vissza a cimoldalra
2020-08-14
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (10617)
Társművészetek (1832)
Opernglas, avagy operai távcső... (20625)
Wagner-felvételek (304)
Régizene (3721)
Operett, mint színpadi műfaj (4525)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4038)
A MET felvételei (1027)
Pantheon (2715)
ifj. Johann Strauss (168)
Cecilia Bartoli (883)
Nicolai Gedda-az univerzális tenor (286)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2022)
Franz Schmidt (3661)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4892)
Kodály Zoltán (388)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Dőlnek a tölgyek… - Emlékezés Komlóssy Erzsébetre
- ppp -, 2014-04-28 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Komlóssy Erzsébet A nagy operai erdő hatalmas magyar tölgyfái dőlnek ki sorban, és fájdalommal kell megállapítani, hogy az utóbbi időben egyre gyorsabban. Még alig temettük el Ágai Karolát, elhagyott minket Déry Gabriella, és most Komlóssy Erzsébet… Valamennyiük halálakor ugyanaz a gondolat foglalkoztatott: ha egy mai kezdő operarajongónak kellene elmondanom, hogy mitől voltak olyan nagyok, miért rajongtunk értük annyira, hogy emlékük még ma is, évtizedek elteltével is olyan elevenen él bennem, bennünk, feladatom igencsak nehéz lenne. Mert nagyságuk tulajdonképpen nem elmesélhető. Lehet ecsetelni hangszépségüket, beszélni színészi képességükről muzikalitásukról külön-külön is, lehet mutatni néhány megmaradt felvételüket, de azt a hatást, amit ránk estéről estére, szerepről szerepre élőben gyakoroltak, csak átélni lehet, szavakba önteni nem.

Ha már a hangszépség került szóba, rögtön le kell szögezni, hogy Komlóssy Erzsébet hangja egyike volt a legfantasztikusabb orgánumoknak, amelyet valaha alkalmam volt hallani. Németh Anna és Tiszay Magda után ő lett „a” magyar alt, akinek matériája nemzetközi mezőnyben is gond nélkül állta a versenyt bármelyik világnagyságéval. Neki is pechje volt, hogy olyan korban született, amikor itthonról nehéz volt nemzetközi karriert csinálni, és hogy ennek ellenére is eljutott nagy helyekre, hogy színházakban, lemezstúdiókban is a legnagyobbak pálcája (Kertész, Abbado, Casals) alatt és a legnagyobbakkal énekelhetett, egyértelmű bizonyíték páratlan kvalitásaira. Itt és most néhány személyes élményemmel szeretnék emlékezni erre a csodálatosan nagy Művészre.

Mert igen: Komlóssy Erzsébet nem csak fantasztikusan nagy énekesnő volt, hanem igazi átlényegülő művész. Akinek a színpad olyan természetes közege volt, mint halnak a víz. Szerepeit olyan mély átéléssel alakította, hogy a néző maga is alig tudta eldönteni, Komlóssy Erzsébetet látja-e a színen, vagy már azt a figurát, embert, akit a szerző megalkotott.

Első élményem vele operai életem második évadjának elején volt 1971 szeptemberében. A 6-os bérlet első estéjén Verdi A trubadúr című operáját adták. A szereposztás: Melis, Dobránszky, Komlóssy, Simándy. (Micsoda gárda!) Édesanyám az első sorban szeretett ülni, így nekem is megadatott az a felejthetetlen élmény, hogy 11 éves gyerekként, életem első Trubadúrjában egészen közelről láthattam ezeket a gigászokat. Az előadás részleteire természetesen már nem emlékszem, csak arra, hogy Komlóssy Erzsébet úgy énekelt, játszott, hogy minden érzelmi megnyilvánulása hiteles volt. Akkor ezt nem tudtam így megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy ha zokogott, kicsordult a könnyem — emlékszem, oldalra sandítottam, és láttam, hogy édesanyámnak is — ha bosszúszomjában őrjöngött, én vele együtt tudtam gyűlölni Melis egyébként zseniális Luna grófját.

Később szerencsém volt látni nagy szerepeinek többségében: többek közt egy Aidára emlékszem élesen, ahol a közönség jobban ünnepelte őt és Sudlik Máriát, mint a vendégművész Giorgio Lambertit. Az Álarcosbálban José Carreras partnere volt, akinek hatásos Tengerészballadáját kitörő ováció fogadta, Komlóssy pedig a szerepből némileg kizökkenve az ünnepeltre nézett, és kedves kollegiális gesztusként határozott fejbólintással ő is jelezte neki elégedettségét. Sajnos akkor már nem játszották a Sámson és Delilát, így parádés szerepének élményéből kimaradtam, de annál többször láttam Carmenjét és Gertrudisát.

