Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A hely szelleme – Mario és Kékszakállú az Erkelben

2013-11-26 11:02:52 - dni -

Erkel Színház 2013. november 9.
Erkel Színház

Vajda János: Mario és a varázsló
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Mester Viktória, Bretz Gábor
vez.: Héja Domonkos
rend: Galambos Péter

*

Az, hogy újra megnyílt az Erkel Színház mindenképpen örömteli esemény, még akkor is, ha nagyvonalú újjáépítésnek nem látjuk nyomát. Igaz, a munka költségesebb és fontosabb hányadát rejtve végezték. Statikailag nyilván meg kellett erősíteni itt-ott, a beázásokat megszüntették, a tetőszerkezetet rendbehozták. Az épület tehát már nem életveszélyes de a felújításból mi csak annyit érzékelünk, hogy a folyosók, a falak kaptak egy tisztasági festést, alapvetően minden maradt a régiben.

Szerencsére a hely szelleme is érintetlennek tűnik.

Itt-ott már kifejtettem azt a teóriámat, hogy bármely előadás szünetében, ha hirtelen odacsöppenhetnék – teleportálhatnék – mondjuk a büfé környékére, a közönség összetételéből meg lehetne állapítani, hogy mi a műsor! Másféle emberek, másféle öltözetben várják egy kortárs kamara-hangverseny folytatását, mint a nemzetközi híresség ária-koncertjét, másképp néz ki az elitista értelmiségi és a sznob törzsközönség.

De az Erkel Színháznak is mindig meg volt a saját, markánsan plebejus törzsközönsége.
Nagyon kérem, ezt a kifejezést ezúttal tekintsék abszolút pozitív jelzőnek, azokat értem alatta, akik kulturális igényekkel bírnak, de saját munkájukból élnek. Ők azok, akik nem jutnak el válogatás nélkül mindenre, nincs mindig lehetőségük megismerkedni a nemzetközi élvonallal, de mindig megveszik a bérletet, kiöltöznek, és ha valamelyik előadásra nem tudnak elmenni, átadják a gyereknek, unokának, szomszédnak, hogy az „ne vesszen kárba.” Lehet, hogy az így jelentkező alkalmi közönség most még beszélget a szomszéddal, lehet, hogy nevetgél, mégis ők azok, akik közül sokan itt ragadnak és maguk is rendszeres nézőkké válnak.

Egyáltalán nem véletlen, hogy nagyon sokan itt szerezték első és legfontosabb benyomásaikat az operával – illetve a zenével – kapcsolatban. És az sem véletlen, hogy ez a különleges viszony szinte sehol máshol nem jelentkezik ennyire tisztán.

Ez a közönség nem „elitista” de nyitott és érdeklődő – és főleg lelkes. Hosszú távon az ő támogatásuk lehet a leggyümölcsözőbb, ez a Színház ezért pótolhatatlan, ezért kell mindent elkövetni megtartására.

És ezért kellene rettenetesen odafigyelni a műsorpolitikára és a színvonalra is. Nem tűnik szerencsésnek, ha a közös igazgatás az Andrássy úti Operaház mellett egyfajta második játszóhelynek tekinti az Erkelt. Ennek a színháznak önálló arculata van, ebben a tisztázatlan státuszban is sikerült egyfajta népoperai karaktert magára öltenie. Érdemes volna mindezt a megfelelő népoperai repertoárral is alátámasztani, hitelesíteni.

Itt kellene folyamatosan műsoron tartani azokat az alapműveket, amiket nem nélkülözhet hosszú évekig a tanulni vágyó bérletes ifjúság. Ha egy osztályfőnök, egy énektanár el akarja vinni a gimnazistáit egy Aidára, Bohéméletre vagy Bánk bánra, akkor teljesen egyértelmű, hogy itt kellene kezdenie a keresést.

Akkor az Andrássy út végre koncentrálhatna az „extrákra”, barokk ritkaságokra, kortárs operákra, „kísérleti” rendezésekre egyéb csemegékre. Lehetnének zászlóshajó, az elit dalszínház. Ez végül értelmet adna a félszegen, de nagyjából már kialakított staggione rendszernek is, hiszen magától értetődik, hogy egyedi produkciók néhányszor ismételt előadás-sorozatára egyedi csapatok vállalkozzanak.

Ahhoz viszont, hogy az Erkelben az alaprepertoár hosszú szériáit mindig megfelelő hangi állapotban és friss erőkkel adhassák elő, gondosan nevelt és ápolt társulattal kell rendelkeznie.

