Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Több mint Opera!” (Ókovács Szilveszter)

2013-02-20 20:34:59 - zéta -

Viharos két és fél évad után lezárulni látszik a Magyar Állami Operaház vezetői kálváriája, a fenntartó minisztérium néhány hete kinevezte Ókovács Szilvesztert az intézmény főigazgatójává. A korábbi kormánybiztossal, majd megbízott főigazgatóval az elmúlt időszak nehézségeiről és a jövő terveiről beszélgettünk.

Hogy értékeled az elmúlt másfél évedet?

Ókovács Szilveszter
Ókovács Szilveszter
(fotó: Csillag Pál)
– Kemény harc volt, nem annyira emberekkel, mint inkább feladatokkal és ártó fantomokkal. Bevallom, hiába dolgoztam előtte négy évet a színházban, voltam tagja az igazgatóságnak (egy kevésbé exponált poszton), nem hittem, mennyire más vár az első számú vezető székében. Nem a fogadtatás, az nagyon kedves volt. Mondtam is az első társulati ülésen: ekkora tapsot sosem kapok már, hisz nem lehet olyat tenni, amely mindenkinek jó és még az intézménynek is. Azután jött a leépítés, és annak véghezvitele, az Opera anyagi stabilitását célzó intézkedések végrehajtása, közben évadtervezés, olyan lemondások kezelése, amelyekhez semmi közünk nem volt, hisztéria körülöttük annál inkább. Ezek nehezítették a dolgot, és egyes bértollnokok akciói, akik fura izgalmat éreznek, ha leírják a nevem – tetszőleges, kitalált összefüggésekben. Közben változott a felhatalmazás jellege, kormánybiztosiból megbízott főigazgatóiba, de közte volt egy központi kommunikációs hiátus, amely alkalmat adott a változás összes neves és névtelen ellenfelének arra, hogy újra belém töröljék a lábukat: mindenesetre remek idegerősítő gyakorlat volt! Utána pályázatot írtam a napi munka mellett. Ezek egyesével mind-mind kezelhetőek, de így együtt hatalmas nehézségként éltem meg. Viszont az Opera immár másodszor is többlettel fordult, pedig jelentősen emeltünk a honoráriumokon, sikerült a tíz éve beragadt juttatásokat érezhetően felfelé mozdítani, folyamatosan beruházunk, egyre több platformon vagyunk jelen, folyamatos marketingoffenzívát tartunk fenn, nyitjuk az Erkel Színházat. És nőtt a látogatottság: ez a legkedvesebb fokmérője a most lezárult időszaknak.

Ebből egyenesen következik a kérdés: mi vár most rád, a kinevezést követően?

– Még nehezebb lesz! A mostani tavasz a vízválasztó, meg kell terveznünk az elkövetkezendő négy évad műsorát. Onnantól már a művészi munka sínre kerül, mód nyílik többéves szerződtetésre, világossá válik az Operaház és az Erkel útja, a „Több, mint Opera!” koncepció lényege, amely együtt jár a repertoár nagyobb részének cseréjével. Ekkor viszont jönnek a különböző halaszthatatlan infrastrukturális beruházások, amelyekben az a szép, hogy válság és recesszió közepette kell kijárni, terveztetni és véghezvinni ezeket. Nem egyet: ötöt. 2018-ra az ország két legnagyobb színháza felújított állapotban, az Üzemház és a Jókai utcai próbacentrum rendbe téve, az új, integrált Raktár- és Műhelyház átadva, a zenekari hangszerpark pedig megújítva legyen. Öt évig nem dőlhetünk hátra, és ez jót jelent. Azt már tudjuk, milyen, ha ezeket a problémákat nem oldják meg, csak ketyegtetik az Operát.

Megnyílik az Erkel Színház, ugyanolyan rendben, mint 10 évvel ezelőtt, bérletekkel, szólóelőadásokkal, ifjúsági és nyugdíjas előadásokkal.

– Sőt, sokkal több ötlettel. Más világot írunk nemcsak 2003-hoz, de akár a bezárás idejéhez, 2007-hez képest is. Még a Facebook-robbanás előtt voltunk: ma épp a közösségi háló mellett elmenni volna őrültség, főleg, hogy az Opera networkje komoly sebességgel növekszik. De a hagyományos, nem avuló célok is adnak munkát: az Erkel Színháznak közösségnevelő mellett közönségnevelő központtá is kell válnia, szaktanári továbbképzések helyszínévé, és cseppet sem mellesleg a magyar kultúra – Műpa mögötti – kettes számú, vegyes palettájú befogadó házává, amelynek természetesen a színházi attitűdje lesz erős.

