Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Wagner 200

2013-05-22 08:04:39 -zeta-, -dni-, -bm-

Richard Wagner Azt mondják, nehéz természettel és egy sor rossz tulajdonsággal áldotta/verte meg a Mindenható. Tényleg, nem lehetett könnyű tartósan mellette lenni. Szerelmeinek a nagy többsége (talán az egyetlen Cosima kivételével, de biztosak azért ebben sem lehetünk) a legvégén már a pokolba kívánta. Barátja általában csak átmeneti időre volt, menetközben legtöbbjük ellenféllé avanzsált. Nem volt a becsület lovagja, s adott szavára sem volt ajánlott nagy téteket tenni. Véleményét gyakran változtatta. Volt benne egy nagy adag paranoia, amivel nem tette egyszerűvé saját életét sem. Tartós barátja alig volt, ellensége inkább, hódolója vagy üzletfele még több. Önzéssel sajátította ki magának mindazt, amire szüksége volt, s kifacsarva dobta el, ha már haszontalanná vált. Azt is mondják, hogy egynémely hősében saját magát alkotta újra. Lehet, hogy Siegfriedre gondolt, de – a fentiek alapján – mégis talán Alberich volt az igazi énje.

De tudott még valami nagyon fontosat is. Hitt saját magában és ezt el tudta hitetni báván ámuló környezetével is. Megalkotott egy új világot, ami kizárólag a saját elméjéből pattant ki. Bár elmondani maga sem tudta egész világosan, az egész valami bámulatra méltó egységgé állt össze. (Zenetudósok százainak egy fél évszázad kellett, mire megfejtették a legfőbb titkait.) Nem, vagy csak alig építkezett más alapjaira. Pályáját nem előzték meg komoly stúdiumok, maximum átmenetileg foglalkozott vele valaki itt-ott, lényegében autodidaktának nevezhető komponista volt. Tanulgatott korábbi mesterek alkotásaiból, de tőlük sem sokat lesett el, a legtöbbet talán Carl Maria Webertől.

Tőle azután mindenki, mert iskolát teremtett. Tőle tudjuk, mi az, hogy zenedráma, mi az a vezérmotívum, mi az összművészet. Az első tudatosan használt dodekafon elemek a Parsifalban vannak. Az első zeneszerző volt, aki igazán foglalkozott azzal, milyen szövegre komponál, mit lát a néző a színpadon, s akinek saját színházra volt szüksége.

Richard Wagner nélkül más lett volna a XX. század.

-zéta-


A zenetörténet elsajátításában valószínűleg nem sokan haladtak annyira kusza, „lóugrás” sorrendben, mint én. Többnyire hivatásszerű alapossággal, inkább intellektuális, mint érzelmi alapon mélyedtem el a legnagyobbak műveiben. Talán nem véletlen, hogy Stockhausen hamarabb „megvolt”, mint Puccini.

Általában az operáig elég sokára jutottam el, de talán könnyű belátni, hogy a műfaj a tudálékost inkább taszítja, mintsem vonzaná. Különösen azt találtam riasztónak, hogy az opera-fanatikusok közül sokan egyáltalán nem szeretik a zenét. Ismertem olyat, aki heti rendszerességgel ült az Andrássy úti „ékszerdoboz” olcsóbb helyein, de Mozart egyáltalán nem lelkesítette, nem érdeklődött a szimfonikus zeneirodalom iránt – a kamarazenét pedig unta.

Az elszánt wagneriánus pedig gyakran az operát sem igazán szereti.

Természetes, hogy sokáig nem barátkoztam meg Wagnerrel. Nem sok az átjárási lehetőség, nincsenek olyan asszociációs pontok, amelyek kölcsönösen magyarázhatnák egymást. Végül az óvatos közeledési kísérletek helyett egy elszánt ugrás hozott eredményt. Felnőtt érettséggel elég volt egyetlen egyszer élőben és igazi színpadról, igazi előadásban végigfigyelni a Trisztánt. Rájöttem, hogy ez tényleg valami nagyon-nagyon más, és lehet akármilyen hosszú, nincs benne fölösleges hang, nincs benne üresjárat.

„Wagneriánus” nem vagyok azóta sem, de már eszembe sem jutna másokhoz hasonlítani, mert miért is tenném? A Ring, a Trisztán, a Parsifal – valószínűleg tényleg nem operák és nem is zenék, de szerencsére nem is kell annak lenniük.

„Wagnerek”! És ma már én sem akarok többet mondani róluk. Aki ismeri, az tudja és érti, aki pedig nem, annak felesleges bármit is beszélni.

-dni-


Akármelyik lexikon-szócikket ütöm föl, valamennyi a német színpadi daljáték nagy és örökbecsű reformereként definiálja Richard Wagnert. Joggal, hiszen a német géniusz munkássága majd’ teljes egészében a zenés drámára korlátozódik. Van azonban egy tényező, melyre rendszerint csak utalni szokás a zanzásított életmű-összefoglalókban, ha ugyan nem széljegyzetként kerül papírra: az utóhatása, mely ugyancsak leginkább az egész estés dalművekre szorítkozik e summázatokban, s melyek leggyakrabban Humperdinck, Pfitzner vagy Richard Strauss neveit citálják.

Richard Wagner Pedig Wagner, bármennyire is színházi ember volt, méghozzá ízig-végig, a zenei megszólalás számos egyéb területére is nehezen körvonalazható, de szemmel láthatóan óriási hatást gyakorolt. Mert e nagy pionír nem csupán a zenedráma műfaját forradalmasította, de általában véve is döntő befolyással volt az európai muzsika „evolúciójára”. Operát írni a Trisztán után többé nem lehet – ezt sokan mondják, s meglehet, igazuk is van. Elképzelhető volna Saint-Saëns Sámson és Delilája – melyet nem mellesleg német nyelven szólaltattak meg először, méghozzá Weimarban – a Trisztán nélkül? Debussy Pelléas és Mélisande-ja a Parsifal nélkül?

De lehet-e nem operaszerzőként wagneriánusnak lenni és maradni? De még mennyire. Sőt. Mert Wagner messze több volt egy szélsőséges, akarnok természetű reformer operakomponistánál. Wagner művészete olyan mélyen beleágyazódik a kor eszmetörténetébe, hogy pusztán zeneszerzőként emlegetni őt már-már lealacsonyítónak tetszik. Wagner, a muzsikus, sok egyéb is volt egy személyben: költő, esszéista, teoretikus és javíthatatlan gondolkodó, mitológia-kutató, filozófus, politikus és forradalmár, színházi rendező és építész.

Gesamtkunstmensch. Olyan meg nem alkuvó polihisztor, aki a művészi lét és a műalkotás organikus teljességében él és gondolkodik, s a kor legnagyobb lángelméivel tart fenn termékeny szellemi kapcsolatot Liszttől Nietzschéig. Ennél fogva kihatása kortársaira és az utókorra szinte felmérhetetlen. Olyan béklyó, melyből lehetetlen szabadulni. Liszt kései zongoraművei éppoly tisztán magukon viselik Wagner megkerülhetetlenül magasodó szellemét, mint Anton Bruckner szimfóniái, Hugo Wolf dalai vagy Gabriel Fauré kamaraművei. A „végtelen dallam” ideája, a trisztáni kromatika szinte bűvkörébe vonja a Megdicsőült éj Schönbergjét vagy a Lírikus szimfóniát író Zemlinsky-t. Wagner nem pusztán a zenés színház korszakos megújítója volt, de örökre és visszafordíthatatlanul megváltoztatta a zenéről, a zenélő emberről való közgondolkodást.

Balázs Miklós






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.