vissza a cimoldalra
2017-10-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59896)
Kedvenc előadók (2813)
Társművészetek (1211)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Haladjunk tovább... (205)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Erkel Színház (8363)
Udvardy Tibor (167)
Bartók Béla szellemisége (214)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (300)
Élő közvetítések (6644)
Lisztről emelkedetten (849)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2364)
Franz Schmidt (2923)
Edita Gruberova (3020)
Wagner-felvételek (257)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1115)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1121)
Balett-, és Táncművészet (5406)
Lehár Ferenc (578)
Jonas Kaufmann (2132)
Pantheon (2104)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Mindéletig Verdi! – Verdi-előadások Szegeden és Szombathelyen
Operatikus, 2013-11-22 [ Vidéken ]
nyomtatóbarát változat

Nem unod még ezt a rengeteg Verdit? Hogy a bokorból is risorgimento csordogál?” – tettem föl magamnak a kérdést a bicentenáriumi év novemberének közepén.

Ó, dehogy! – vágta rá a skizofrénia másik fele – Sőt nagyon is élvezem!” Jó Verdiből sosem elég.

Egyetemi csoporttársam nagy filmbarát volt, s egy nap reggeltől estig moziban ült, egyvégtében megnézett vagy hat filmet. Majd a végén elégedetten állapította meg, hogy nagyon élvezte, nincs semmi baj.

Nagy borbarát rokonomat sokat gyepálta a család. Egy ott alvásos céges bulin ezért elhatározta, hogy most a lehető legrészegebbre issza le magát, hátha megutálja, vagy halálra vedeli magát. Tényleg csúnyán berúgott. „És másnap reggel, amikor fölébredtem mi volt az első gondolatom? – meséli – Hát a fenébe, az, hogy milyen jólesne egy fröccs!”

Így van ezzel minden igazi verdialkoholista is, feltéve, hogy a muzsika igazi szőlőből készül és nincs túlkénezve. Reggeltől estéig elkortyolgatná.

Balczó Péter, Nemes-Horváth Orsolya (Requiem az élőkért)

Verdi: Requiem

Szegedi Nemzeti Színház, 2013. november 5.

Mindenkinek megvan a maga meghatározó Requiem-élménye. Nos, az enyém valamikor a 80-as években keletkezett. A Milanói Scala együttese érkezett Budapestre, semmiképpen nem akartam kihagyni az előadást. Miután már háromszor körbejártam a gondosan elbarikádozott Erkel Színházat, alkalmi jegyüzér után néztem. Ötszörös helyárak voltak, minden hely elfogyott. És csodák csodája találtam egy hölgyet, aki 50 forintért árult 5 bilétát az utolsó sorba, mert a gondjaira bízott diákok nem jöttek el. Barátommal nyomban vettünk kettőt, és életünk meghatározó koncertjét hallgattuk végig. Claudio Abbado hatalmas szenvedéllyel vezetett végig bennünket poklon és mennyen. Mélyen megrázó, gyönyörűséges, ám kínzó gyászmisét ültünk végig. A másnapi előadás tévéközvetítését is megbabonázva hallgattuk. Kitűnőek voltak az énekesek (a megbetegedett olasz tenor helyett Gulyás Dénes és Kelen Péter ugrott be), legerősebb hatást Shirley Verrett tette ránk, aki akkor ment föl s szopránszólamba.

Ezek után a Requiemet mindig meghallgattam, ha csak tehettem. Hallottam benne tenort elvérezni a karmester-főzeneigazgató fafejűsége miatt, és a világhírű szegedi szoprán bántó megcsuklását a Libera me!-ben. Ez szólt Gregor József temetésén is, pontosabban ő maga szólt. De ahhoz a régihez hasonló zenei élményre vagy 30 évet kellett várni.

Idén novemberben a Szegedi Szimfonikusok tűzték műsorra, vagy inkább Pál Tamás. Fiatal énekeseket hívott, s igen hosszan készítette föl őket. A szegedi operabarátoknak is van egyesülete, s ők elhívták a készülő produkció szólistáit a Korzó Zeneházba. Itt Pál kivételes elevenséggel mutatta meg, mit is jelentenek számára az egyes tételek, milyen képzetei támadnak, s ezeket hogy formálja zenévé. A koncertet illetően szép reményeink támadtak, ám ami harmadnap a Szegedi Nemzeti Színházban megszólalt, az legmerészebb álmainkat is fölülmúlta. Verdi muzsikája olyan közvetlenséggel szólalt meg, a tételek olyan természetesen bomlottak ki egymásból, hogy az ember csak ámult. A standard koncertközönség jó része idegenkedett, az volt a véleménye, nem kapta meg a fájdalom mélységét, a siratás katarzisát. Aki azonban nyitott szívvel foglalt helyet, és hagyta magát vezetni a muzsika által, az kivételes élményt kapott. A Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Kórus megbabonázva, de mosolygó tekintettel követtél a karmester minden rezdüléseit. Nem az alapos bepróbálás tévedhetetlenségét éreztük, hanem a felkészült együttmuzsikálás szabadságának örömét.