Nincs társulat, de van egy holdudvar. Hogy fog kinézni az évad? Jövőre például meghirdetitek Az árny nélküli asszonyt és pályázatot írtok ki a főszerepekre?

– A pályázat operaházi értelme az előéneklés, a próbatánc és a próbajáték. Mindegyik napi gyakorlat az Operában: 250 munkatársat készülünk felvenni, és tovább keressük a jövő nagy magyar énekeseit. Egyébként pedig ugyanúgy járunk el, mint München vagy Zürich. Vannak látótérben lévő énekesek, megkeresik őket, ajánlatot tesznek feléjük. A 2015/16-os évadot készítjük épp elő, de nem mehetünk el nyárra addig, amíg a 2016/17-es évad nincs meg. Ez azt jelenti, hogy a következő négy évad készen lesz a szezon végéig. Végre kikerülünk a „zárt naptárak időzónájából”, azaz a legnagyobb nevek is szerződtethetők lesznek – itt nyilván a pénztárca szab határt, no meg az elv: az Opera alapvetően az európai szintű magyar művészek terepe. A számunkra fontos énekeseknek ekkor tudunk hároméves szerződéseket kínálni. Ezek lehetnek comprimario-feladatok is, nemcsak főszerepekre vonatkozik a lehetőség, hisz minden jó képességű szólista a maga helyén kihagyhatatlan része az egésznek. Olyan művészekkel szerződünk tehát, akiknek munkabírása, hangi állapota, szorgalma, művészi képessége és az Opera iránti elkötelezettsége kitapintható. Aki nem bontja fel az első jobb ajánlatra a szerződését, aki vita nélkül elfogadja a felkérést pont úgy, ahogy Drezdában vagy Oslóban tenné. Aki tudomásul veszi, hogy az operai zongoraművésznek nem az a dolga, hogy beleverje az igen nagy művészbe a szólamot, s aki képes kotta nélkül hibátlanul énekelni a zenei átvételen. Lesznek tehát hároméves szerződések és lesznek egyévesek is, kinek mi. De ezt másutt is így csinálják, és okkal. Nagyon hamar kialakul újra a „társulat-érzet”, egy kissé más közegben. Sok fiatal énekesünk lesz, és indítjuk a „Gyere haza!” programot is: igyekszünk az életvitelszerűen külföldön ragadt legkiválóbb magyar művészeket is hazatrombitálni egy-egy produkcióra.

Vezetőtársaid számára pályázatot tervezel kiírni. Valós pályázat lesz?

– Olyannyira, hogy a kommunikációs igazgatói, a főzeneigazgatói és a balettigazgatói pályázatot már a héten elküldjük [az interjú február 7-én készült – a szerk.] a Közlönynek. Abszolút nyílt lesz, de nem is tudnék mást tenni, mert így szól a közalkalmazotti törvény.

S ha Abbado beadja a jelentkezését a fő-zeneigazgatói pályázatra?

– Akkor gondban leszek – nem is tudom hirtelen, beletettük-e a pályázatba a magyar állampolgárságot? De az ilyen jelentkezés annyira valószínű, mint az, hogy az ablak alatt megállna egy F-117-es bombázó. (Stílusosabban szólva: a pápai pásztorbot kizöldülésétől nem kell tartani.)

Főrendezőben gondolkodsz?

– Jelen pillanatban nem. Azért sem, mert nem akarom az Operát egyféle rendezői színház sodrába vinni. A főrendező márpedig nemcsak minőséget szavatol, hanem munkái által óhatatlanul rá is nyomja a bélyegét a Házra. Ami máshol kívánatos, az egyetlen magyar operai intézményben szegényítené a kínálatot: nálunk minden interpretációs stílusnak meg lehet a helye. Számos tehetséges rendezőnk van, óvatosan, de folytatom a prózai és filmes szakágban is a keresést. Nevekkel szólva: Kovalik Balázs három rendezéssel lesz jelen a jövő évadban, ugyanígy szeretném, ha Vidnyánszky Attila is újra rendezne nálunk, Szikora János A bolygó hollandi után is kap új feladatot, és Szinetár Miklós gazdag operaházi életműve is gazdagodik egy Varázsfuvolával. Minden évben lesz külföldi rendezőnk is, jövőre Arnaud Bernard jelentkezik egy Falstaffal.

