vissza a cimoldalra
2018-12-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Haladjunk tovább... (217)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61410)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Edita Gruberova (3064)
Erkel Színház (9495)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4393)
Zenei események (995)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1548)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1193)
modern eszement rendezesek (215)
Élő közvetítések (7599)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3026)
Callas (443)
Franz Schmidt (3242)
Szkrjabin (539)
Momus-játék (5563)
Operett, mint színpadi műfaj (3778)
Jonas Kaufmann (2313)
Pantheon (2285)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A dühös ember (Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval)
Balázs Miklós, 2013-09-28 [ Szimfonikus művek ]
nyomtatóbarát változat

Sosztakovics Hetedikje Petrenkóval SHOSTAKOVICH, D.: Symphonies, Vol. 8
Symphony No. 7, "Leningrad"

Royal Liverpool Philharmonic
Petrenko

Naxos: 8.573057

Amikor 1941 március 16-án, egy hétfői napon, Dmitrij Sosztakovics kihajtogatta a Pravdát, elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nevét arcképével egyetemben a friss Sztálin-díjasok sorában közli a híradás. Op. 57-es Zongoraötöséért járt neki ez az elismerés. Talán nem kanyarodott le a mosoly az arcáról akkor sem, amikor látta, Hacsaturjánt csak a kitüntetés második fokozatára tartották érdemesnek az ítészek, Prokofjevnek pedig a neve sem szerepelt a díjazottak között.

Bizonyosan egészen más arcvonások kísérték a zeneszerzőt, amikor néhány hónappal később, egy ugyancsak hétfői napon, már azt olvashatta az idézett orgánumban, hogy a megelőző nap (vagyis 1941 június 22-én) a német csapatok minden előzetes bejelentés nélkül rátörtek a Szovjetunióra. A zeneszerző akkorra már értesült a történtekről, hiszen a legenda szerint vasárnap délutánra jegye volt egy, a váratlan támadás miatt elmaradt futballmeccsre, mely tikettet később évtizedekig megőrzött. Pár hét múlva hozzáfogott egy teljesen új, számozása szerint a Hetedik szimfónia megkomponálásához. Jóllehet a Sosztakovics-filológia azóta hitelt érdemlően bizonyította, hogy a darab terve már jóval 1941 nyara előtt készen volt, a történelmi szükségszerűség vaspántjai nem engedték, hogy a kortársak a művet ne egy kifejezett „háborús szimfóniaként” lássák és láttassák. Tény: már 1941 tavaszán nyilvánosságra hozták a Leningrádi Filharmónia 1941/42-es évadának műsortervét, melyben szerepelt a zeneszerző Hetedik szimfóniája, amely akkoriban legfeljebb a komponista fejében létezhetett. Hogy a kompozícióra vonatkozó előzetes elképzelések mennyiben hasonlítanak a ’41 nyarán papírra került végleges változatra, sohasem tudjuk meg.

A leningrádi blokád 1941 szeptemberében kezdődött és nyolcszázhetven napig tartott. Végül a Vörös Hadsereg csapatai 1944 januárjában áttörték a németek által vont gyűrűt. A város e hosszú ostroma valóságos földi poklot jelentett a lakosság számára: az élelmiszer-fejadagok hétről-hétre csökkentek, ’42 telén már százak haltak éhen naponta, s a házmesterek úgy takarították el a holttesteket a kapualjakból, mint a szemetet. A szovjet vezetés gondoskodott róla, hogy a leningrádi potentátok, pártvezérek és tudósok mellett a vezető művészeket és értelmiségieket is kimenekítse az apokaliptikus állapotok közül. Mások mellett Ahmatovát, Zoscsenkót és Sosztakovicsot már az invázió első heteiben különgéppel Moszkvába szólították.

A kész szimfónia első előadására 1942 március 5-én került sor Kujbisevben (a moszkvai Bolsoj zenekarát Szamuil Szamoszud vezényelte), azután sorban egymást érték a betanulások: Moszkva, Novoszibirszk, Taskent, Jereván. Egy hónappal az ősbemutató után Sosztakovics ismét megkapta a Sztálin-díjat. A totalitárius rendszer kultúrapparátusa hamar felismerte a műben rejlő hatalmas mozgósító erőt és ideológiai kapaszkodót, így közvetlenül Sztálin rendeletére meg kellett szervezni a leningrádi premiert is. A még mindig a németek által körülzárt és csaknem teljesen kivéreztetett város utolsó tartalékait mozgósította, hogy megfeleljen a feladatnak.

