Fesztiválhangulatú Anima Musicae-koncert Óbudán

2013. március 9.
Óbudai Társaskör

Anima Musicae Kamarazenekar
Rados Ferenc – zongora

ZOMBOLA PÉTER: Epitaphium
MOZART: B-dúr zongoraverseny, K.450
BARTÓK: Divertimento

Ekkora csődületre csak kevesen számítottak. A helyszín munkatársai hiába rendelkeztek már azzal a tapasztalattal, hogy az Anima Musicae Kamarazenekarnak megvan a maga törzsközönsége, akikkel rendre megtöltik a 240 fő befogadására hitelesített Társaskört, azt már nem mérték fel, hogy az est szólistája, Rados Ferenc mekkora plusz vonzerőt jelent. Miatta jelentek meg egykori tanítványok, pályatársak, tisztelők, valamint olyan fiatal muzsikusok, akik számára Rados, maga az élő legenda.

A zenekar huszonéves muzsikusainak a 78 éves szólista ugyancsak legendás személy lehetett, bár közülük sokan feleségénél, Wágner Ritánál tanultak kamarazenét a Zeneakadémián, így közvetve (esetleg közvetlenül is) már korábban kapcsolatba kerülhettek a mesterrel.

Noha a koncert a pótszékek behordása és a közönség – belépővásárlás és a ruhatár miatti – lassú áramlásának következtében jó 20 perc késéssel kezdődött, azt kell mondanom, hogy a szombati ügyeletes hölgy igen kulturáltan és higgadtan vezényelte le ezt a számára szokatlan szituációt.

A meghirdetett Olsvay Endre-mű premierje helyett, egy – a zenekar által már korábban bemutatott – Zombola Péter-darabbal kezdtek. A kortárs kompozíció szép zenei anyaga megnyugtatóan hatott a közönségre, de annyira azért nem nyugodtunk meg, hogy a rövid darab után ne vártuk volna felfokozott izgalommal Mozart B-dúr zongoraversenyét.
A szerző 1784 februárja és 1786 között mutatta be Bécsben a legtöbbet játszott zongoraversenyeit. E sorban az elsőt, a K.449-es Esz-dúrt egy több mint negyven éve vásárolt – talán nem is Hungaroton, hanem Qualiton – lemezről ismerhettem meg. Azon a felvételen az akkori, a Tátrai Vilmos-féle Magyar Kamarazenekar játszott. A szólista pedig egy fiatal, rendkívüli tehetségű Mozart-játékos volt. Az illetőt Rados Ferencnek hívták. Azt a felvételt ma is igen nagy becsben tartom. Most közel fél évszázad után egy „Köchellel” előbbre jutottunk. Ironizálásom mögött csupán annyi rejlik, hogy ezen az estén a K.450-es versenyművet hallottuk.

Negyven éves meggyőződésem, hogy Rados minden idők egyik legnagyobb Mozart-játékosa. Kizárólag azért nem fogalmaztam úgy, hogy minden idők egyik legnagyobb muzsikusa, mert ez az előző állításomban magától értetődően benne foglaltatik. Nem várhatjuk el a zenészektől, hogy saját vérmérsékletüktől függetlenül teljes sorozatokat játszanak (vannak, akik kimondottan utálják ezt a metódust). Lehet, hogy van ebben némi bűnös hedonizmus a részemről, de azért jól esett volna Rados előadásában életem során több Mozart-zongoraversenyt hallani. Az említetteken kívül, csak a 246-os C-dúrt és a 414-es (kis) A-dúrt hallhattam vele. Ám ne fanyalogjunk, legyünk optimisták! Felfoghatjuk úgy is, hogy most folytatódik a sorozat.

A 450-es B-dúr koncert – azt gondolom – nem tartozik a leggyakrabban játszott versenyművek közé. Mozart hasonló hangnemben komponált zongoraversenyei közül az 595-öst egészen biztosan, de talán a 456-ost is sokkal többen tartják repertoárjukon. A 450-esnek talán komplikáltabb a szerkezete és technikailag sem könnyű. 1784 márciusában a bemutatón a zongoraszólót maga a szerző játszotta, és az ugyanazon a hangversenyen bemutatott „párjával”, a 451-es D-dúrral összehasonlítva egy apjának írt levelében a B-dúr koncertet lényegesen nehezebbnek minősíti Mozart.

A „külsős” fúvósokkal kiegészített Anima Musicae minden szempontból méltó partnere volt a szólistának. Rados folyamatos dudorászása, a zenekar egy-két nem teljesen pontos belépése – paradox módon – inkább rásegített a katarzisra. Bár, ha ezeket nélkülözzük, akkor sem lehetett volna sterilnek nevezni a produkciót. A „szakértő” közönség ugyanúgy tombolt, mint harminc évvel ezelőtt a Zeneakadémia második emeletén. A ráadásként ismét előadott Andante tétel után is nehezen engedték pihenőre a zenészeket.

Szünet után Bartók Béla Divertimentóját hallottuk, ugyancsak kiváló előadásban. A darab előtételét néhány nappal korábban ugyanott, az Óbudai Társaskörben – egy nyilvános próba keretében – végighallgattam. Akkor a művészeti vezető, G. Horváth László mellett a zenekar tagjainak kedvéért jelen lévő Baráti Kristóf is adott fontos instrukciókat. A koncertre már mindhárom tétel nagyszerű állapotba került. A népszerű darab harmadik tételét – a szűnni nem akaró taps miatt – még egyszer előadták. A koncertmester úgy fogalmazott, hogy legalább „esélyt kaptunk, hogy javítsunk”. Bár – szerintem ő is tudta – ezen az estén egyáltalán nem a hibák voltak a legfontosabbak. Felnőttek a fiatalok. Már profik, de még mindig őriznek valamit hamvasságukból