E két szerepéhez két különleges élményem is kapcsolódik. Carmenjét nagyon jól ismertem a Hungaroton piros borítós lemezéről, amely akkoriban minden lemezbolt kirakatának elmaradhatatlan eleme volt. Egy sugárzóan szép, érzéki nő állt a képen, fehér ruhában, kacéran igéző pillantással, a lemezen pedig ennek a képnek tökéletesen megfelelő hangot és hangi alakítást lehetett hallani. Legelső lemezeim közt kaptam meg, utána agyonhallgattam, az élvezhetetlenségig recsegősre, de annyira, hogy később, már az LP-k korszakának vége felé, beszereztem egy új példányt. Élőben Pedro Lavirgen partnereként látott alakítása volt óriási élmény, amikor is honfiúi büszkeséggel konstatáltam, hogy a neves vendégművésszel tökéletesen egyenrangú — ha nem jobb! — teljesítmény nyújtott. Mégis… legdöbbenetesebb Carmenje számomra az az este volt, amikor utoljára öltötte magára a jól ismert fehér ruhát a régi Mikó-rendezésben, hirtelen beugorva valaki helyett. Hangilag már nem volt hibátlan, de olyan szuggesztíven játszott, olyan páratlan intenzitással élt a színpadon, amilyet életemben kevésszer láttam ebben a szerepben.

A nagy drámai szerepek ideje a 80-as évek elején lejárt, Komlóssy Erzsébet akkortól azt mutatta meg, hogyan lehet kis szerepekből főszerepeket csinálni. A Gianni Schicchi Zita anyója, az Anyegin dajkája terjedelmében nem mérhető a régi feladatokhoz, de Komlóssynak köszönhetően minden előadás legragyogóbb pontjai közé tartozott. Utolsó találkozásom vele színpadon egykori nagy szerepében, a Bánk bán Gertrudisában volt. A hang nem engedelmeskedett már úgy, mint egykor, voltak már benne törések, lyukak itt-ott — de a hang megvolt akkor is! A hang szólt, legjobb pillanataiban lenyűgöző erővel, sűrűséggel, és olyan igazi királynői fenséggel párosult, amely a szerep lényege, és amelyet a szereppel próbálkozók alakításaiban legtöbbször sajnos még nyomokban se lehet megtalálni.

Ugyanez a hang csillant meg, csak egy pillanatra, a Halhatatlanok társulatába beszavazottak stúdióbeszélgetésén. Abban az évben Ágai Karolát és őt választotta a közönség örökös tagnak. A riporter elkövette azt az udvariatlanságot, hogy előzetes egyeztetés nélkül éneklésre kérte. Mit szokott énekelni az unokájának — szólt a kérdés. És Komlóssy nem zavartatta magát, unszolás nélkül elénekelt egy kis dallamot, egészen rövidkét, amelyből mindenki hallhatta, hogy a nyolcadik X-hez közeledve is megvan még a kincs. A kincs, amelyet az Úr tett a torkába.

Ez a hang most, ha úgy vesszük, elnémult. Elhallgatott örökre. Komlóssy Erzsébet 81. éves korában befejezte földi útját. Én mégis azt gondolom, hogy az ő hangja igazán és teljesen nem némul el soha. Akik hallották, nem felejtik, zeng bennük tovább. Aki nem hallotta, az meghallgathatja számos — de nem elegendő — felvételét, mert úgy érzem, sokkal de sokkal több szerepét, alakítását kellett volna megőrizni az utókornak. Amíg lesz magyar operajátszás, és egy fiatal alt vagy mezzo Carmenre, Amnerisre, Azucenára, Márfára vagy a Vérnász Anyájára készül, amíg Kodály-dalokkal próbálkozik a Székelyfonóban vagy koncerten, Komlóssy Erzsébet e tárgyban az utókorra hagyott öröksége megkerülhetetlen viszonyítási alap lesz mindenkor.

Hallgassuk őt és emlékezzünk! Ritkul az erdő, dőlnek a tölgyek… de bennünk mégis éljen az öröm: ilyen hatalmas énekesnőnk volt nekünk valaha.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1901 • Franz Konwitschny, karmester († 1962)
1924 • Georges Pretre, karmester († 2017)
1951 • Kovács János, karmester
elhunyt:
1981 • Karl Böhm, karmester (sz. 1894)
1996 • Sergiu Celibidache, karmester (sz. 1912)