Somogyvári Tímea Zita nagy, puha szopránja könnyedén közvetítette a szólamot. A még főiskolás Kálnay Zsófia szokásával ellentétében időnként alacsonyan intonált, de tévedhetetlenül ragadta meg a karaktereket. Kiss András basszusa volt a kvartett tömör alapzata, szólóiban átélten énekelt. László Boldizsár egységes, kiegyenlített fényű hangon adta végig a tenorszólót, akkor is nagy élményt adott volna, ha kevesebb szívvel énekel. De olyan komolysággal, felelősséggel formált, amit az operaszínpadon csak ritkán kapunk meg tőle. Amit ezen az estén csinált, az igazi, magasrendű művészet volt. Jó volna, ha megérezné, miben több ez, mint a színvonalas szórakoztatás!

Pál Tamás az élet felől közelített a műhöz. Ez a Requiem arról szólt, milyen jó is emlékezni azokra, akik egykor velünk éltek. Mennyi minden megmarad belőlük – bennünk. Soha nem hallottam ilyen vitális gyászmisét! Majdnem azt írtam: szórakoztató, de nem! Úgy kell elképzelni, hogy az előadás minden percben figyelemre késztet, új, izgalmas élményt ad, időről időre meglep. Megformáltságával csodálatot kelt, ugyanakkor spontánnak hat.

Pál Tamás

(Verdinek mindent jót tesz)

Szeged, Nemzeti Színház, 2013. november 10.

Pár nappal később tenoristánk visszaváltozott Boldivá. Három énekes és néhány zenész barátjával ugyanezen a színpadon jazz-, és dixieland-ritmusban. A négy énekes, Boldizsár mellett Nánási Helga, Mester Viktória és Geiger Lajos jórészt meglévő repertoárjukból válogattak, az átiratokat Huzbelt Péter készítette, aki a kísérő zenekarnak is tagja volt. Verdi műveiből már életében is készültek parafrázisok, például a most is fölhangzó Rigoletto dallamait Liszt dolgozta föl. Most kiderült, hogy egyes számoknak kifejezetten jól áll az új ruha, míg mások feszengenek benne. A Rigoletto-kvartett, vagy az Álarcosbál Ulrica-képének fináléja és a Va pensiero pompásan szólt., miként Gilda áriája is nagy sikert aratott. Folytatódott a Requiem iránya: pontos, egymásra ügyelő kamaraéneklést hallottunk a szólistáktól. A legizgalmasabb vállalkozásnak számomra a Trubadúr Strettája tűnt – 4 negyedben. Azt ugyanis eredetileg 3 negyedben írta meg a mester. Az új metrum alapvetően megváltoztatta jellegét, kifejezett jazzes beütést kapott. Verdi változatos dallamai óriási sikert arattak a zsúfolt ház előtt. Gyanítom, mindkét műfaj rajongói lelkesen tapsoltak a színvonalas, aprólékosan kiporciózott átiratoknak. Mester Viktória finom erővel, visszafogott erotikával dúdolta el Preziozsilla dalát. De ez már átvezet következő fejezetünkhöz.

(Igazat hazudni)

Verdi: A végzet hatalma

Szombathely, Bartók Terem 2013. november 16.

Nem tudom, a szombathelyiek tisztában voltak-e vele, hogy A végzet hatalma Verdi legnyűgösebben színpadra állítható műve. Arra viszont bizonyára ráéreztek, hogy nincs másik karmester, aki ezekkel a kiemelkedő problémákat pontosabban értené, mint Pál Tamás. Sőt nemcsak, hogy érti, de kifejezetten a fölvillanyozzák őt! A végzet telis-tele van dramaturgiai képtelenségekkel, tobzódnak a véletlenek, a hihetetlen fordulatok. Mindez, ha józan színházi ésszel végiggondoljuk, merő képtelenség, zűrzavar. Pál Tamás viszont az érzelmek színpadán játszik, s ott minden indulat, szándék, bánat és az a kevés öröm világos. Zenedramaturgiailag építi föl a darabot, nem a szövegek, hanem a zenei karakterek következnek egymásból, s így mindent sokkal könnyebb megérteni, különösen így, hogy nem is értjük igazán, mert olaszul éneklik. A zene által minden jellem s a legtöbb karakter eltéveszthetetlenné válik.

