Skrowaczewski 90

Zenekritikusok kritikus tömege zokog nap mint nap a múlt század nagy karmester-óriásainak virtuális és valós sírhalma fölött a nagy dirigens-egyéniségek állítólagos kihalásán. Mert nincs is annál könnyebb, mint sellaklemezek hegyei mögül előmordulni a tollnoknak, s elszomorodni világ-nagy fájdalommal, hogy nincsenek már Toscaninik meg Furtwänglerek. Nincsenek. Azután rendre ugyanezek az ítészek búcsúznak elhaló-fojtott, szipogó hangon az éppen elhunyt mesterek hűlő teteme fölött, miszerint épp most ment el az „utolsó mohikán”, és sohasem lesz a világ már ugyanolyan, mint volt. Nem lesz. „És mindig is éjjel lesz már…” – dúdolják. Jól emlékszem, ezt mondták, mikor Solti költözött el az öröklétbe, s ezt szajkózták kórusban akkor is, amikor Carlos Kleiber adta vissza lelkét a Teremtőnek.

A nekrológoknak és a panaszos sirámoknak is megvan a maga ideje. Az élet rendje arra ítéli a gyászjelentések állandó szerzőjét, hogy mindig az aktuális legnagyobbtól búcsúzzék, akinek helyét senki nem töltheti be, s az űr, mit a nagy halott maga után hagy, az örökkévalóságig, vagy legalábbis az ítéletnap harang- és fanfárszaváig fájó heg marad.

De megvan az ideje az örvendezésnek is.

S amikor ennek ideje jön el, illő, hogy megadjuk a császárnak, ami a császáré: ezúttal nem temetni jöttem Cézárt, hanem dicsérni. S dicsérem vele együtt az életet, a jó sorsot és a szerencsét, meg a gondviselés őrző angyalait, akik megtartották közöttünk azokat, akikre embernyi-nagy szükség van.

Ma tölti be kilencvenedik életévét korunk egyik legtekintélyesebb karmestere, Stanisław Skrowaczewski. Ez a szikár tény, s egyben méltó alapja a köszöntésnek, a vivátnak, a hurrának és a jövőbe vetett hitnek. A lengyel maestro minden bizonnyal korunk legidősebb aktív dirigense. Jóllehet nem vállal már fárasztó szervezői-menedzseri munkával járó titulust, s dobogóra lépni is csak alkalmanként, jó okkal szokott, de nincs szó róla, hogy visszavonulna. Sőt, ha fogyatkozó fizikai ereje engedi, vállal fellépést, s mikor dobogóra lép, még izzik a szemében a régi, az eleven parázs. És ott lohol a nyomában a hétévtizedes pálya minden kiérlelt tapasztalata.

Lvov (Lwów) városa, ahol a mester született, egykor a lengyel koronáé volt, ma Ukrajnába simul. Skrowaczewski egész életén át vállalta lengyel identitását, azon vészterhes időszakokban is, amikor ennek megvolt a maga kockázata. Négyévesen kezdett hegedülni és zongorázni, hétévesen írta első zenekari művét és tizenegy évesen adta első nyilvános koncertjét (mint zongorista). Tizenhárom esztendős alig volt, mikor eljátszotta Beethoven c-moll zongoraversenyét, melyet a hangszer mellől vezényelt. Ám egy kézsérülés miatt le kellett mondjon a pianista karrierről, ekkor fordult a komponálás és a vezénylés felé. A II. világháború után sokáig hazai vizeken evezett: előbb a Wroclawi, majd a Katowicei, később a Krakkói Filharmónia zenekaránál dolgozott, azután – az ’50-es évek második felében – állandó karmestere lett a Varsói Filharmónia Zenekarának, Lengyelország első számú szimfonikus együttesének. Ezenközben Párizsban képezte tovább magát mások mellett a kor nagyasszonyának, Nadia Boulanger-nak szárnyai alatt. Kvalitásait jelzi, hogy a Sosztakovics Ötödik szimfóniájának franciaországi bemutatóját Skrowaczewski dirigálta 1948-ban, vagyis mindössze huszonöt évesen.

