Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

A zseni minden körülmények közt zseni marad (Verdi-ritkaságok / Pavarotti, Abbado)

2013-05-06 09:00:00 - zéta -

Verdi Rarities VERDI: Rarities

Luciano Pavarotti
Orchestre del Teatro alla Scala
Claudio Abbado

Warner
2564 64653-8

Ha egy hónappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy van olyan CD, amelyen hat (6!), számomra ismeretlen Verdi-tenorária található, akkor a legkevesebb, hogy harsányan kinevetem az illetőt. Azután – ahogy lenni szokott – a rémálomból valóság lett. Illetve dehogy rémálom, inkább csoda. Az igazi zseni ugyanis minden körülmények közt zseni marad.

Verdiről köztudomású, hogy a pálya legelső, kiszolgáltatott szakaszát leszámítva erősen ódzkodott operáiban a művészek és művésznők napi igényeinek feltétel nélküli kiszolgálásától. Nem úgy, mint (sokszor nagynevű) elődei és kollégái, akik úgy gondolták, a sikerük és egyben a jövőjük függ attól, hogy az elkényeztetett sztárok jól érezzék magukat az aktuális darabjukban. Nem, a Maestro ezzel szemben úgy vélte, hogy a komponista szerzői jogai megkérdőjelezhetetlenek, s e vélekedéssel meg is teremtette a „szerzői önérzet” máig tartó nimbuszát.

De néhány esetben még neki is meg kellett hajolnia a magasabb akarat előtt. Amikor például az általa igen tisztelt Giacchino Rossini kérte meg (két ízben is), hogy komponáljon önálló áriát a neves orosz tenor, Nicola Ivanoff számára. De volt még néhány példa hasonlóra a hatalmas életműben, bár annak méreteihez képest tényleg elenyésző számban. Ezen áriák és kettősök közös tulajdonsága, hogy mivel a szerzőjük egyértelművé tette, hogy egyszeri betoldásnak szánja őket, nem lettek az általános előadói gyakorlat részei, s szép lassan elfeledkezett róluk mindenki.

Azután az 1970-es években, amikor az életműből már mindent sikerült lemezre menteni, a figyelem az egyre ritkább részletek felé terelődött. Az évtized végén két, ígéretes pályát teljesítő fiatalember besétált a milánói CTC Stúdióba és a Scala Zenekar segítségével lemezre tették e ritkaságok tenor részét.

Luciano Pavarotti ekkor már túl volt Az ezred lánya okozta berobbanáson, s Claudio Abbadót is napi rendszerességgel foglalkoztatták a lemezgyárak és a legnagyobb operafellegvárak. A CETRA által 1980-ban kiadott feketelemez anyaga csak most, a Warner CD-jén jelent meg újra – nyilván az aktuális Verdi-évforduló részeként. *

Kezdjük a nehezével: a lemezt két zenekari szám keretezi, a Simon Boccanegra rövidke – később elhagyott – előjátéka és az AidaVégzet hatalma hosszúságú” nyitányfantáziája. Előbbi a jelentéktelensége, utóbbi a túlmagyarázós, szószátyár stílusa miatt nem verhetett gyökeret az adott művek nyitányaként. Önálló zenekari számként hangversenyen inkább el lehet őket képzelni. (Julian Budden szerint az Aida-nyitányt Toscanini egy ízben lemezre vette, de visszahallgatva ő is elriadt a publikálástól, ám a felvétel jóval később azért csak napvilágra kalózkodta magát.)

Az igazi gyöngyszemek a tenoráriákkal következnek. Az Ernani-részlet („Odi il voto”) Macduff áriájára hajaz, annál semmivel sem kevésbé értékes. Szenvedélyes és magával ragadó, egyetlen hibája, hogy alkalmazása esetén a kitűnő Silva–Ernani kettőst kéne kihúzni. Az Attila mindkét részlete a líraisággal győz meg. Az „Oh dolore” kezdetű ária hárfával kísért, látványos, sodró lendületű remekmű, ha elterjedne, operagálák ünnepelt részlete lehetne.

Poniatowski herceg nyomatékos kérésére Verdi – némileg indignálódottan – két áriát komponált egy bizonyos Giovanni Matteo Mario részére A két Foscariban. A zenetörténet számára csak Mario néven fennmaradt énekes (a nem különben jelentős primadonna, Giulia Grisi férje) különös csodabogár lehetett, ha a Maestro képes volt a „Si lo sento” kezdetű cabalettába két magas f-et (!) beilleszteni, s ezzel végérvényesen el is döntötte a jelenet sorsát. (Mario egyébként tényleg kuriózum lehetett, Rossini Stabat materének első tenorszólistájaként a „Cujus animam” áriában a számos b-vel és azzal a bizonyos magas desszel máig teljesíthetetlen magasra tette a lécet tenoristák százai számára.) Az ária egyébként tökéletes Donizetti-stílusban íródott, a bergamói mester is megnyalta volna mind a tíz ujját utána.

Még egy jeles énekesnek, a francia Pierre Francois Villaret-nek sikerült Verdit betét írására ösztönöznie, méghozzá meglepően későn. 1863-ban, A szicíliai vecsernye párizsi felújítására készült el Arrigo (franciául Henri) „Ô toi que j’ai chérie” kezdetű, különösen depressziós hangulatú áriája.

Luciano Pavarotti a felvétel idején még előtte volt a hangi adottságaitól idegen szólamoknak, ennek megfelelően a könnyű és látványos Verdi-kantilénák olvadóan szólalnak meg előadásában. Gyönyörű dallamíveket énekel, a hang persze a legfelső regiszterben nyílik ki igazán. Nem is az a szép, ahogyan megfog egy magasabb hangot, hanem ahogy lejön róla. A hallgatónak az az érzése, mintha még mindig fent lenne. Pavarotti nyilván tudatosan használta ezt az effektet, de szerencsésen nem él vissza vele, s az előadásmód nem hat elcsépeltnek. Azoknak a bizonyos magas f-eknek az előadása pedig ritka üzembiztos technikáról árulkodik.

Claudio Abbadónál hatásosabb kísérő karmestert énekesnek álmodnia sem lehet. Ha valaki szeret kellemes zenei csemegét hallgatni, szívből ajánlom a felvételt.


*, A kiadvány egy CD-változata már korábban, mintegy 10 évvel ezelőtt is megjelent, lásd a beszámolót itt: Verdi Album - Kiadatlan oldalak (dni)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.