Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Starker János emlékére

2013-04-30 08:03:09 Balázs Miklós

Emlékszem, nem is volt olyan régen, Kroó György ecsetelte a rádióban, egy zeneakadémiai hangversenyest beszámolójában, milyennek találta Starker János csellójátékát. Azt mondta: Starker gordonkahangja olyan, mint a messziről jött emberé, a vándoré, akinek van miről mesélnie, s szívesen is mesél. Nem csillogó virtuózként, hanem egy megfontolt, beérkezett, sokat látott ember szép és nemes epikájaként írta le a hallottakat. Ma már se Kroó, s immár se Starker nincs közöttünk. Talán mégiscsak régen lehetett, amikor ezt a rádiós koncertkritikát hallhattam. Úgy húsz éve. De minta tegnap lett volna.

Pedig nem tegnap volt. Először az online amerikai csatornák tudósítottak róla: vasárnap hajnalban, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Starker János. A Los Angeles Times kolumnistája, Mark Swed szerint „ő volt a cselló Jascha Heifetze”, John von Rhein, a Chicago Tribune zenekritikusa pedig úgy búcsúzott tőle, mint a valaha élt legnagyobb csellisták egyikétől, mint a bloomingtoni Indianai Egyetem „művészóriásától”. Éppen ezzel a szóval méltatta az intézmény rektora, Michael McRobbie is a magyar gordonkaművészt: óriás.
De honnan ezek a válogatott szuperlatívuszok?
Végigtekintve a művész szinte nyílegyenes, pompás pályafutásán, annak megannyi jeles mozzanatán, az előmenetel grádicsain és buktatóin, egy hosszú és szerfelett tartalmas művészi karrier rajzolódik ki előttünk.

Starker János 1924-ben született Budapesten, lengyel zsidó származású apa és Ukrajnából kivándorolt anya gyermekeként. A legenda szerint azért kapta a János nevet, mert a budai Szent János Kórházban látta meg a napvilágot. Két bátyja hegedülni tanult, így a gyermek Starker János, hogy ne kelljen velük konkurálnia, inkább a csellót választotta. Hat éves sem volt ekkor, de igazi csodagyereknek bizonyult: hétévesen már nyilvános hangversenyen lépett fel. Idejekorán felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, s már nyolcévesen gordonkaleckéket adott (!), így tizenkét esztendősen nem kevesebb mint öt saját növendéke lehetett. Ahogyan a legtöbb zeneakadémistára akkoriban, a legnagyobb hatást Starkerre is Weiner Leó bűvös muzsikusi személyisége, szelleme és oktatásának egyedülállóan hatékony metodikája tette.

1939-ben diplomázott, majd a világháború éveit főként a magyar fővárosban kellett átvészelnie. Mivel viszonylag fiatal volt, összesen három hónapot töltött internálótáborban, ám idősebb testvérei nem élték túl a megpróbáltatásokat: mindkét bátyját munkaszolgálatra hurcolták, akik ezután a nácik vagy magyar kollaboránsaik puskagolyójától vesztek oda. A háború után – még mindig csak huszonegy évesen – az Operaház zenekarának szólógordonkása lett Starker, majd sorra kapta a nyugati meghívásokat Ausztriába, Svájcba és Franciaországba. 1946-ban* döntött úgy, hogy a szovjet csapatok által megszállt Magyarországon nincs maradása: Amerikába emigrált, ahol először a Doráti Antal vezette Dallasi Szimfonikus Zenekar szólamvezetője lett. Nem sokra rá azonban mindketten maguk mögött hagyták a fülledt Texast: Doráti Minneapolisba, Starker New Yorkba költözött, jóllehet barátságuk és művészi jó kapcsolatuk ezután sem bomlott meg. Ám Starkert a Metropolitan Operaházban is egy honfitársa, Reiner Frigyes várta, az ő irányítása alatt számos kiemelkedő színvonalú operaelőadásban közreműködhetett. Amikor Reinert szerződtette a Chicagói Szimfonikusok Zenekara, a csellista vele tartott: 1952 és ’58 között volt első gordonkás az együttesnél.

