vissza a cimoldalra
2017-11-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60137)
Momus társalgó (6274)
Milyen zenét hallgatsz most? (24979)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

Operett, mint színpadi műfaj (3349)
Bartók Béla szellemisége (234)
Brahms, Johannes (155)
Momus-játék (5366)
Kimernya? (2591)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4104)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1127)
Giacomo Meyerbeer (650)
Simándy József - az örök tenor (487)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2418)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1177)
Franz Schmidt (2955)
Erkel Színház (8510)
Kodály Zoltán (348)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (562)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6439)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Barmok (Janáček Jenůfája Malmőből)
Balázs Miklós, 2013-09-10 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Janáček Jenůfája Malmőből A magyar zenés dráma történetének talán legfájóbb hiánya, hogy nincs igazi realistája. Egy olyan operaszerző, aki korszerű hidat vonna az István király ómódi történelmi tablója és a Kékszakállú herceg vára iskolásan szimbolista misztériumjátékának országnyi nagy távolsága közé. Szeretett Erkel Ferencünk a XIX. században még egy olyan nemzedékhez tartozott, amely a végsőkig idealizált nemzeti hőseposzokban látta a daljáték legmagasabb rendű megnyilvánulását, ahol a „paraszt” éthoszát a vén Tiborc szikár alakja testesítette meg. Az „internacionalista” Sába királynője pedig csupán vigaszdíj, vagy szépségtapasz a komor magyar szíveknek, ha ugyan nem utáljuk azért, mert szerzője másik istenhez imádkozott. A derék cseheknek azonban megadatott, hogy Leoš Janáček személyében olyan csalhatatlan drámai affinitással bíró zeneszerzőjük legyen a századforduló után, aki merészen, határozottan tovább lépdel a Muszorgszkij vagy a veristák által megkezdett, de ki nem taposott úton. Egy olyan ösvényen, mely a legelvetemültebb emberi megnyilvánulások között kanyarog.

A magyar irodalom erős, vaskos modernizmusa a szókimondó Adyval és az éles szemű Móricz Zsigmonddal persze sok mindenért kárpótol, de ezért azt nem feledteti, hogy a múlt század első felének legjelesebb magyar muzsikusai valósággal irtóztak az operaszínpadtól. Lényegében Bartók is, Kodály is folytathatatlannak ítélte a posztromantikus tradíciót, de a realizmus, a naturalizmus esztétikája, a valóságábrázolásnak ez a kérlelhetetlenül őszinte, politikai tabukat döntögető módja ugyancsak túlhaladottnak tetszett a szemükben, akár a nemzeti sorstragédiák felismerhetetlenségig eltorzított, melldöngető, sírva-vígadó kifejezéskészlete. Dohnányi meg, lévén nagyjából egy Siegfried Wagner drámai érzékével és zenei tehetségével rendelkezett, alig tudott beleszólni a nagyok dolgába.

Bármennyire fájó, tény: a magyar operairodalom csak a ’60-as évek első felére jutott el oda (vagy egy lépéssel tovább), ahol Janáček darabjai révén a cseh zenés színház már a század elején elérkezett: 1962-ben mutatja be a budapesti Operaház Petrovics C’est la guerre-jét, majd ’64 őszén Szokolay Vérnászát. Mindeközben régen „elzúgtak a forradalmak”, háborúk, vörös és fehér terror, meg minden, ami vele jár, a magyarok mégis úgy csüngtek a Vérnászon, mint érett körte az ágán. Móricz, aki az 1910-es évektől a leghívebben, s egyben legmeggyőzőbb művészi eszköztár birtokában tudta ábrázolni a lecsúszó, a fejlett civilizációtól elszigetelődő vidéket, régen a holtak között volt már. Kodály Háryja vagy Székelyfonója pedig olyan korszerűtlen, „ingyombingyom” népiség-felfogást képviseltek, hogy bárgyú meseoperákként vagy egyszerű népdalfeldolgozás-fűzérekként billegnek a kánon peremén.

