vissza a cimoldalra
2019-11-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (1454)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4610)
Palcsó Sándor (270)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (84)
Kimernya? (3297)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3509)
Élő közvetítések (8247)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2358)
Meg kell újítani az ének-zene oktatást! (137)
Erkel Színház (10374)
Pantheon (2446)
Kiss B. Atilla (202)
Operett, mint színpadi műfaj (4148)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (546)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1805)
Franz Schmidt (3456)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Ellentétes hangok kereszttüzében – A Luisa Miller az Erkel Színházban
- zéta -, 2013-12-04 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Luisa Miller 2013. december 1.
Erkel Színház

Verdi: Luisa Miller

Walter gróf - Kovács István
Rodolfo, a fia - Pataki Adorján
Federica, grófnő - Károlyi Katalin
Wurm, a gróf titkára - Szilágyi János
Miller - Busa Tamás
Luisa, a lánya - Kolonits Klára
Laura - Veress Orsolya

a Kolozsvári Magyar Opera Ének- és Zenekara
vez. Selmeczi György

Kétségkívül bizarr egy helyzet.

A Magyar Állami Operaház három ritkán játszott Verdi-opuszt, a Szent Johannát, A haramiákat és a Luisa Millert mutatta be a frissen átadott Erkel Színházban. (Hurrá! Hurrá! Hurrá!) Mindez három egymást követő napon. (Nem tűnik ez sarlatánságnak?) Az előadások az Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera koprodukciójaként jöttek létre. (Valami bűzlik Dániában…)

Ünneprontó vagyok, ha a feltörő örömeim mellett a kételyeimnek is hangot adok?

Az elmúlt évtizedben a Kolozsvári Magyar Opera számos alkalommal jelent meg a hazai operapalettán, a Thália Színháztól Sátoraljaújhelyig, Miskolctól Fertőrákosig különböző produkciókkal vétették észre magukat. Az előadásoknak két állandó jellemzője volt, egy pozitív és egy negatív. Kezdjük a jóval: Szinte kivétel nélkül itthon ritkán (vagy sosem) játszott operával jelentkeztek, „alapmű” csak elvétve fordult elő. A rossz hír, hogy az előadások minősége többnyire finoman szólva sem érte el az elvárható minimumot.

Ez utóbbinak okait talán most hosszú lenne taglalni, vélhetően Budapestről nem is látok rá kellően a színház tényleges működésére. Bizonyára közrejátszanak ebben a művészi „alulteljesítésben” financiális és szervezési indokok is, de én első helyen a művészek (többnyire Magyarországra történő) elvándorlását nevezném meg. Mindenesetre a Kolozsvári Magyar Opera él és működik, s mivel legtöbbször ritkaságot hallhatunk tőlük, úgy vélem kötelességünk örülni a jelenlétüknek, s tapsunkkal bátorítani őket. A jelen esetben a Kolozsvári Magyar Opera adta a zenekart és az énekkart (bár ez a tény a MÁO honlapjából nem igazán lovagiasan nem derült ki), s a szólisták 90 %-a is a kolozsvári teátrum „vonzásköréből” került ki, éppúgy, mint az előadás egyéb létrehozói, a műszak, a díszlet- és jelmeztervező, s a rendezők.

Érdemes azért egy pillantást vetni a másik oldalra, a másik együttműködő fél, az Operaház szerepére ebben az együttműködésben. Budapest ebben a koprodukcióban befogadta a három darabot egy-egy előadás erejéig (bár jelen pillanatban Kolozsváron sincs több kitűzve), s talán ő biztosította a megvalósítás anyagi fedezetét. Azért „talán”, mert erről biztos információhoz nem sikerült ezidáig hozzájutni.

Jelen sorok írója a harmadik estét látogatta meg.

A Luisa Miller talán az egész Verdi-életmű legmostohábban kezelt darabja, a jelentőségéhez mérten mindenképpen. Remekmű, amelyben igazán drámai áriák, kettősök és együttesek találhatók benne, dramaturgiai felépítése kiemeli nemcsak a kortársak, hanem még Verdi alkotásai közül is. Mivel szinte közvetlenül a „nagy triász”, a Rigoletto-Trubadúr-Traviata hármas előtt született, méltán tartjuk a Maestro középső korszaka megalapozójának. Ha lehet így fogalmazni, Verdi ebben a darabjában már mindent tudott, amit később, s éppen itt próbálta ki először a később oly sikert hozó megoldásait. Az újdonságok közül talán azon duettek és tercettek a leginkább figyelemre méltóak, amelyekben két-három különböző jellem „csap össze”, s a komponista a különböző vérmérsékletű hőseit önálló, s egymástól nagyban eltérő dallamvezetéssel alkotta meg – egyazon jelenetben. S a Luisa Miller szinte tobzódik az ilyen jelenetekben.

Az előadás Szőcs Artur rendezésében került színre. A szegényes és sematikus díszlet (Csiki Csaba munkája) Dido és Aeneastól A walkűrig, A sevillai borbélytól a Wozzeckig gyakorlatilag bármely opera színpadra állításához nagyjából alkalmas lenne, így tehát a Luisa Millernek is nagyjából megfelel. Hasonló a helyzet az egyéniséget nélkülöző jelmezekkel is (tervezőjük Kiss Zsuzsa). A darab specialitásait a legkevésbé sem tudják ábrázolni, de ezzel a rendező sem bajlódott sokat. Szőcs minimalista rendezése megelégedett a korrekt színrevitellel, a szereplők (és a tömeg) engedelmesen jönnek ki-be a hatalmas színpadon, többnyire (de nem mindig) értelemszerűen. A darab legnagyobb részében a Laurát alakító énekesnő kezében fog egy könyvet, követi a cselekményt, majd olykor ugyanez a könyv válik karddá, méregpohárrá, stb. A „rendezői olvasat” a legutolsó jelenetben bicsaklik meg, amikor a darab szerint a haldokló Rodolfo leszúrja a főgonosz Wurmot (németül: féreg), ehelyt mindössze arra telt, hogy Wurm alakítója szapora léptekkel elhagyta a színpadot.

