vissza a cimoldalra
2018-08-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61014)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2282)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Élő közvetítések (7342)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1464)
Franz Schmidt (3166)
Birgit Nilsson (36)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (983)
Erkel Színház (9452)
Jules Massenet ! Ki ismeri ? (302)
Fanyalgások és Nyavalygások… avagy virtuális siránkozó elégedetleneknek (155)
A nap képe (2077)
Pantheon (2243)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6677)
Opernglas, avagy operai távcső... (20129)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (756)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4330)
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics (93)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2837)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A dühös ember (Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval)
Balázs Miklós, 2013-09-28 [ Szimfonikus művek ]
nyomtatóbarát változat

Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval SHOSTAKOVICH, D.: Symphonies, Vol. 8
Symphony No. 7, "Leningrad"

Royal Liverpool Philharmonic
Petrenko

Naxos: 8.573057

Amikor 1941 március 16-án, egy hétfői napon, Dmitrij Sosztakovics kihajtogatta a Pravdát, elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nevét arcképével egyetemben a friss Sztálin-díjasok sorában közli a híradás. Op. 57-es Zongoraötöséért járt neki ez az elismerés. Talán nem kanyarodott le a mosoly az arcáról akkor sem, amikor látta, Hacsaturjánt csak a kitüntetés második fokozatára tartották érdemesnek az ítészek, Prokofjevnek pedig a neve sem szerepelt a díjazottak között.

Bizonyosan egészen más arcvonások kísérték a zeneszerzőt, amikor néhány hónappal később, egy ugyancsak hétfői napon, már azt olvashatta az idézett orgánumban, hogy a megelőző nap (vagyis 1941 június 22-én) a német csapatok minden előzetes bejelentés nélkül rátörtek a Szovjetunióra. A zeneszerző akkorra már értesült a történtekről, hiszen a legenda szerint vasárnap délutánra jegye volt egy, a váratlan támadás miatt elmaradt futballmeccsre, mely tikettet később évtizedekig megőrzött. Pár hét múlva hozzáfogott egy teljesen új, számozása szerint a Hetedik szimfónia megkomponálásához. Jóllehet a Sosztakovics-filológia azóta hitelt érdemlően bizonyította, hogy a darab terve már jóval 1941 nyara előtt készen volt, a történelmi szükségszerűség vaspántjai nem engedték, hogy a kortársak a művet ne egy kifejezett „háborús szimfóniaként” lássák és láttassák. Tény: már 1941 tavaszán nyilvánosságra hozták a Leningrádi Filharmónia 1941/42-es évadának műsortervét, melyben szerepelt a zeneszerző Hetedik szimfóniája, amely akkoriban legfeljebb a komponista fejében létezhetett. Hogy a kompozícióra vonatkozó előzetes elképzelések mennyiben hasonlítanak a ’41 nyarán papírra került végleges változatra, sohasem tudjuk meg.

A leningrádi blokád 1941 szeptemberében kezdődött és nyolcszázhetven napig tartott. Végül a Vörös Hadsereg csapatai 1944 januárjában áttörték a németek által vont gyűrűt. A város e hosszú ostroma valóságos földi poklot jelentett a lakosság számára: az élelmiszer-fejadagok hétről-hétre csökkentek, ’42 telén már százak haltak éhen naponta, s a házmesterek úgy takarították el a holttesteket a kapualjakból, mint a szemetet. A szovjet vezetés gondoskodott róla, hogy a leningrádi potentátok, pártvezérek és tudósok mellett a vezető művészeket és értelmiségieket is kimenekítse az apokaliptikus állapotok közül. Mások mellett Ahmatovát, Zoscsenkót és Sosztakovicsot már az invázió első heteiben különgéppel Moszkvába szólították.