Ezért van az, hogy a Jenůfára ma úgy tekintünk, mint valami totemállatra. Mert ez az opera olyan mélyre ereszkedik a társadalom legsötétebb, mégis legelevenebb mélységeiben, amelybe a kényes „Musiktheater” berkeiben előtte nem volt szokásos ereszkedni. De mi tudjuk, merre vezet ez az út, mert Móriczot, Illyést, Tamási Áront olvasva magunk is bejártuk, sőt, megéltük. Tudtuk, milyen a „Tardi helyzet” meg a „Cifra nyomorúság”, a hárommillió koldus országa. Csak nem énekeltük meg. A létezés margójára szorított, lelkileg megnyomorított magyar parasztság, a jobbágyi lét ábrázolása megmaradt a szikkadt, dallamtalan betűhalmazok és papírfűzött kis kötetetek, meg az agyonhallgatott szociográfiák homályában. Csiky Gergely pántlikás népszínműveit, ezt az buta, közhelyes, giccsen nevelt zsánert rég a múltnak adtuk ugyan, de restelltük, amit a helyébe tettünk. Volt miért. Nekünk is megvolt a magunk mostoha Buryjánéja, Szennyesnének hívták. A csehek nem szégyellték idejekorán operaszínpadra vezényelni ugyanazokat az animálissá lefokozott, a vegetatív ösztönélet szintjére térdepeltetett alakokat, amiről mi is tudtuk, hogy ott les a határszéli falvainkban, az elzárt tanyák mélyén, a nagyvárosok piszkos szegletén. „Az Isten háta mögött”, ahol a „puszták népe” húzza meg magát.

Magam azért is szeretem leginkább a Jenůfát, mert nehéz elrontani. Ha úgy tetszik, rendezői szempontból hálátlan opera, másfelől – ha a féltehetségű rendezőket is beengedem –, nagyon is hálás, mert nem lehet mellényúlni vele. Még a közmondásosan antitalentum Vidnyánszky is megbirkózott a darabbal annak idején, s nem tudott nagy kárt tenni benne. Szép sikerre vitte. (Mondom: ha akart, se tudott volna.) Kis ház, rozsdált malom, vagy viskó a színpadtér közepén, pár szakadt vagy ósdi ruházatú mellékszereplő és kórista – nincs ezen mit nem érteni, nincs ezen mit absztrahálni, túlgondolni, beleérezni. Persze be lehet rendezni a darabot egy ’80-as évekbeli brnói lakótelepre, de ettől semmi sem változik. S biztos akad egyszer olyan együgyű koponya, aki a záró képben pufók puttó-angyalként visszahozza a halott csecsemőt, amint áldását hinti a bicskázás és a „ha ló nincs, jó a szamár is” attitűdjében fogant dicstelen frigyre. De a lényeget nem lehet kilúgozni ebből a darabból: az elembertelenedett ember küzdelmét, akit a reménytelen szegénység és a bigott társadalmi korlátok az emberi lét legszélére löktek, s aki onnan próbál a megmaradt büszkeségébe fogódzva visszakapaszkodni az elfogadott közösségi létbe. Ahol a legkisebb sérelemre előkerül a kiskés a dévaj legény zsebéből, s egy újszülöttet vízbe fojtani kisebb bűn, mint leányanyaként tengődni. (Hol van még a „lánynak szülni dicsőség…” ocsmány, gyomorforgató szlogenje?) Ahol a kiszolgáltatottság és a nélkülözés szülte tehetetlen düh egy perc alatt fordul át vérfagyasztó aljasságba, s ahol csak idő és alkalom kérdése, és az ostoba dac visszafordíthatatlan tragédiába torkollik.

Amennyire nehéz a Jenůfát elrontani, legalább ennyire komplikált jól előadni. Mindenekelőtt a zenéje véget; felkészült zenekar és komoly énektudással rendelkező művészek kellenek hozzá. Malmőben – ahol láthatóan akkor is virágzik a zenei élet, ha épp nincs Eurovíziós Dalverseny –, 2011-ben gyakorlatilag minden adott volt egy kompakt produkcióhoz: egy kreatív, fiatal és ambiciózus brit rendezőnő, Orpha Phelan, egy szép reményekkel kecsegtető, ugyancsak ifjú cseh dirigens, Marko Ivanović, valamint stabil énektudással rendelkező társulat együttműködésével. Egyszóval: egy igazi jó csapat verbuválódott össze. A zenekar gyengéi – a vékony, olykor erőtlen vonóskar és a bátortalan rezek –, többnyire jól hallhatóak ugyan, de kétség sem fér hozzá, tisztességesen bepróbált, kiforrott előadással van dolgunk. Ivanović üzembiztosan irányít, nem sietteti, nem forszírozza, ehelyett szabatosan kiemeli a drámai csúcspontokat. Janáček szereplői persze realisztikusabbak, mint Smetana önfeledten polkázó díszparasztjai, de így sem okvetlenül kell a Jenůfa szólamait mészárszékre hajtott vágóállatok bőgését imitáló Wagner-énekesekre bízni.