A terem, az egykori zsinagóga kicsi. A hangzás túlhabzik a falakon. A zenét nem hallgatjuk, elegánsan, távolról ránézve, hanem benne ülünk a kellős közepében. Kikerülhetetlen operadisco lesz az egész, klasszikus ízléssel harsány, ám mai, nyitott lélekkel teljesen korszerű. Verdit úgy hallgatjuk, mint Rúzsa Magdit, Eminemet vagy a Quimbyt. Csak épp – nem elhanyagolható különbség! – nincs semmi elektromos, mindent csak a test és a terem erősít.

Sztárjaink itt ágálnak s rogynak térdre pár méterre tőlünk, látjuk feszülő nyakizmaikat, s az arcukon csorduló verítéket. A muzsika nem a szférák zenéje, az orrunk előtt születik. S ettől minden sokkal személyesebbé válik. Persze azt az alig hallható tremolót, ahogy Pál a harmadik felvonást indította, azért nehéz volt valóságnak hallani. A nagy Alvaro-áriát bevezető fájdalmasan kanyargó klarinétszóló sem a pódiumról, hanem a szívünk mélyéről szólt. Az elején kibicsakló hangot nem technikai hibának, hanem a lélek sikolyának tűnt. Balczó Péter tenorját eddig inkább Pedrillónak hallottuk, mint Pinkertonnak, ám most olyan koncentrált, ihletett énekléssel lepett meg, hogy minden kétségünk elhallgatott. Nem gondolt Monacóra, Ilosfalvyra, Domingóra, csak erre a „sorsverte bábra”, elénekelte Verdi hangjegyeit és minden a helyére került. Nemes-Horváth Orsolya a gyermekágy mellől most tért vissza az operaszínpadra. Hangjának gazdag zengését megőrizte, formálási biztonságát még vissza kell szereznie.

Pál Tamás másik, ellentétes hangulatú remeklése a következő jelenet, a vidám katonai táborban Preziosilla jelenete. Pimasz, száguldó futamok a fuvolákon és a pikolókon. Persze segíti a megfogalmazásban, hogy Kálnay Zsófiára csak rá kell nézni, minden mozdulata és hangja azt a magabiztosságot és fölényt sugározza, amely csak azoknak a fiatal lányoknak és ifjú művészeknek sajátja, akik teljesen tudatában vannak szépségüknek és nagy titkok tudói. A Requiem erős ígérete szemünk-fülünk előtt vált lelkesítő valósággá. Ennek a lenyűgöző előadásnak a hőse is lehetne, ha nem lépett volna be egy felvonással hamarabb a kedélyesen bosszút álló végzet. Régi szerepében Kelemen Zoltán az első perctől lehengerlően hazudta az igazát és kirobbanó formában énekelt. Carlos mutatós balladájában („Son Perada”), még inkább csak sejtettük a hős és az énekes formátumát, csak a szólót záró pompás magas A utalt rá, hogy veszélyesebb emberrel állunk szemben, mint látszik. A színjátékos jelenetet túlzó gesztikával kísérte. A következő felvonásban az „álruhás” Alvaróval folytatott sokszínű párbeszédében, ahogy mind közelebb került az igazsághoz, egyre kevesebbet mozgott, s hangja fokozatosan telt meg szenvedéllyel. A hang zabolátlan áradása karakter szélsőségességét sugározta. Kétrészes áriája („Morir tremenda cosa”) egyszerre adott érzéki és művészi élményt, sötét hangjának minden fényét megcsillogtatta. A nagy összecsapás kettőse („Invano Alvaro”) az előadás drámai és hangi csúcspontja volt, a tenor és a bariton nyugtalanítón kapkodták egymástól a vezérszólamot, s a megfelelő pontokon tévedhetetlen biztonsággal lépett előre a zenekar. Kelementől az újabb hatalmas magas A nem csak hangi bravúr, hanem a karakter esztelen szélsőségének, emberfeletti elszánásának megjelenése. Egy éve Rigolettója kapcsán azt írta egy kritika, „nagy jelen előtt áll”. A Boccanegrában Zéta nagy formátumú alakításában is némi színpadellenes ügyetlenséget érzett. Nos, ebben az operában a tehetség és a közelmúlt sikereinek mámoros érzése mindent elsöpört! (A kritikus Warrenre, Herleára, Cappuccillire emlékezett, s hálát adott az égnek, hogy négyük közül kettőt élőben is hallhatott a szerepben.)

Rácz István ehhez képest csak telt, zengő basszuson, árnyaltan, méltóságteljesen énekelte a Gvardiánt. Rutinos teljesítményéből csak a földöntúliság érzését hiányolhatta a közönség legfinnyásabb része. Szélpál Szilveszter viszont épp rutintalan elszánásával győzött. Melitonéját a karakterek élénk megragadása mellett épp a rácsodálkozás hitelesítette. Böjte Sándor Trabuccóként nemcsak sárga siltes sapkájával hozott egyedi színt a színpadra, hanem karakteres éneklésével-játékával is. Végre egy igazi comprimario!