Lesz, aki egy új rendezés során a megrendelő igényei szerint azt tudja mondani egy túlzó rendezői ötletre, hogy ezt itt ne?

– Különböztessük meg az operaházi repertoárelőadások színészvezetési és díszlet-jelmez-világítás minősége felett őrködő főjátékmester feladatát, valamint az Erkelben e fölött diszponáló vezető játékmester dolgát a premierek monitorozásától. Azt nyilván senki sem gondolná úgy a helyemben, hogy amiért felelősséget vállal, abba bele sem szólhat. Fontos az alkotóművész szabadsága, ám nem parttalan. Vegyük csak számba: korlátozza idő, pénz, szereposztás, próbarend, betegség – ezek miatt nem szokás farkast kiáltani, ugye? És ott a megrendelő is, aki már a darabválasztással alaposan beavatkozik a rendező életébe. Sőt, azt is mondhatja, hogy már négy műben volt projekció idén, kérlek, te ne ezt használd, vagy: ezt a művet sokat szeretnénk játszani, kérlek, három óra alatti felépíthetőséget garantálj, vagy: kérlek, ne rendezz ebből NDK-s pártkongresszust, mert pár éve ez megbukott itt. Vagy: ne sérts vallási, vagy bármilyen hovatartozással kapcsolatos érzületet. Ez a figyelem vészfék, amelyet nem szabad kikoptatni. Végtére is van egy többfázisú tervelfogadási folyamat, makettekkel, digitális modellekkel, amelyben a fővilágosítótól a színpadmesterig mindenki részt vesz. Persze, még mindig vannak veszélyek, itt van például Szikora, aki nagy „finalista”, és még a bemutató után is javít a rendezésén. A kontrollt itt csak úgy tudod elvégezni, ha elég sokat nézed, bizalommal vagy iránta, és tényleg csak akkor szólsz bele, ha mint intézményi felelős és megrendelő úgy érzed, ezt már nem tudnád vállalni. Az meg régi színházi megfigyelés, hogy a produkciók a legvégén állnak össze – jó idegzet kell tehát mindenkinek, a megfigyelőtoronyból szemlélődő főigazgatónak is.

Szeretnéd felfejleszteni az Operaház digitális archívumát. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Elindult az Opera Digitár nevű projekt felfuttatása, a sajtó már látta is a kezdeményeket. A Királyi Lépcsőházba három elérhető gépet telepítünk, bárki által látogatható és használható területen lehet majd a szeptemberi évadkezdéstől a sok tízezer digitalizált plakátot, szórólapot, műsorfüzetet, fényképet, levelet, jegyet stb.-t megtekinteni. Mindenki meggyőződhet majd arról, mennyire igaztalan vád volt, amikor teljesen alaptalanul az archívum elkótyavetyélését híresztelték egyesek.

S lesz olyan, ha az ember beüti, hogy Házy Erzsébet, akkor megnézheti, melyik szerepében hány fellépése volt és mikor?

– A múzeumi szoftver tudja ezt. A kiszolgálás módjában két út van: úgy működjön-e, mint egy hatalmas adatbázis egy hatalmas szerveren, amely kiszolgál egy adott pillanatban akár többszáz keresést is? Nagyon sok pénz volna, és meggondolandó, hogy tegyük-e egy az egyben a kirakatba az Opera valamennyi kincsét. Én amellett vagyok, hogy egy szűkebb nyilvános tartalom mellett mélységben legyünk olyanok, mintha egy NAVA-pont lennénk: gyere be az Operaházba, keresd meg, ami érdekel, s ha megtaláltad, küldd el magadnak haza. Nem állítom, hogy ennek biztosan így kell maradnia, de a hozzáférés biztosítva lesz, aztán ha az élet és a műfaj mást diktál, nem lesz szégyen reagálni arra. A keresés körülményeit pedig igyekszünk majd egy kellemes kávézó és egy pisszenésig csendesített olvasóterem keretei közé megteremteni.