1942 júliusában Karl Eliaszberg, a Filharmónia zenekarának vezetője utasításba kapta, hogy a darabot be kell mutatni az ostromlott Leningrádban. Egy gyógyszerekkel és élelmiszercsomagokkal megrakott katonai repülőgép – mely áttörte a németek blokádját – szállította a partitúrát a karmesternek. Az előadásra végül augusztus 9-én került sor. Ekkorra azonban a nyugati szövetségesek már megismerhették a darabot: a mikrofilmen, Teheránon és Kairón keresztül Londonba, majd Amerikába juttatott kotta-anyag lehetővé tette, hogy a szimfóniát 1942 júniusában Angliában, a következő hónapban pedig New Yorkban is bemutassák. (Ismeretes, milyen igyekezettel próbálták megszerezni az amerikai zenekarok – Boston, Cleveland, Philadelphia, New York – a tengerentúli premier jogát, melyet végül Toscanini hódított el.)

Ugyan a kritikai fogadtatás nyugaton meglehetősen nyers és igencsak vegyes volt, a közönség a szövetségeseknek a náci Németország fölött kivívandó, vágyott győzelmének ígéretét hallotta benne. Mert ezt akarta hallani. Az író Ilja Ehrenburg a Pravda 1942 február 13-i számában így nyilatkozott: „Sosztakovics orosz ember, vagyis dühös ember, s ha istenigazából feldühítik, fantasztikus tettekre képes.” Valóban, egy dühös, harcos ember fantasztikus tetteként értette azt a darabot a nyugati publikum is, akárcsak a szovjet nép. Akkoriban, a pusztító világháború kellős közepén a nagyközönség olyan zenére vágyott, melyet nem kellett számára műsorfüzetek hosszú oldalain keresztül magyarázni. Mint a fasizmus elleni közös küzdelem szimbóluma, elementáris erővel hatott a világra ez a szimfónia, s szerzője a művészi elismerés mellett olyan társadalmi-politikai sikert aratott vele, melyet a XX. század talán egyetlen más zeneszerzője, egyetlen más darabja sem.

Ezt az megcsontosodott történelmi-ideológiai mázat, a félmúlt historikum nagy, vörös pecsétjét talán sosem fogja leoldani a darabról egy mégoly korszerű szellemű elemzés sem. Ahhoz túlságosan erős a mű köré vont programzenei erőtér; a nyitótétel fokozódó „invázió” szakaszát csak nehezen lehet egy új, eltérő horizontra terelt értelmezéssel kiváltani. Jóllehet a rendszerváltás utáni Sosztakovics-recepció – mely mindenekelőtt Szolomon Volkov vitatható interpretációin alapszik – már megkísérelte a szimfónia mai megértési stratégiájának kereteit kijelölni, nem járt a közepesnél nagyobb sikerrel. A közönség, úgy tűnik, máig ragaszkodik a hagyományos olvasathoz.

Az előadásbeli hangsúlyok persze változhatnak. És változnak is. Toscanini koncertfelvételéért nem ok nélkül nem lelkesedett maga a zeneszerző sem, s vele együtt számos zenerajongó. Ne szépítsük: amit el lehetett rontani, azt a tiszteletre méltó Maestro el is rontotta. A hanglemeztörténetben Jevgenyij Mravinszkij 1953-as stúdiófelvétele így az első „idiomatikus” megszólalása a műnek, melyet az ugyancsak szerényen sikerült Karel Ančerl neve fémjelezte prágai verzió követ (1957). A ’70-es évek közepétől lábra kapó nyugati Sosztakovics-kultusz, mely legtöbbször immár ciklusszerűen rögzítette a szimfóniákat, számos kiegyensúlyozott, a történelem súlyától kevésbé terhelt, modern előadásokkal jelentkezett mások mellett Berglund (1974), Haitink (1979), Jansons (1988), Rosztropovics (1989) vagy Ashkenazy (1995) pálcái alatt. És a sor még hosszan folytatható, hiszen csak a tavalyi esztendőben három új felvétel gazdagította a darab amúgy is követhetetlenné duzzadt diszkográfiáját: Andris Nelsons Birminghamben, Valerij Gergiev (másodízben) Szentpétervárott, Vaszilij Petrenko pedig Liverpoolban vette lemezre a művet.

Ez utóbbi, vagyis az egyébként leningrádi születésű Petrenko-féle verzió a Naxos pár éve futó sorozatának újabb etapja, melyben a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar, élükön a most harminchét éves zeneigazgatójukkal, lemezre veszi Sosztakovics valamennyi szimfóniáját. E szériát általánosságban meleg kritikai visszhang övezi világszerte – a Tizedik szimfónia CD-je 2011-ben a Gramophone-díjat is kiérdemelte.

