vissza a cimoldalra
2017-12-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3860)
Társművészetek (1220)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (578)
Élő közvetítések (6753)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1205)
Franz Schmidt (2977)
Kodály Zoltán (350)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4125)
Erkel Színház (8611)
Operett, mint színpadi műfaj (3413)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2456)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2430)
Berlioz újratemetése (145)
Lisztről emelkedetten (881)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6451)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1143)
Momus-játék (5374)
Zenetörténet (210)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A dühös ember (Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval)
Balázs Miklós, 2013-09-28 [ Szimfonikus művek ]
nyomtatóbarát változat

Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval SHOSTAKOVICH, D.: Symphonies, Vol. 8
Symphony No. 7, "Leningrad"

Royal Liverpool Philharmonic
Petrenko

Naxos: 8.573057

Amikor 1941 március 16-án, egy hétfői napon, Dmitrij Sosztakovics kihajtogatta a Pravdát, elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nevét arcképével egyetemben a friss Sztálin-díjasok sorában közli a híradás. Op. 57-es Zongoraötöséért járt neki ez az elismerés. Talán nem kanyarodott le a mosoly az arcáról akkor sem, amikor látta, Hacsaturjánt csak a kitüntetés második fokozatára tartották érdemesnek az ítészek, Prokofjevnek pedig a neve sem szerepelt a díjazottak között.

Bizonyosan egészen más arcvonások kísérték a zeneszerzőt, amikor néhány hónappal később, egy ugyancsak hétfői napon, már azt olvashatta az idézett orgánumban, hogy a megelőző nap (vagyis 1941 június 22-én) a német csapatok minden előzetes bejelentés nélkül rátörtek a Szovjetunióra. A zeneszerző akkorra már értesült a történtekről, hiszen a legenda szerint vasárnap délutánra jegye volt egy, a váratlan támadás miatt elmaradt futballmeccsre, mely tikettet később évtizedekig megőrzött. Pár hét múlva hozzáfogott egy teljesen új, számozása szerint a Hetedik szimfónia megkomponálásához. Jóllehet a Sosztakovics-filológia azóta hitelt érdemlően bizonyította, hogy a darab terve már jóval 1941 nyara előtt készen volt, a történelmi szükségszerűség vaspántjai nem engedték, hogy a kortársak a művet ne egy kifejezett „háborús szimfóniaként” lássák és láttassák. Tény: már 1941 tavaszán nyilvánosságra hozták a Leningrádi Filharmónia 1941/42-es évadának műsortervét, melyben szerepelt a zeneszerző Hetedik szimfóniája, amely akkoriban legfeljebb a komponista fejében létezhetett. Hogy a kompozícióra vonatkozó előzetes elképzelések mennyiben hasonlítanak a ’41 nyarán papírra került végleges változatra, sohasem tudjuk meg.

A leningrádi blokád 1941 szeptemberében kezdődött és nyolcszázhetven napig tartott. Végül a Vörös Hadsereg csapatai 1944 januárjában áttörték a németek által vont gyűrűt. A város e hosszú ostroma valóságos földi poklot jelentett a lakosság számára: az élelmiszer-fejadagok hétről-hétre csökkentek, ’42 telén már százak haltak éhen naponta, s a házmesterek úgy takarították el a holttesteket a kapualjakból, mint a szemetet. A szovjet vezetés gondoskodott róla, hogy a leningrádi potentátok, pártvezérek és tudósok mellett a vezető művészeket és értelmiségieket is kimenekítse az apokaliptikus állapotok közül. Mások mellett Ahmatovát, Zoscsenkót és Sosztakovicsot már az invázió első heteiben különgéppel Moszkvába szólították.

A kész szimfónia első előadására 1942 március 5-én került sor Kujbisevben (a moszkvai Bolsoj zenekarát Szamuil Szamoszud vezényelte), azután sorban egymást érték a betanulások: Moszkva, Novoszibirszk, Taskent, Jereván. Egy hónappal az ősbemutató után Sosztakovics ismét megkapta a Sztálin-díjat. A totalitárius rendszer kultúrapparátusa hamar felismerte a műben rejlő hatalmas mozgósító erőt és ideológiai kapaszkodót, így közvetlenül Sztálin rendeletére meg kellett szervezni a leningrádi premiert is. A még mindig a németek által körülzárt és csaknem teljesen kivéreztetett város utolsó tartalékait mozgósította, hogy megfeleljen a feladatnak.