Az Opera Nagykövetei program mennyire van részletesen kidolgozva?

– A fejemben teljesen kész van, s nagy része írásban is rendelkezésre áll, pályázatomban is szerepelt. Ezt a programot eredetileg a szociális igény hozta létre, de úgy érzem, rengeteg hasznosság plántálható belé. Az operai leépítés során jó néhány olyan esettel találkoztunk, amikor egy művész sikeres szakmai múlt után a megváltozott jogszabályok miatt nem tudott már művésznyugdíjat kapni. A terv lényege, hogy májusban pályázatot hirdetünk, egyelőre 25 helyre, a további két évben a létszámot összesen ötvenig növeljük. Leginkább énekesekre, de kisebb részben hangszeres és balettművészekre is számítunk. Azt várjuk, hogy olyan művészek jelentkezzenek, akik önmagukról el tudják képzelni – s mi is róluk –, hogy elmennek egy-egy zeneiskolába, konzervatóriumba, általános vagy középiskolába, egyetemi csoportba vagy netán tánciskolába, és ott mentorként működnek. Bejárnak órákra, tanszaki koncertekre. Mi fizetjük őket három évig, mégpedig elég jól, s az intézményekre csak annyi hárul, hogy helyet biztosítsanak nekik.

Mi lesz a dolguk?

– Egyrészt figyelnek a növendékekre, a tehetségekre, másrészt jelenlétükkel és aktivitásukkal terjesztik az operakultúrát. Kiselőadásokat, élménybeszámolókat tartanak, koncertekkel, minikurzusokkal afféle nagykövetként segítik a társadalomban az operakultusz erősödését. Feladatuk lesz, hogy keressék fel azokat az iskolákat is, amelyek az „Operakaland Program”-ban részt vesznek, ez majd a kilencedikesek körében az egész országot behálózza. Ott az Opera pedagógiai támogatásával, videotechnika segítségével, esetleg egy-egy eszköz, jelmez, kellék, makett bevonásával toborozzanak híveket számunkra.

Erre azért nem mindenki lesz alkalmas.

– Ezért lesz pályázat, ki fogjuk választani a legalkalmasabbakat. És majd a gyakorlat fogja megmutatni, s az idő eldönti, ki mennyire tud hasznos lenni.

Játsszunk olyat, hogy mondok egy-egy nevet a Magyar Állami Operaház múltjából és te mondasz róla és az esetleges intézményi jövőjéről néhány mondatot.

– Jó.

Kovács János.

– Jövőre hatvankét éves lesz, amely a jelen szabályozás szerint nyugdíjköteles kor, de azok között van, akik számára mindenképpen mentesítést fogok kérni. Szükség van rá.

Győriványi-Ráth György.

– A főzeneigazgató szakállára kérdezel, ezért nem lesz sarkos a válaszom. Szerintem fog még vezényelni nálunk, a zenekart biztosan.

Kovalik Balázs.

– Éppen ma írtam neki újra, én már örülnék valamiféle párbeszédnek.

Pál Tamás.

– Szegeden beszéltünk az ősszel, idén is folytatnunk kell.

Tokody Ilona.

– Küldtem ajánlatot idén is, több eleműt. Megint Ilonán áll, hogy él-e vele.

Molnár András.

– Ha a Ringet visszahozzuk, akkor megkérdezem. Egy községben lakunk, szilveszterkor személyes kérésemre példásan énekelte el a Tavaszi dalt a Denevér egyik meglepetés-vendégeként. Valami viszont azt súgja, már nem vágyik vissza igazán a színpadra. De ki tudja?

Bizonyára tanulmányoztad a téged megelőző operadirektorok életpályáját. Ki volt a leginkább szimpatikus számodra?

– Gróf Bánffy Miklós szavai kedvesek nekem, ezzel fejeztem be a pályamunkát is: „Sosem fogom összekeverni politikai konzervativizmusomat az ízlésbélivel.” Egyébként életutak tanulmányozására eddig semmi időm sem volt e munkás turbulencia közepette. A hatalmas tálalószekrényben – amely még a főigazgatói iroda cukrászda-korából maradt itt – rengeteg könyv és kotta van, de még ki se nyitottam az ajtókat. És ahogy nézem, öt hosszú évig nem is fogom.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.