Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A tisztes helytállás diadala (Händel Messiás – 1741–42. évi verzió)

2013-04-03 08:13:49 Varga Péter

Vashegyi György 2013. március 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Purcell Kórus

Orfeo Zenekar
Julia Bauer, Vizin Viktória, Jeffrey Thompson, Peter Harvey – ének

Vez.: Vashegyi György

HÄNDEL: Messiás

Egy éve a Műpában két kiváló Händel-produkcióval is előállt Vashegyi György és társulata. Értékelni lehetett a jól kiválasztott műveket, a biztos stílusismeretet, a megbízható kivitelezést, és egy-egy kiemelkedő énekesi produkciót is. Igaz, a Herkules és a Theodora kevésbé ismert, ritkábban hallható művek, alkalmankénti előadásuk már azért is sokra értékelhető, mert egyáltalán létrejött.

A Messiás viszont első hangjaitól az utolsóig ott visszhangzik fülünkben, vannak bizonyos elképzeléseink arról, mit szeretnénk hallani, igen erősen kell bizonyítania igazát annak a karmesternek, aki egyáltalán vállalkozik előadására: mit miért úgy tesz, ahogy. Noha a műnek mára az autentikus hangszeres előadók körében is kialakult egy hagyománya az előadók létszámát, tempót stb.-t tekintve, de azt nem gondolnám, hogy a nagyközönségnek komolyan számítana, hogy egyes helyeken például más vonósartikulációt alkalmaz egy előadó, mint mások. Még akkor sem, ha bizonyos szabályoknak tényleg meg kell felelnie. (Erre Vashegyi a kísérőfüzetben a Csengery Kristóf által készített interjúban utal.)

Továbbá azért sem, mert mint ahogy azt erről a kérdéskörről szólván SzékelyAndrás Quantz-könyvének fordítása kapcsán lapunknak kifejtette: Isten igazságához (sem) egy út vezet. Így, egy bármilyen megfontolt elméleti alapvetés például arról, hogy melyik verziót adják elő éppen a fennmaradt – autentikus, ezt azért tegyük hozzá – változatok közül (oboásat-fagottosat vagy azok nélkülit), és más hasonló kérdések mondjuk az egyes áriákról (nevezetesen, hogy milyen hangfajú énekesre íródott hangzik épp fel) csak kisebb részét képezik a nagy igazságnak.

Amely egy adott estén, egy adott koncertteremben méretődik meg. Főszerkesztőnk a Tavaszi Fesztivál egyes koncertjeinek várható milyenségét latolgatván a Messiást kétesélyesnek gondolta, attól függően, vajon Vashegyinek kijön-e a lépés, avagy sem. Jelenthetem kijött, erre utal a címben a diadal szó; nagy siker volt, tulajdonképpen megérdemelten. Viszont (és ez nem is csak a mindenféle mércével mérve abszolút színvonalat képviselő Antonini- és Herreweghe-produkciókkal összevetve volt megállapítható) azt is jelezte, hol vannak a karmester és ebből következően együttesének korlátai.

Az énekesek kérdése egy dolog, nyilván a pénzen múlik, hogy egy Julia Bauer vagy nála jóval kvalitásosabb szoprán áll ki az Orfeo Zenekarral egy színpadra. Enyhén remegős, kislányos hangjával (mindenféle rafinéria nélkül), technikájával éppen képes volt hitelesen megszólaltatni áriáit. Vizin Viktória mezzója szintén kissé vibratós volt és volumenével is voltak problémák, tisztes, de nem átütő volt, amit hallottunk tőle. Jeffrey Thompson a tőle megszokott egzaltált külsőségekkel, kevesebb hangi finomsággal operált.

Peter Harvey mutatta a színvonalat, amit egyébként itt mindenkitől várhattunk volna. Az ő trombitás The trumpet shall sound áriája volt az, amely a koncert legszebb perceit hozta, nem kis mértékben köszönhetően az együttes egészen kiváló szólótrombitásának, Balla Tibornak (ki kellene deríteni tényleg ő volt- e nem találtam nyomát az interneten képnek róla.) Nem véletlenül erősödött fel a tapsvihar a végén, (csak az ő) felállításakor.

A kórus jó volt, és bár lehet, hogy emlékeim csalnak, de régebben nem csak jók voltak az énekesek, volt egy olyan, csak a legjobbakra jellemző egyéni hangszíne is megszólalásuknak, amely önmagában is érték, és amelyet már tavaly is hiányoltam, és most sem hallottam. A zenekar is jól tette dolgát, Vashegyi és Standage együttműködése tényleg eredményesnek bizonyult.

Amit hiányolhattunk az egészből, az igazi ütős megszólalás. Régen leginkább a kazettás magnószalagokról felhangzó zenéket elemezve volt ilyen érzésünk: minden egy picit halkabban, visszafogottabban szólt, kisebb dinamika, lekerekített élek. Persze lehetet ezeket a felvételeket is élvezni, fogytak is a kazetták rendesen. Csakhogy a tavalyi Händel-előadásokat is felidézve ez Vashegyi előadásainak állandó jellemezője, függetlenül attól, kijön-e a lépés neki vagy nem. Ennek ellenére mondhatni, Händellel már jó viszonyban van zenészeivel együtt, csalódást nem tudnak okozni. És ezt itt és most nagyon is értékelhető.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.