1942 júliusában Karl Eliaszberg, a Filharmónia zenekarának vezetője utasításba kapta, hogy a darabot be kell mutatni az ostromlott Leningrádban. Egy gyógyszerekkel és élelmiszercsomagokkal megrakott katonai repülőgép – mely áttörte a németek blokádját – szállította a partitúrát a karmesternek. Az előadásra végül augusztus 9-én került sor. Ekkorra azonban a nyugati szövetségesek már megismerhették a darabot: a mikrofilmen, Teheránon és Kairón keresztül Londonba, majd Amerikába juttatott kotta-anyag lehetővé tette, hogy a szimfóniát 1942 júniusában Angliában, a következő hónapban pedig New Yorkban is bemutassák. (Ismeretes, milyen igyekezettel próbálták megszerezni az amerikai zenekarok – Boston, Cleveland, Philadelphia, New York – a tengerentúli premier jogát, melyet végül Toscanini hódított el.)

Ugyan a kritikai fogadtatás nyugaton meglehetősen nyers és igencsak vegyes volt, a közönség a szövetségeseknek a náci Németország fölött kivívandó, vágyott győzelmének ígéretét hallotta benne. Mert ezt akarta hallani. Az író Ilja Ehrenburg a Pravda 1942 február 13-i számában így nyilatkozott: „Sosztakovics orosz ember, vagyis dühös ember, s ha istenigazából feldühítik, fantasztikus tettekre képes.” Valóban, egy dühös, harcos ember fantasztikus tetteként értette azt a darabot a nyugati publikum is, akárcsak a szovjet nép. Akkoriban, a pusztító világháború kellős közepén a nagyközönség olyan zenére vágyott, melyet nem kellett számára műsorfüzetek hosszú oldalain keresztül magyarázni. Mint a fasizmus elleni közös küzdelem szimbóluma, elementáris erővel hatott a világra ez a szimfónia, s szerzője a művészi elismerés mellett olyan társadalmi-politikai sikert aratott vele, melyet a XX. század talán egyetlen más zeneszerzője, egyetlen más darabja sem.

Ezt az megcsontosodott történelmi-ideológiai mázat, a félmúlt historikum nagy, vörös pecsétjét talán sosem fogja leoldani a darabról egy mégoly korszerű szellemű elemzés sem. Ahhoz túlságosan erős a mű köré vont programzenei erőtér; a nyitótétel fokozódó „invázió” szakaszát csak nehezen lehet egy új, eltérő horizontra terelt értelmezéssel kiváltani. Jóllehet a rendszerváltás utáni Sosztakovics-recepció – mely mindenekelőtt Szolomon Volkov vitatható interpretációin alapszik – már megkísérelte a szimfónia mai megértési stratégiájának kereteit kijelölni, nem járt a közepesnél nagyobb sikerrel. A közönség, úgy tűnik, máig ragaszkodik a hagyományos olvasathoz.

Az előadásbeli hangsúlyok persze változhatnak. És változnak is. Toscanini koncertfelvételéért nem ok nélkül nem lelkesedett maga a zeneszerző sem, s vele együtt számos zenerajongó. Ne szépítsük: amit el lehetett rontani, azt a tiszteletre méltó Maestro el is rontotta. A hanglemeztörténetben Jevgenyij Mravinszkij 1953-as stúdiófelvétele így az első „idiomatikus” megszólalása a műnek, melyet az ugyancsak szerényen sikerült Karel Ančerl neve fémjelezte prágai verzió követ (1957). A ’70-es évek közepétől lábra kapó nyugati Sosztakovics-kultusz, mely legtöbbször immár ciklusszerűen rögzítette a szimfóniákat, számos kiegyensúlyozott, a történelem súlyától kevésbé terhelt, modern előadásokkal jelentkezett mások mellett Berglund (1974), Haitink (1979), Jansons (1988), Rosztropovics (1989) vagy Ashkenazy (1995) pálcái alatt. És a sor még hosszan folytatható, hiszen csak a tavalyi esztendőben három új felvétel gazdagította a darab amúgy is követhetetlenné duzzadt diszkográfiáját: Andris Nelsons Birminghamben, Valerij Gergiev (másodízben) Szentpétervárott, Vaszilij Petrenko pedig Liverpoolban vette lemezre a művet.