A címszerepet vállaló Erika Sunnegårdh például csak annyira predesztinálják a vokális kvalitásai, ami még éppen megfér a szólam keretei között. Alkatilag tökéletesen adekvát a szerepre, vizuálisan és színészileg is makulátlan illúziót kelt, hangilag azonban el kell mennie egészen az adottságai korlátaiig. Megteszi. A második felvonás nagymonológjában ki is rajzolódnak ezek a torlaszok: a hangszín nem szép, a mélyek sokszor halványak, a váltóhangok problémásak, a magasságok fénytelenek, fáradtak, ám amit színészileg hozzá tud tenni a vokális produkcióhoz, az messzemenően kompenzálja a matéria deficitjeit. Például olyan ártatlan-nagy szemekkel tud nézni, amit csak a ma született borjú tudhat. A két tenorista közül – Joachim Bäckström (Števa), Daniel Frank (Laca) – előbbi rendelkezik szebb hanggal és jobb, biztosabb énektudással, utóbbi inkább csak tulokszerűen kifejező, karakteres színpadi jelenlétével és egy jól eltalált „az egész világ csókolja meg a seggemet” arckifejezéssel marad emlékezetes. A rutinos Gitta-Maria Sjöberg mint Sekrestyésné az előadás leghitelesebb szerepformálásával ajándékoz meg minket, hangilag ugyan csak a tisztes középszerhez sorolnánk, azonban egy perc leforgása alatt képes mindenre elszánt, zord mostohaanyává átlényegülni. A visszafogottan szofisztikált színrevitel nagy kockázatokat nem vállal, a színpadképek többnyire nem késztetnek a darab újragondolására; a zárásként bemutatott panel-tömbházsor váza és tervei csak egy közepesen invenciózus ötletelés szükségtelen végterméke lehet – az üzenetet értjük, de sok vizet nem zavar. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy e darab egy az európai középmezőnyt kevéssel meghaladó kiállításban is milyen elementáris erővel képes hatni, s a Jenůfát egy felkavaró, megkerülhetetlen, megismételhetetlen remekműként tudja bemutatni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
MűPa, Zászlótér

Möntör Máté (gitár), ifj. Farkas József (zongora)
"Hangulatkoncert"

18:00 : Budapest
MTA Zenetudományi Intézet

Hlavacsek Tihamér (zongora), Wiedemann Bernadett (ének)
Kodály, Lajtha, Dohnányi és Liszt dalai
KURTÁG: Játékok (válogatás)
KODÁLY: Székely keserves
BARTÓK: Kilenc kis zongoradarab (válogatás), 14 bagatell
LISZT: Ave Maria, Legenda no.2

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Rachmaninov Trió:
Mikhail Tsinman (hegedű), Natalia Savinova (cselló), Viktor Yampolsky (zongora)
"Budapesti Moszkva Napok"
HAYDN: G-dúr trió, Hob. XV:25
MENDELSSOHN: d-moll trió, Op.49
CSAJKOVSZKIJ: a-moll trió, Op.50

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar szólistái
"Ránki György 110"
RÁNKI GYÖRGY
Ballada és ellenballada az ifjúságról 4:50
Pentaerophonia
Don Quijote és Dulcinea
A hétfejű sárkány szerenádja
Lúdapó meséi

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rost Andrea (szoprán), Vigh Andrea (hárfa)
GLUCK: „Che farò senz’Euridice?” – Orfeo áriája az Orfeo és Euridice című operából
HÄNDEL: „Ombra mai fu” – Xerxes áriája a Xerxes című operából
HÄNDEL: C-dúr chaconne, HWV 484
JOHN THOMAS: The Minstrel's Adieu to his Native Land
BELLINI: „Oh! quante volte ti chiedo” – Júlia áriája a Rómeó és Júlia című operából
BALLINI: „Casta Diva” – Norma áriája a Norma című operából
DONIZETTI: „Prendi, per me sei libero” – Adina áriája a Szerelmi bájital című operából
DONIZETTI: „Regnava nel silenzio” – Lucia áriája a Lamermoori Lucia című operából
DONIZETTI–ROMAN MOSSHAMMER: Hárfa szóló a Lammermoori Lucia című operából
WALTER-KÜHNE: Fantázia Csajkovszkij Anyegin című operájának témáira
VERDI: „È strano, è strano!” – Violetta áriája a Traviata című operából
PUCCINI: „Vissi d'arte” – Tosca imája a Tosca című operából

20:00 : Budapest
Trafó

"10 éves a Bélaműhely"
Szépen játsszál mer’ elveszem!
A mai nap
született:
1942 • Hamari Júlia, énekes
elhunyt:
1695 • Henry Purcell, zeneszerző (sz. kb. 1659)
1938 • Leopold Godowsy, zongoraművész (sz. 1870)