A Hetedik szimfónia előadása részben igazolja a ciklus iránti osztatlan lelkesedést, részben alulteljesít a várakozásokkal szemben. Kétségtelen, hogy a liverpooliak folyamatos és jelentős fejlődésen mentek át az utóbbi években, nem kis részben ambiciózus első karmesterüknek köszönhetően, így nem meglepő, ha egyidejűleg több lemeztársaság is verseng a kegyeikért. Jelen lemezük azonban nem tanúskodik olyan alapos felkészültségről, mint számos megelőző kiadvány.

Mindazonáltal Petrenko koncepciója a Hetedikkel szemben nem üt el szignifikánsan a ciklus korábbi darabjaitól, s a zenekar is nagyrészt megőrzi markáns arcélét: a brit zenekarokra általában jellemző nehézkes, súlyos, temperamentumos játékmód például itt is jól kivehető. A mélyvonósok hangja masszív és sötéten izzó, a fafúvósok játékát mintha kőből faragták volna, a rezek úgy harapnak, mint a veszett ebek. Ez a fajta vidékies, földszagú keresetlenség valamiféle sűrű, bibliai komolyságot, avagy szinte ossiani komorságot kölcsönöz az együttes játékának.

A hangzás zsíros tömörsége azonban emitt mintha oldódni látszana, melyet egy, a korábbinál differenciáltabb, dinamikusabb formálás, finomabb artikuláció, sarkítottabb karakterizálás és nemritkán mesterkéltnek ható frazeálás kísér. Az az eredendő, vulkanikus őserő, már-már a barbarizmussal flörtölő vadság, mely az Ötödik, a Nyolcadik, a Tizedik vagy a Tizenegyedik szimfóniák elementáris, szenvedéllyel teli előadását jellemzi, itt mintha foszladozni látszana. Petrenko játszani próbál a hangszínekkel, márpedig az nem az ő asztala. Mert az igazán szép pillanatokat akkor szerzi a hallgatónak, amikor a nagy formából építkezik, kiválaszt egy kényelmes tempót és végig, az egész tételen vagy homogén szakaszon belül ragaszkodik hozzá. Ezért lesz az Adagio a leginkább egynemű, éspedig a legszebben kidolgozott rész. Az első tétel bevezető szakaszát kissé túlértelmezi, azaz a kelleténél erősebb kontrasztot kapnak a felvonuló témák, a majd félórás nyitótétel így kissé töredezetten, meggyötörten zúg el. A fenyegető „inváziós crescendót” lassú ritmusban indítja és tartja, azután dörgedelmesen, de mégsem brutális lendülettel érkezik meg a hajmeresztő csúcsponthoz, hogy azután ismét egy széttartó, többhektárnyi bizonytalanságot szüljön. Petrenko szláv dühe éppen akkor oldódik, s vált egy töprengő-tépelődő attitűdre, amikor igazán szüksége volna rá. A küzdelmes, vívódó második tételre ugyanez a görcsös önálló hang-keresés a jellemző, a zárótétel azonban már céltudatosan, sodró dinamizmussal halad a militáris, grandiózus finálé felé, melyet Petrenko vaskos tömbökben, modorosságoktól mentesen illeszt egymásba.

Vaszilij Petrenko produkciója ugyan nem kínál semmi újat, váratlant a kortársak vagy a nagy elődök megközelítéseihez képest, s nem rak le megkerülhetetlen mérföldkövet a darab előadástörténetében, de a lehetőségeihez képest igyekszik valódi tartalommal kitölteni a rendelkezésére álló teret.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

Liszt-kukacok Akadémiája

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Asztalos Bence (hegedű), Gábos Judit (zongora), Kertész György (cselló)
CSAJKOVSZKIJ: Évszakok, op. 37b (átirat zongoratrióra)

11:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: Bohémélet

15:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Hollerung Gábor
Csajkovszkij: A diótörő - szvit

17:00 : Budapest
Pesti Vigadó

Vámosi Katalin, Simon Krisztina, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Bajor Filharmonikusok Ifjúsági Zenekarának fúvósai
Vezényel: Mark Mast
J.S. BACH: Karácsonyi Oratórium BWV 248 I., II., III. kantáta