A kész szimfónia első előadására 1942 március 5-én került sor Kujbisevben (a moszkvai Bolsoj zenekarát Szamuil Szamoszud vezényelte), azután sorban egymást érték a betanulások: Moszkva, Novoszibirszk, Taskent, Jereván. Egy hónappal az ősbemutató után Sosztakovics ismét megkapta a Sztálin-díjat. A totalitárius rendszer kultúrapparátusa hamar felismerte a műben rejlő hatalmas mozgósító erőt és ideológiai kapaszkodót, így közvetlenül Sztálin rendeletére meg kellett szervezni a leningrádi premiert is. A még mindig a németek által körülzárt és csaknem teljesen kivéreztetett város utolsó tartalékait mozgósította, hogy megfeleljen a feladatnak.

1942 júliusában Karl Eliaszberg, a Filharmónia zenekarának vezetője utasításba kapta, hogy a darabot be kell mutatni az ostromlott Leningrádban. Egy gyógyszerekkel és élelmiszercsomagokkal megrakott katonai repülőgép – mely áttörte a németek blokádját – szállította a partitúrát a karmesternek. Az előadásra végül augusztus 9-én került sor. Ekkorra azonban a nyugati szövetségesek már megismerhették a darabot: a mikrofilmen, Teheránon és Kairón keresztül Londonba, majd Amerikába juttatott kotta-anyag lehetővé tette, hogy a szimfóniát 1942 júniusában Angliában, a következő hónapban pedig New Yorkban is bemutassák. (Ismeretes, milyen igyekezettel próbálták megszerezni az amerikai zenekarok – Boston, Cleveland, Philadelphia, New York – a tengerentúli premier jogát, melyet végül Toscanini hódított el.)

Ugyan a kritikai fogadtatás nyugaton meglehetősen nyers és igencsak vegyes volt, a közönség a szövetségeseknek a náci Németország fölött kivívandó, vágyott győzelmének ígéretét hallotta benne. Mert ezt akarta hallani. Az író Ilja Ehrenburg a Pravda 1942 február 13-i számában így nyilatkozott: „Sosztakovics orosz ember, vagyis dühös ember, s ha istenigazából feldühítik, fantasztikus tettekre képes.” Valóban, egy dühös, harcos ember fantasztikus tetteként értette azt a darabot a nyugati publikum is, akárcsak a szovjet nép. Akkoriban, a pusztító világháború kellős közepén a nagyközönség olyan zenére vágyott, melyet nem kellett számára műsorfüzetek hosszú oldalain keresztül magyarázni. Mint a fasizmus elleni közös küzdelem szimbóluma, elementáris erővel hatott a világra ez a szimfónia, s szerzője a művészi elismerés mellett olyan társadalmi-politikai sikert aratott vele, melyet a XX. század talán egyetlen más zeneszerzője, egyetlen más darabja sem.

Ezt az megcsontosodott történelmi-ideológiai mázat, a félmúlt historikum nagy, vörös pecsétjét talán sosem fogja leoldani a darabról egy mégoly korszerű szellemű elemzés sem. Ahhoz túlságosan erős a mű köré vont programzenei erőtér; a nyitótétel fokozódó „invázió” szakaszát csak nehezen lehet egy új, eltérő horizontra terelt értelmezéssel kiváltani. Jóllehet a rendszerváltás utáni Sosztakovics-recepció – mely mindenekelőtt Szolomon Volkov vitatható interpretációin alapszik – már megkísérelte a szimfónia mai megértési stratégiájának kereteit kijelölni, nem járt a közepesnél nagyobb sikerrel. A közönség, úgy tűnik, máig ragaszkodik a hagyományos olvasathoz.