Ez utóbbi, vagyis az egyébként leningrádi születésű Petrenko-féle verzió a Naxos pár éve futó sorozatának újabb etapja, melyben a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar, élükön a most harminchét éves zeneigazgatójukkal, lemezre veszi Sosztakovics valamennyi szimfóniáját. E szériát általánosságban meleg kritikai visszhang övezi világszerte – a Tizedik szimfónia CD-je 2011-ben a Gramophone-díjat is kiérdemelte.

A Hetedik szimfónia előadása részben igazolja a ciklus iránti osztatlan lelkesedést, részben alulteljesít a várakozásokkal szemben. Kétségtelen, hogy a liverpooliak folyamatos és jelentős fejlődésen mentek át az utóbbi években, nem kis részben ambiciózus első karmesterüknek köszönhetően, így nem meglepő, ha egyidejűleg több lemeztársaság is verseng a kegyeikért. Jelen lemezük azonban nem tanúskodik olyan alapos felkészültségről, mint számos megelőző kiadvány.

Mindazonáltal Petrenko koncepciója a Hetedikkel szemben nem üt el szignifikánsan a ciklus korábbi darabjaitól, s a zenekar is nagyrészt megőrzi markáns arcélét: a brit zenekarokra általában jellemző nehézkes, súlyos, temperamentumos játékmód például itt is jól kivehető. A mélyvonósok hangja masszív és sötéten izzó, a fafúvósok játékát mintha kőből faragták volna, a rezek úgy harapnak, mint a veszett ebek. Ez a fajta vidékies, földszagú keresetlenség valamiféle sűrű, bibliai komolyságot, avagy szinte ossiani komorságot kölcsönöz az együttes játékának.

A hangzás zsíros tömörsége azonban emitt mintha oldódni látszana, melyet egy, a korábbinál differenciáltabb, dinamikusabb formálás, finomabb artikuláció, sarkítottabb karakterizálás és nemritkán mesterkéltnek ható frazeálás kísér. Az az eredendő, vulkanikus őserő, már-már a barbarizmussal flörtölő vadság, mely az Ötödik, a Nyolcadik, a Tizedik vagy a Tizenegyedik szimfóniák elementáris, szenvedéllyel teli előadását jellemzi, itt mintha foszladozni látszana. Petrenko játszani próbál a hangszínekkel, márpedig az nem az ő asztala. Mert az igazán szép pillanatokat akkor szerzi a hallgatónak, amikor a nagy formából építkezik, kiválaszt egy kényelmes tempót és végig, az egész tételen vagy homogén szakaszon belül ragaszkodik hozzá. Ezért lesz az Adagio a leginkább egynemű, éspedig a legszebben kidolgozott rész. Az első tétel bevezető szakaszát kissé túlértelmezi, azaz a kelleténél erősebb kontrasztot kapnak a felvonuló témák, a majd félórás nyitótétel így kissé töredezetten, meggyötörten zúg el. A fenyegető „inváziós crescendót” lassú ritmusban indítja és tartja, azután dörgedelmesen, de mégsem brutális lendülettel érkezik meg a hajmeresztő csúcsponthoz, hogy azután ismét egy széttartó, többhektárnyi bizonytalanságot szüljön. Petrenko szláv dühe éppen akkor oldódik, s vált egy töprengő-tépelődő attitűdre, amikor igazán szüksége volna rá. A küzdelmes, vívódó második tételre ugyanez a görcsös önálló hang-keresés a jellemző, a zárótétel azonban már céltudatosan, sodró dinamizmussal halad a militáris, grandiózus finálé felé, melyet Petrenko vaskos tömbökben, modorosságoktól mentesen illeszt egymásba.