Amikor 1956-ban első díjat nyert a római karmesterversenyen, a nagyvilág szélesre tárta előtte a kapuit: Széll György invitálta őt az Egyesült Államokba, ahol a Cleveland Zenekarral debütált, majd hamarosan a New York-i Filharmonikusok, azután a Pittsburghi és a Cincinnati Szimfonikusok is meghívták vendégszerepelni. 1960-ban ajánlották fel számára a Doráti Antal távoztával gazdátlanul maradt Minneapolis-i Szimfonikusok (1968 óta: Minnesota Zenekar) vezető karmesteri posztját, amit Skrowaczewski üstöllést elfogadott, s csaknem két évtizeden át irányította a „Mini Alma” eminens együttesét. Itt ragadt rá a kurta „Stan” becenév. Az 1960-as években, bár még mindig csak negyvenes éveit taposta, a világ majd’ valamennyi rangos zenekarával dolgozott együtt Berlintől Chicagóig, Londontól Münchenig. Rendszeres fellépője volt a Bécsi Állami Operának és a New York-i Metropolitannek. Lemezeit olyan rangos társaságok hozták forgalomba, mint a Mercury vagy a RCA.

1984 és ’91 között a manchesteri Hallé Zenekart vezette, őket európai és amerikai turnéra is elkísérte. A ’90-es esztendőkben állandó karmestere lett a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarának, 2007-től zeneigazgatója a tokiói Yomiuri Nippon Symphony Orchestrának. Előbbivel – mai nevén: Deutsche Radio Philharmonie – hanglemezek tucatjait rögzítette többek között Brahms, Beethoven, Schumann és Bruckner összes szimfóniájával (Arte Nova – Oehms).

Skrowaczewski ez idő alatt zeneszerzőként is aktív maradt: Concerto for Orchestra (1985) és Passacaglia Immaginaria (1995) című munkáiért Pulitzer-díjat kapott, de rendelt és mutatott be tőle fontos darabokat a Philadelphia Zenekar, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és a berlini Német Rádiózenekar is. 2002-ben a Cannes Classical Award kritikusai a legjobbak közé sorolták a ’90-es években lemezre vett saarbrückeni Bruckner-ciklusát.

Számos kitüntetése közül talán a legfényesebb a Fehér Sas Érdemrend, mely a Lengyel Köztársaság legmagasabb művészeknek adható elismerése. Életéről, pályájáról és hitvallásáról 2011-ben jelent meg vaskos kötet „A végtelent keresve” címmel Frederick Harris Jr. szerkesztésében.

Ami pedig a közelmúlt, a jelen és a jövő kérdését illeti: Skrowaczewski diadalokban és sikerekben gazdag pályafutása még korántsem lezárt. Az előző koncertszezonban (ahogyan korábban is több ízben) fellépett a Varsó Nemzeti Filharmonikusok évadzáró hangversenyén, s pár hete (szeptember 5-én és 6-án) a Frankfurti Rádió Szimfonikusainak szezonnyitó koncertjén is ő volt a karmester. A 2013/14-es idény hangverseny-naptára szerint még több fontos feladat vár rá: decemberben Berlinben, jövőre Londonban és Göteborgban lesz jelenése. Magyarországon utoljára 2008 tavaszán járt: a Nemzeti Filharmonikusok közönsége egy nehezen felejthető, magvas és míves Bruckner Hetedik szimfónia élményét köszönheti neki.

Stanisław Skrowaczewski ma már megteheti, hogy csak kedvenc szerzőivel, kedvenc zeneműveivel járja a világot, s ízelítőt, leckét ad, tanmesét mutat az ifjabbaknak, hogyan is kell a klasszika, a romantika vagy a félmúlt modernizmusának nagy szimfóniáit összerakni és meglobogtatni Mozarttól Sosztakovicsig.

A mester persze maga is tudja: a kilencven év nem csupán nehéz teher, s nem is egyszeri ajándék. A nagyság váltólevele és kötelezvénye. Kilencven esztendő – tanúságtétel, önfegyelem, bölcsesség, munka és hitvallás. Most ünnepre szólít a dátum: Isten éltesse, „Big Stan”!