A két különböző színház két, teljesen különböző profilja már régóta két külön vezetést kívánna. Ha az lenne az egyetlen kifogás, hogy bizonyos határterületeken egymás riválisaivá válnának, azt egyáltalán nem bánnánk, ha pedig az, hogy lennének felesleges átfedések a műsorban, akkor a mostani műsorral védekeznénk...

Merthogy nem értem, hogy miért épp Mario és miért épp Kékszakállú.

Egyébként szeretem ezt a Vajda operát, láttam a nyolcvanas években bemutatott ős-változatot Tóth Jánossal. (Emlékeznek még? Bende Zsolt volt a táncra kényszerített római úr, Mariót pedig Rudolf Péter alakította.) Egy másik rendezést bemutattak a Miskolci Operafesztiválon, ezt a verziót láthatta a pécsi közönség is – illetve a budapesti is, az Operettszínházban.

A Kékszakállút is legalább három különböző rendezésben láthattuk a közelmúltban is, és akkor még nem beszéltünk a jobbnál-jobb koncertszerű produkciókról. Kocsis két-három évente megcsinálja a Nemzeti Filharmonikusokkal, legutóbb a Bartók-maratonon ment a Fesztiválzenekarral...

Szóval elvonási tüneteim nincsenek.

Az új rendezést egy nagyon komoly siker utólag igazolhatta volna, de ilyesmiről szó sincs.

Amúgy nagy híve vagyok a modern, aktualizáló rendezéseknek, sokszor segítettek markánsan megvilágítani azokat a drámai helyzeteket, konfliktusokat, amelyek miatt a darab keletkezett.

Ezúttal a mutatványos közönsége filmes figurák másaiból áll. Ott ül Superman, és Marylin Monroe, Egy Elvis hasonmás, sőt Lucius Malfoy a Harry Potterből...

Magától értetődik, hogy Cipolla nem keríti hatalmába őket, nem kényszeríti őket táncra, Mario most egyáltalán nem olyan figura, aki a megalázottságából ocsúdva arcot nyer. Eleve kívül áll, és csak álmodja az egészet. Álomnak mindez ugyan elég lidérces, de ez koncepciónak nagyon kevés ahhoz képest, hogy a rendező - Galambos Péter – nullára bontotta le mindazt, amit mi az eredeti darabtól – Thomas Manntól és Vajda Jánostól kaptunk.

A Kékszakállú értelmezése először nem tűnt ilyen brutálisan újszerűnek. Az hogy a várban Judit csomagjai közül előkerült egy hegedű, sokakat arra indított, hogy Bartók Geyer Stefihez fűződő románcát vizionálják a kompozícióból. Szép gondolat, amit a zsinórpadlásról szállingózó kottalapok még fel is erősítenek – és az ötödik kapu közben közhelyszerűen kivilágított nézőtér sem ront el teljesen.

Viszont az azóta eltelt idő nekem nem volt elég, hogy az egész interpretációt a szerző személyes vallomásaként képes legyek megérteni. Ha a hegedű utalás, akkor a korábbi asszonyok háttérben előadott zavaros pantomimja is az volt? Tud valaki Bartók intim környezetében olyan hölgyekről, akik közül az egyik kádban vágta fel az ereit, a másik leszbikus lett, míg a harmadik megölte a csecsemőjét?

Az egész történetben azt érzem igazán szomorúnak, hogy pontosan aznap volt egy olyan koncertszerű Trubadúr Győrben, amiről -ppp- azt írta: „Zene volt és ének – kell-e más? Lehet, hogy másnak igen, nekem nem.”

Azóta azon töröm a fejem, hogy talán mi is jobban jártunk volna. Bretz Gábor alakításáról csodálkozva hallottam-olvastam, miszerint ő „kevés” kékszakállúnak, meg hogy nem igazi basszus, inkább baritonszerepeket kellene énekelnie.

Szerintem mindezekből egyetlen egy dolog igaz – valóban nagyon szép magasságai vannak! Mester Viktória is tetszett, de az egész este zenei színvonalát kielégítőnek találtam.

Csak hát – akárki akármit mond is – az opera végtére is színpadi műfaj, és igazán akkor tölti be szerepét, ha a zenekar, a szerző, az énekesek, a kórus és általában az apparátus erőfeszítéseihez a rendezés, a díszlet és a játék hozzá tesz.

De ha már nem, legalább ne vegyen el belőle!

Erkel Színház
fotó: Csibi Szilvia






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.