Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Egy fiatalon elhunyt hegedűvirtuóz élettörténete (Anthony Feinstein: Michael Rabin)

2013-01-16 08:06:17 Heiner Lajos

America’s Virtuoso Violonist ANTHONY FEINSTEIN:
Michael Rabin

America’s Virtuoso Violonist
Amadeus Press
2005

A XX. század hegedűvirtuózai közül számomra Michael Rabin a második legvirtuózabb – az első nevét le sem írom, annyira elfeledett.

Fiatalon, 1972-ben, harminchat esztendősen hunyt el. Gyorsan elfeledték, a 80-as években lemezei gyűjtők féltett kincsei közé számítottak, sokszor csak aukciókon lehetett hozzájuk jutni.
Aztán javult a helyzet. Az EMI 1989-ben és 1991-ben, két kötetben publikálta Rabin számos, 1954 és ’59 között felvett lemezét. A hat CD anyaga versenyműveket és rövidebb darabokat egyaránt tartalmaz, különlegessége Paganini D-dúr hegedűversenyének két változata – a kor szokásának megfelelően (ld. még pl. Cluytens Faust-felvételeit) a sztereó korszak beköszöntével a von Matacic dirigálta verziót a Goossens által irányított követte (nekem a monó korong izgalmasabbnak tűnik). A felvételeket tavaly a Testament is újra közzé tette, sőt, három ezüstkorongon korábban kiadatlan/ismeretlen Rabin-anyagot is kibocsátott. A violonista játéka több videón is megtekinthető.

Ugyanakkor – legjobb tudomásom szerint – Feinstein munkája az első és mindmáig az egyetlen átfogó Rabin-biográfia. Bő kétszáz oldalon át követi a különös pályát. A New Yorkban születetett édesapa és a bukaresti édesanya egyaránt tehetséges muzsikus volt. Michael csodagyereknek számított. Háromévesen, tökéletes hallás birtokában, megnevezte az utcán közlekedő autók dudáinak hangjait. Eleinte zongorázni tanult, de amikor hétévesen hegedűt kapott a kezébe, rögtön egyértelművé vált az utóbbi hangszer iránti preferenciája. Négy évvel később már Juilliard-növendék. Első nyilvános koncertjén, 1947. április 23-án Händel, Wieniawski, Sarasate, Paganini és Gluck műveit játszotta.
Ekkor még senki sem sejthette, hogy Rabin negyedszázad múlva már nem lesz az élők sorában.

Feinstein részletesen, hihetetlen precizitással, számos dokumentumot, főleg leveleket idézve követi nyomon a pályát, a debütálást a Carnegie Hallban („A fiatal Mr. Rabin tehetsége kimagasló és ritka” – így a New York Herald Tribune), a nemzetközi karrier beindulását, első fellépését a Bell Telephone Hour programján – itt fiatal kora miatt külön engedélyt kellett kérni –, találkozását és a közös fényképet példaképével, Heifetz-cel. (A közismerten introvertált idősebb hegedűsre jellemző, ahogy Rabin egyik kottáját dedikálta – „Heifetz”, ennyit írt mindösszesen a lapra.)

A fiatal sztár természetesen nem kerülhette el Hollywoodot, majd jött az első nagy európai turné, és az első nagy szerelem – Feinstein munkájában kitér Rabin családi körülményeire, magánéletére, de ezeket is a szigorú tárgyszerűség jegyében taglalja. Általában véve, az egész biográfiára az objektivitás a jellemző, a szerző egyetlen személyes megjegyzést sem fűz játékához, lemezfelvételeihez, emberi kapcsolataihoz.

A pálya zenitje 1960 körülre tehető. Ám már 1962 februárjában megváltozott korábbi tökéletes kézírása, a betűk kezdtek jobbra-balra elcsúszni, és jelentkeztek pódiumfóbiájának első jelei.
Jobb és rosszabb periódusok váltották egymást. Megszűnt lemezszerződése az EMI/Capitollal (a hatvanas évek közepén a Decca és a DGG egyaránt érdeklődést mutatott iránta, de Rabin sosem volt otthon az üzleti világban, s ekkor már erős orvosi illetve gyógyszeres kezelés alatt állt).
Michael Rabint 1972. január 19-én holtan találták lakásában. Csak mozarti kort élt meg, de a pálya csúcsán eltöltött évtized a XX. század legnagyobb hegedűsei közé emelte.

A könyvhöz nincs lemezmelléklet, diszkográfia, életrajzi összefoglaló, és ahogyan már jeleztem, Feinstein életrajza rendkívül tárgyilagos, jellemző, hogy a kötet végén, a köszönetnyilvánítások előtt mindössze néhány mondatban írja le, hogyan ismerkedett meg Rabin hegedűjátékával, hogyan szerette meg művészetét.
Az objektivitás érthető – Anthony Feinstein „civilben” a Torontói Egyetem pszichiáter professzora.
Ígérem önöknek, egyéb írásait (így például a The Clinical Neuropsychiatry of Multiple Sclerosis című munkát) nem fogom a Momusban ismertetni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.