Az előadásbeli hangsúlyok persze változhatnak. És változnak is. Toscanini koncertfelvételéért nem ok nélkül nem lelkesedett maga a zeneszerző sem, s vele együtt számos zenerajongó. Ne szépítsük: amit el lehetett rontani, azt a tiszteletre méltó Maestro el is rontotta. A hanglemeztörténetben Jevgenyij Mravinszkij 1953-as stúdiófelvétele így az első „idiomatikus” megszólalása a műnek, melyet az ugyancsak szerényen sikerült Karel Ančerl neve fémjelezte prágai verzió követ (1957). A ’70-es évek közepétől lábra kapó nyugati Sosztakovics-kultusz, mely legtöbbször immár ciklusszerűen rögzítette a szimfóniákat, számos kiegyensúlyozott, a történelem súlyától kevésbé terhelt, modern előadásokkal jelentkezett mások mellett Berglund (1974), Haitink (1979), Jansons (1988), Rosztropovics (1989) vagy Ashkenazy (1995) pálcái alatt. És a sor még hosszan folytatható, hiszen csak a tavalyi esztendőben három új felvétel gazdagította a darab amúgy is követhetetlenné duzzadt diszkográfiáját: Andris Nelsons Birminghamben, Valerij Gergiev (másodízben) Szentpétervárott, Vaszilij Petrenko pedig Liverpoolban vette lemezre a művet.

Ez utóbbi, vagyis az egyébként leningrádi születésű Petrenko-féle verzió a Naxos pár éve futó sorozatának újabb etapja, melyben a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar, élükön a most harminchét éves zeneigazgatójukkal, lemezre veszi Sosztakovics valamennyi szimfóniáját. E szériát általánosságban meleg kritikai visszhang övezi világszerte – a Tizedik szimfónia CD-je 2011-ben a Gramophone-díjat is kiérdemelte.

A Hetedik szimfónia előadása részben igazolja a ciklus iránti osztatlan lelkesedést, részben alulteljesít a várakozásokkal szemben. Kétségtelen, hogy a liverpooliak folyamatos és jelentős fejlődésen mentek át az utóbbi években, nem kis részben ambiciózus első karmesterüknek köszönhetően, így nem meglepő, ha egyidejűleg több lemeztársaság is verseng a kegyeikért. Jelen lemezük azonban nem tanúskodik olyan alapos felkészültségről, mint számos megelőző kiadvány.

Mindazonáltal Petrenko koncepciója a Hetedikkel szemben nem üt el szignifikánsan a ciklus korábbi darabjaitól, s a zenekar is nagyrészt megőrzi markáns arcélét: a brit zenekarokra általában jellemző nehézkes, súlyos, temperamentumos játékmód például itt is jól kivehető. A mélyvonósok hangja masszív és sötéten izzó, a fafúvósok játékát mintha kőből faragták volna, a rezek úgy harapnak, mint a veszett ebek. Ez a fajta vidékies, földszagú keresetlenség valamiféle sűrű, bibliai komolyságot, avagy szinte ossiani komorságot kölcsönöz az együttes játékának.

A hangzás zsíros tömörsége azonban emitt mintha oldódni látszana, melyet egy, a korábbinál differenciáltabb, dinamikusabb formálás, finomabb artikuláció, sarkítottabb karakterizálás és nemritkán mesterkéltnek ható frazeálás kísér. Az az eredendő, vulkanikus őserő, már-már a barbarizmussal flörtölő vadság, mely az Ötödik, a Nyolcadik, a Tizedik vagy a Tizenegyedik szimfóniák elementáris, szenvedéllyel teli előadását jellemzi, itt mintha foszladozni látszana. Petrenko játszani próbál a hangszínekkel, márpedig az nem az ő asztala. Mert az igazán szép pillanatokat akkor szerzi a hallgatónak, amikor a nagy formából építkezik, kiválaszt egy kényelmes tempót és végig, az egész tételen vagy homogén szakaszon belül ragaszkodik hozzá. Ezért lesz az Adagio a leginkább egynemű, éspedig a legszebben kidolgozott rész. Az első tétel bevezető szakaszát kissé túlértelmezi, azaz a kelleténél erősebb kontrasztot kapnak a felvonuló témák, a majd félórás nyitótétel így kissé töredezetten, meggyötörten zúg el. A fenyegető „inváziós crescendót” lassú ritmusban indítja és tartja, azután dörgedelmesen, de mégsem brutális lendülettel érkezik meg a hajmeresztő csúcsponthoz, hogy azután ismét egy széttartó, többhektárnyi bizonytalanságot szüljön. Petrenko szláv dühe éppen akkor oldódik, s vált egy töprengő-tépelődő attitűdre, amikor igazán szüksége volna rá. A küzdelmes, vívódó második tételre ugyanez a görcsös önálló hang-keresés a jellemző, a zárótétel azonban már céltudatosan, sodró dinamizmussal halad a militáris, grandiózus finálé felé, melyet Petrenko vaskos tömbökben, modorosságoktól mentesen illeszt egymásba.