Vaszilij Petrenko produkciója ugyan nem kínál semmi újat, váratlant a kortársak vagy a nagy elődök megközelítéseihez képest, s nem rak le megkerülhetetlen mérföldkövet a darab előadástörténetében, de a lehetőségeihez képest igyekszik valódi tartalommal kitölteni a rendelkezésére álló teret.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

"Bohém kiskarácsony"
ismétlés: 14:00

16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Gyermekkórusának együttesei
Vezényel: Matos László
"Karácsonyi koncert"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Kupolaterem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fülei Balázs tanítványai

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Rónai Gábor (trombita, tanára: Kirsch János)
A Zeneakadémia BA I. évfolyamos hallgatói
Vezényel: Kováts Péter
TELEMANN: G-dúr szvit, TWV 55:G10 („Burlesque de Quixotte”)
HÄNDEL: D-dúr szvit trombitára és zenekarra, HWV 341
MOZART: D-dúr divertimento, K. 136
HOLST: Szent Pál-szvit, Op.29/2
PHILIP GLASS: Company (vonószenekari változat)
WEINER: Divertimento, op. 20 – Jó alapos csárdás, Rókatánc

18:00 : Budapest
MTA Zenetudományi Intézet

Kalafszky Adriana (szoprán), Lachegyi Imre (blockflöte), Szászvárosi Sándor (viola da gamba), Tegyei Zoltán (csembaló), Nagy Réka (viola da gamba)
"Barokk muzsika - hangverseny Telemann halálának 250. évfordulójára"

19:00 : Budapest
Aranytíz Kultúrház

"Történelmi Táncklub a Mare Temporis táncosaival"

19:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Harsányi Elina (hegedű)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Kornel Laszlo Thomas
C.Ph.E. BACH: D-dúr szimfónia
BARBER: Hegedűverseny op. 14
SIBELIUS: II. szimfónia

19:00 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Tóth Armand karmester, zeneszerző
Horváth Béla (oboa), Granik Anna (zongora)
Házigazda: Detvay Mária Marcella
"Grazioso Zeneszalon"

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Ted Rosenthal zongora
"Gershwin-est"

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Belovári Beatrix (barokk fuvola), Tóth-Vajna Zsombor (csembaló)
Harmonia Caelestis Barokk Zenekar
Tóth-Vajna Gergely (moderátor)
Purcell, Couperin, Händel, Stanley és J. C. Bach művei

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Érdi Tamás (zongora)
CHOPIN: Andante spianato és nagy polonéz, Op.22
DEBUSSY: A boldog sziget
Suite bergamasque
BARTÓK: Este a székelyeknél, BB 51/5
Improvizációk magyar parasztdalokra, op. 20, BB 83
Román népi táncok, BB 68
KODÁLY: Marosszéki táncok
BARTÓK: Allegro barbaro, BB 63

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szabóki Tünde, Wiedemann Bernadett, Horváth István, Rácz István (ének)
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara, Gyermekkórusa
Vezényel: Vásáry Tamás
KODÁLY: Psalmus Hungaricus
KODÁLY: Szimfónia
KODÁLY: Nyári este
KODÁLY: Budavári Te Deum

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Moldoványi András (zongora)
A Zeneakadémia BA II-III. évfolyamos hallgatói
Vezényel: Ménesi Gergely
SUK: Szerenád
BEETHOVEN: 5. (Esz-dúr) zongoraverseny, Op.73
DVOŘÁK: c-moll szláv tánc, Op.46/7
DVOŘÁK: C-dúr szláv tánc, Op.46/1
20:00 : Pécs
Kodály Központ

"Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny – Döntő"
A mai nap
született:
1873 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző († 1923)
1905 • Farkas Ferenc, zeneszerző († 2000)
1917 • Hilde Zadek, énekesnő
1939 • Andor Éva, énekművész († 2014)
1943 • Perényi Eszter, hegedűs
elhunyt:
1792 • Joseph Martin Kraus, zeneszerző (sz. 1756)
1909 • Francisco Tárrega, zeneszerző, gitáros (sz. 1852)
1984 • Jan Peerce, énekes (sz. 1904)