Szőcs rendezői felfogása nyilván nem teljesen függetleníthető a gyors egymásutánban színre vitt produkcióktól, viszonylag egyszerű megoldást kellett teremtenie, mely igénynek munkája meg is felelt. Más kérdés, hogy a darab így jóval kevésbé vált drámaivá a lehetségesnél.

A Luisa Miller énekes-központú opera, azaz olyan mű, amely egy-egy jeles hangi teljesítménytől szárnyalni, a gyenge formálástól zuhanni tud. Esetünkben mindkettőre volt példa.

Walter gróf szerepében Kovács István élményszámba menő hangszépséggel, példás bel canto formálással oldotta meg feladatát. Olyannyira sikerrel, hogy a néző hajlamos volt elnézni neki, hogy a negatív figura markáns jellemvonásait kevésbé mutatta föl. Alakításában egy alapvetően jóravaló, ám rossz befolyás alá került nemes úr jelent meg előttünk, ezt erősítette az is, hogy megjelenése hangban olykor kevésnek hatott.

Pataki Adorjánt jó néhány szerepben volt „szerencsém” már hallani. Ezúttal is csak az alapvetően szép színű orgánumot tudom a javára írni, s rögzíteni azt, hogy a tetszetős hanganyag mögül hiányzik a technikai biztonság. Halált megvető bátorsággal fut neki a valószínűleg sosemvolt magasságoknak, így a megérdemelt(?) gikszerek is üzemszerűen jönnek.

Luisa Miller Federica hercegnő szerepében Károlyi Katalin lépett közönség elé. A számára darabkezdő „Dall'aule raggianti di vano splendor” kezdetű vallomását valami megejtő szépséggel tolmácsolja, de az alapvetően nemes hanganyag a mélyebb régióban egyszerűen kevésnek bizonyult.

Wurm utálatos szerepében Szilágyi Jánost láthattuk-hallhattuk. A nagyon csúnya, reszelős és durva hang a szerepnek hibátlanul meg is felel, ráadásul az énekes rendkívül üzembiztosan, zeneileg pontosan bánik vele. A híres „L'alto retaggio non ho bramato” Walter-Wurm duett a két markánsan eltérő voce következtében az előadás emlékezetes jelenetévé vált.

Az öreg Miller szerepében Busa Tamás meglehetősen enervált alakítást nyújtott. A hang még meglenne, bár az énekes szokatlanul óvatoskodva bánik vele. A frázisokat éppen hogy csak leénekli, de a nagy dallamívek mind kimaradnak. A recenzens szomorúan gondol vissza az énekes kerek két évtizeddel ezelőtti szegedi felfedezésére, Gérard szerepében hallott elsöprő teljesítményére.

Az előadást Kolonits Klára Luisája miatt kellett létrehozni. Hang és szerep, figura és alakítás gyönyörű egységét csodálhatta ezen az estén az Erkel Színházat többé-kevésbé megtöltő publikum. Ez a Luisa nemcsak szenvedő, de szenvedélyes is, nemcsak önfeláldozó, hanem harcos is. Kolonits a hosszú és kanyargós út végén beérkezett a nagy énekesnők kislétszámú csapatába. Megtalált fachjában még sok jó szerepet kívánunk neki és magunknak.

Laura szerepében Veress Orsolya feltűnt egészséges, telt mezzoszopránjával. A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara kissé szürke tónussal állt helyt, a színház Zenekara a korábbi évek tapasztalatával ellentétben viszonylag biztosan, kevés hibával szólt. Selmeczi György karmester, a három előadás művészeti vezetője, biztosan tartotta kézben az előadást, a szükséges dinamikai árnyalatokat is kellően adagolva teremtette meg a dalmű legfőbb szépségeit. Nem találkoztunk nagy előadással, de néhány ponton élményszerű és ihletett pillanatokkal gazdagodtunk.

Luisa Miller
fotó: Herman Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

GERSHWIN: Porgy és Bess

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Josef Špaček (hegedű)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Csaba Péter
DVOŘÁK: Karnevál-nyitány, op. 92
DVOŘÁK: a-moll hegedűverseny, op. 53
DVOŘÁK: 8. (G-dúr) szimfónia, op. 88

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Váradi László (zongora)
BEETHOVEN: 13. (Esz-dúr) zongoraszonáta, op. 27/1
BEETHOVEN: 14. (cisz-moll) zongoraszonáta, op. 27/2 („Holdfény”)
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Marczi Mariann (zongora), Lukács Péter (brácsa)
SCHUMANN: Adagio e Allegro
VIEUXTEMPS: B-dúr szonáta
SCHUMANN: Meseképek

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Elisabeth Leonskaja (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
DVOŘÁK: d-moll legenda, op. 59/1
DVOŘÁK: II. szláv tánc, op. 46/2
DVOŘÁK: Nem mondom el - kórus vegyes karra, op. 29, No. 3
BEETHOVEN: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58 (11.21-én és 23-án)
BEETHOVEN: V. (Esz-dúr, „Császár”) zongoraverseny, op. 73 (11.22-én)
DVOŘÁK: VII. (d-moll) szimfónia, op. 70
A mai nap
született:
1942 • Hamari Júlia, énekes
elhunyt:
1695 • Henry Purcell, zeneszerző (sz. kb. 1659)
1938 • Leopold Godowsky, zongoraművész (sz. 1870)