Vaszilij Petrenko produkciója ugyan nem kínál semmi újat, váratlant a kortársak vagy a nagy elődök megközelítéseihez képest, s nem rak le megkerülhetetlen mérföldkövet a darab előadástörténetében, de a lehetőségeihez képest igyekszik valódi tartalommal kitölteni a rendelkezésére álló teret.

Műsorajánló
Mai ajánlat:

11:00 : Kaposvár
Szivárvány Kultúrpalota

"Kaposfest"
BRAHMS: Esz-dúr kürttrió
Zempléni Szabolcs (kürt), Alexandra Conunova (hegedű), Fejérvári Zoltán (zongora)
BRAHMS: H-dúr trió Op.8, No.1
Baráti Kristóf (hegedű), Camille Thomas (cselló), Fejérvári Zoltán (zongora)

15:00 : Újhuta
Bretzeinheim-Waldbott-kastély

Szarvas Anna (fuvola)
Wespa-vonósnégyes:
Wolfgang Göllner, Árvayné Nezvald Anett (hegedű), Kóczán Péter (brácsa), Vámos Marcell (gordonka)
"Zempléni Fesztivál"
MOZART: D-dúr fuvolanégyes, K 285
MARAIS: Les Folies d’Espagne
DVOŘÁK: F-dúr „Néger-kvartett”, Op. 96

17:00 : Komlóska
Görögkatolikus templom

Akadémiai Cantus Kamarakórus (Ukrajna)
Művészeti vezető: Emil Sokach
"Zempléni Fesztivál"

19:00 : Kaposvár
Szivárvány Kultúrpalota

"Kaposfest"
PAGANINI: Caprice No.24
Ifj. Sárközy Lajos (hegedű)
Ifj. SÁRKÖZY LAJOS, SZAKCSI LAKATOS RÓBERT: Improvizáció Paganini No.24-es etűdjére
Ifj. Sárközy Lajos (hegedű), Szakcsi Lakatos Róbert (zongora)
LISZT: Paganini etűdök, S.140, No.6
Szakcsi Lakatos Róbert (zongora)
BARTÓK: Román népi táncok BB 68
Ifj. Sárközy Lajos (hegedű), Szakcsi Lakatos Róbert (zongora)
BARTÓK: I. Rapszódia hegedűre és zongorára BB 94
Ifj. Sárközy Lajos (hegedű), Szakcsi Lakatos Róbert (zongora)
Cigányzenei gyökerű művek a klasszikus zenében
Ifj. Sárközy Lajos és együttesének bemutatója

19:00 : Szerencs
Rákóczi-vár udvara

Bohém Ragtime Jazz Band
"Zempléni Fesztivál"
"A szeszcsempészek kora"

20:00 : Sárospatak
Rákóczi-vár udvara

"Zempléni Fesztivál"
A 20 éves Budapest Jazz Orchestra és vendégei
A mai nap
elhunyt:
1907 • Joachim József, hegedűs (sz. 1831)
1951 • Artur Schnabel, zongorista (sz. 1882)
2014 • Licia Albanese, operaénekesnő (sz. 1909)