Ha bosszúra készülsz, két sírt ássál!” - véli Konfucius. A végzet hatalma még aggasztóbb következtetésre jut, hisz a legnagyobb büntetést a sors Alvaróra méri, akinek mindezek után tovább kell élnie az életet. Vajon elmeséli-e valaha valakinek ezt a nyugtatlanító történetet?

Mányik Albert mai ruhás minimál-rendezéséről és a Operaház kitűnő kórusáról részletesen majd legközelebb.

Az előadás estéjén a városban óriási köd volt, alig lehetett közlekedni. A Bartók Teremben viszont kivételes világosság uralkodott.

Jó Verdiből sosem elég!

Preziosilla & Carlos
Köszönet Garas Kálmánnak a remek fotókért!

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Előadás diákoknak Kodály Zoltán halálának 50. és Lajtha László születésének 125. évfordulója alkalmából
Bartók, Kodály és Lajtha zenekari művei
Előadó: Solymosi Tari Emőke (PhD), zenetörténész, az MMA rendes tagja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Liszt Ferenc születésnapi hangverseny"
A Liszt Társaság rendezvénye

18:00 : Budapest
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye

"Thurzó Zoltán interaktív zongoraestje"
Invocation (Invokáció)
Ave Maria (Üdvöz légy, Mária)
Bénédiction de Dieu dans la solitude (Isten dícsőitése a magányban)
Pensée des morts (Emlékezés a holtakra)
Pater noster (Miatyánk)
Hymne de l’enfant à son réveil (Az ébredő gyermek himnusza)
Funérailles (Temetés)
Miserere, d’après Palestrina (Miserere, Palestrina nyomán)
Cím nélkül: Andante lagrimoso
Cantique d’amour (Szerelmi himnusz)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti terem

Moment’s Notice Trio:
ifj. Kurtág György (elektronikus hangszerek), Lukács Miklós (cimbalom), Gőz László (harsona, basszustrombita, kagylók)
"Jazz Itt!"

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Ház

"A zene ölelésében"
A Transilvanum Alapítvány jótékonysági koncertje

19:00 : Budapest
Aranytíz Kultúrház

"Történelmi táncklub - tanít a Mare Temporis"
Válogatás a 17-19. századi báltermek népszerű társastáncaiból

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Harmonia Caelestis Barokk Zenekar:
Bertalan Andrea, Belovári Beatrix (barokk fuvola), Tóth-Vajna Zsombor, Tóth-Vajna Gergely (csembaló)
JOHANN PHILIPP KIRNBERGER: G-dúr fuvolaszonáta
CARL PHILIPP EMMANUEL BACH: e-moll fuvolaszonáta, Wq. 124, H.
WILHELM FRIEDEMANN BACH: D-dúr trió 2 fuvolára és basso continuora F. 48.
JOHANN CHRISTIAN BACH: F-dúr szonáta 4 kézre, Op. 18, No. 6
JOHANN SEBASTIAN BACH: G-dúr triószonáta BWV 1039

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Pozsár Eszter (fuvola), Stefan Varga (gitár)
"klasszikus és jazz"
I. GIULIANI: Grand Serenade Op. 82.
II. Brothers In Art - lemezbemutató koncert

19:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

"CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál"
SZŐLLŐSY András és a magyar film / 1.
Feldobott kő (1969) / SÁRA Sándor (rend.)

19:30 : Budapest
Budapesti Kongresszusi Központ

Várdai István (cselló)
Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Baráti Kristóf
MUSZORGSZKIJ: Éj a kopár hegyen
SOSZTAKOVICS: I. gordonkaverseny Op.107
DVOŘÁK: IX. (Újvilág) szimfónia, e-moll, Op.95

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Sakata Tomoki (zongora)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez.: Somos Csaba
ERKEL: Ünnepi nyitány
MIHALOVICS ÖDÖN: Gyászzene Deák Ferenc emlékére
LISZT: I. Zongoraverseny Esz-dúr
MOSONYI MIHÁLY: Gyászhangok Széchenyi halálára
LISZT: Hungária – szimfonikus költemény

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Emanuel Ax (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
vez.: Fischer Iván
J.S. BACH: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
MOZART: d-moll zongoraverseny, K.466
CSAJKOVSZKIJ: IV. (f-moll) szimfónia, Op.36
A mai nap
történt:
1842 • A Rienzi bemutatója (Drezda)
1973 • Megnyílt a Sydney Opera House
született:
1874 • Charles Ives, zeneszerző († 1954)
1923 • Robert Craft, karmester
1977 • Leila Josefowicz, hegedűs
elhunyt:
1999 • Kistétényi Melinda, orgonista (sz. 1926)