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Karvezetés vizsgakoncert
Sweelinck: Angelus ad pastores ait – motetta
Bruckner: Pange lingua – himnusz
Vezényel: Varga Áron
Croce: Triaca musicale – Mascheratta de' gratiani
Rheinberger: Waldblumen, op. 124 – 1. Abend am Meer
Kodály: Adventi ének
M. Haydn: Missa Tempore Quadragesimae – 2. Credo
Közreműködik: Sárosi Dávid (orgona)
Vezényel: Gerály Anna Borbála
Hauptmann: Du bist ja doch der Herr, op. 42/4
Liszt: Ave Maria
Közreműködik: Sárosi Dávid (orgona)
Vezényel: Schnell Máté
Willaert: Vecchie letrose non valete niente – canzona
Haydn: Abendlied zu Gott, Hob. XXVc:9
Stanford: O living Will, that shalt endure
Kodály: Szép könyörgés
Közreműködik: Magyar Valentin (zongora)
Vezényel: Zsíros Levente
A koncerten közreműködik a Zeneakadémia hallgatóiból alakult kórus.

18:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: Diótörő - balett

18:00 : Budapest
Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium Díszterme

Budapesti Vonósok
vezényel: Kovács Zoltán
koncertmester: Soltész Ágnes
művészeti vezető: Botvay Károly
Karácsonyi koncert a Weiner Konzervatórium ifjú szólistáival
J.S. BACH: IV. Brandenburgi verseny I. tétel
Seres Barbara, Boros Adrienn (fuvola)
ALBINONI: d-moll Concerto II-I. tétel
Pávási Nikolett (oboa)
HAYDN: C-dúr gordonka verseny III. tétel
Bognár Domonkos (gordonka)
MOZART: Don Ottavio „Dalla sua pace” áriája (Don Giovanni)
Papp Viktor (ének)
VIVALDI: C-dúr concerto-t (RV444) II. I. tétel
Lajkó Ivett (blockflöte)
QUANTZ: G-dúr fuvolaverseny I. tétel
Kurcsák Viktória (fuvola)
LALO: Spanyol szimfónia I. tétel
Mákszem Fanni (hegedű)
TELEMANN: e-moll Concerto I-II. tétel
Drahos Balázs (trombita)

18:00 : Budapest
MOM Kulturális Központ

Csala Éva (gordonka), Vimláti Judit (fuvola), Tarnai Dávid (ének)
Ad Libitum Gitáregyüttes
konferál: Bárkányi Judit
Klasszikus gitárzene a reneszánsztól a XXI. század zenéjéig.

18:55 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Metropolitan-operaközvetítések a Müpában
VERDI: Traviata

19:00 : Budapest
Belvárosi Szent Mihály Templom

Organ & Choir

19:00 : Budapest
Pozsonyi úti Református Templom

Sümegi Eszter, Pataki Adorján , Fellegi Balázs
Haydn Filharmónia
A. Vivaldi, G.F. Händel, J. S. Bach, J, Haydn , W. A. Mozart , R. Strauss művei

19:30 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

Bódi Zsófia, Wittinger Gertrúd, Megyesi-Schwartz Lúcia, Horváth István, Sándor Csaba
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Bizják Dóra, József Ács, Zentai Károly (zongora)
Vezényel: Janos Acs
ROSSINI: Korinthosz ostroma – Pamira áriája
ROSSINI: Mózes – jelenet az I. felvonásból, Mózes imája
SCHUBERT: Mirjam győzelmi dala
ROSSINI: Kis ünnepi mise

19:45 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Yeree Suh (szoprán), Fulvio Bettini (bariton)
Budapesti Fesztiválzenekar
Művészeti vezető és koncertmester: Midori Seiler
Barokk gesztika: Sigrid T’Hooft
GEMINIANI: 12. (d-moll) concerto grosso („La Follia”)
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (1. rész)
TORELLI: g-moll („Karácsonyi”) concerto grosso, op. 8/6
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (2. rész)
VIVALDI: Esz-dúr triószonáta, RV 65 – 2. Allemanda, 3. Sarabanda
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (3. rész)
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Kuti László (klarinét)
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Gilbert Varga
HAYDN: C-dúr szimfónia No. 9, Hob. I:9
MOZART: A-dúr klarinétverseny, KV 622
MUSZORGSZKIJ-RAVEL: Egy kiállítás képei
A mai nap
született:
1873 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző († 1923)
1905 • Farkas Ferenc, zeneszerző († 2000)
1917 • Hilde Zadek, énekesnő
1939 • Andor Éva, énekművész († 2014)
1943 • Perényi Eszter, hegedűs
elhunyt:
1792 • Joseph Martin Kraus, zeneszerző (sz. 1756)
1909 • Francisco Tárrega, zeneszerző, gitáros (sz. 1852)
1984 • Jan Peerce, énekes (sz. 1904)