1958-ban, vagyis harmincas évei derekán érett meg benne a felismerés, hogy többé nem zenekari muzsikusként, hanem szólistaként és oktatóként építi tovább a karrierjét: Indianába költözött és a Jacobs Music Schoolban kezdett tanítani, s mind több szólófellépést és lemezfelvételt vállalt. Olyan maradandó becsű munkákat őriz tőle a lemeztörténelem, mint Dvořák Gordonkaversenyének felvétele Doráti partnerként (London, 1962, Mercury) vagy Schumann és Lalo koncertjei (1962, London, Mercury; vez.: S. Skrowaczewski), továbbá Saint-Saëns Csellóversenye (London, 1964, Mercury, vez.: Doráti). De nem csupán a Mercury lemeztársaság vette igénybe a szolgálatait, dolgozott több európai cégnek is: az EMI berkeiben értékes Prokofjev-, Haydn- és Dohnányi-lemezek születtek az ’50-es években, majd a Philips számára készítette el egyik legismertebb lemezét Kodály Zoltán műveiből. Az Eratónál vette lemezre Brahms és Beethoven csellószonátáit, a Deccánál Brahms zongorás trióit, illetőleg – kései korszakában – az RCA égisze alatt rögzítette (újra) egyebek mellett a Bach-szviteket, Elgar és Walton gordonkaversenyeit, valamint Rachmaninov és Martinů csellószonátáit. Az 1990-es esztendőkben még két Naxos CD-n is közreműködött (David Diamond: Kaddish, Alan Hovhaness: Concerto for Cello, Op. 27). Lemezein legtöbbször közeli barátaival, Sebők Györggyel, Josef Sukkal, Rudolf Firkušnýval, Julius Katchennel kamarázott együtt, s az említettek mellett olyan karmesterek pálcája alatt muzsikált, mint Fricsay, Süsskind, Haitink, Martinon vagy Slatkin.**

A ’60-as évektől idejének legnagyobb részét a pedagógiának szentelte. Mindenekelőtt Bloomingtonban tanított, de 1962-ben a chicagói Conservatory College is díszdoktorává avatta, illetőleg az évek során Európában is több mesterkurzust tartott. Több száz zenei tárgyú cikket jegyzett, továbbá könyvet írt a vonós hangszeres játék módszertanáról (An Organized Method of String Playing for Cello, kiad.: Peer Music) és autobiográfiai kötete is megjelent (The World of Music According to Starker, kiad.: Indiana University Press, 2004.) Sajnos Magyarországra csak meglehetősen ritkán tért vissza. 1972-ben George Washington-díjjal, 1986-ban Toscanini-díjjal tüntették ki; a magyar kulturális kormányzat 1983-ban Kodály Érem, 1992-ben Pro Cultura Hungarica Emlékplakett kitüntetésben részesítette. 1998-ban Bach-felvételeiért Grammy-díjat kapott. 2009-ben tiszteletbeli professzorává választotta a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Az Indianai Egyetem tanszékvezetőjeként számos kiváló csellistát nevelt, többen közülük ma is jeles zenekarok szólamvezetőiként, ihletett kamarazenészként vagy szólistaként állnak helyt, s viszik tovább Weiner Leó és Starker János hagyatékát; köztük olyan jól ismert neveket találni, mint Maria Kliegel vagy Gary Hoffman. „Én azt próbálom megmutatni a fiatal csellistáknak, hogy egy-egy darabnak milyen előadási lehetőségei vannak. Aztán az ő dolguk, hogy melyiket választják.” – vallotta Starker.

Művészi kifejezésmódját a perfekt technikai tudás és megfellebbezhetetlen muzikalitás mellett az öncélú virtuozitás kerülése jellemezte; ahogyan Kroó írta: Straker gordonkája mesélt, fabulázott, mint a megtérő vándor. Weinerről emlékezve nyilatkozott így Starker: „megtanított minket hallani (…), megkövetelte (…) a tiszta hangzást, a kifejezés egyszerűségét, a zenei szerkezet kiegyensúlyozottságát. Muzsikusok százait tanította meg a zenélés lényegére.” Akárcsak maga Starker. S tette ezt ugyanazzal a fáradhatatlan lelkesedéssel, a zene iránti mély elkötelezettséggel, ahogyan mesterei, Weiner Leó vagy épp a nagy példakép, Pablo Casals.

*Más források szerint 1948-ban.
**A legtöbb népszerű gordonkaműből több lemezt hagyott hátra Starker: Bach cselló-szólószonátáiból például öt felvételt ismerünk tőle, Kodály darabjaiból, ill. Dvořák koncertjéből hármat, Brahms cselló–zongora szonátáiból négyet stb…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.