vissza a cimoldalra
2018-02-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3945)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60480)
Kedvenc előadók (2820)
Társművészetek (1232)
Milyen zenét hallgatsz most? (24995)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11226)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4182)
Operett, mint színpadi műfaj (3525)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1205)
Élő közvetítések (6924)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (630)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1322)
Franz Schmidt (3063)
Jonas Kaufmann (2170)
Ilosfalvy Róbert (791)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2611)
Pantheon (2181)
Palcsó Sándor (203)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (640)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6520)
Simándy József - az örök tenor (516)
Komlóssy Erzsébet (35)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Lemúriai hatalmasok (Verdi-operák újra a Warnertől)
Balázs Miklós, 2012-12-14 [ Opera ]
nyomtatóbarát változat

cetra-verdi Okkal és joggal nevezte Fodor Géza A Verdi-interpretáció Atlantiszának* a Cetra mára legendássá nemesült operasorozatát, mely a huszadik század középső éveiben, a zeneszerző halálának ötvenedik évfordulójáról megemlékezendő jelent meg a hanglemezpiacon és kapott „szót” a különböző rádióállomások hullámhosszain. Az elveszett kincses városra való utalás annyiban mindenképpen találó és helytálló, hogy az olasz operakultúra és anyanyelvi Verdi-játszás egy jeles történelmi pillanatának teljes spektrumáról kínál gyönyörű és tanulságos látleletet ez a lemezszéria.

Nem kell külön kiemelni, hisz nyilvánvaló: abban az időben hatalmas, példátlan kezdeményezésnek számított egy ilyesfajta előadássorozat, és nem csupán azért, mert Verdi valamennyi akkor ismert operáját gyűjtötte egy csokorba, ami, megjegyzendő, önmagában sem csekély haditett a mikrobarázdás lemezek hajnalán. S nem is csak amiatt, mert számos fontos dalmű imígyen először került lemezre – ezekről írtak már többen itt a Momuson is, akik e sorozat valamelyik ékkövének recenziójára vállalkoztak –, hanem azért, mert e felvételek egy fizikai és spirituális értelemben is pusztító világháború után** új erőre kapó, büszke Olaszország megkerülhetetlenül fontos szellemi termékeiként magasodnak előttünk. Ily módon valósággal jelképszerű, mintaadó, erkölcsi értelemben is fontos bástyák ezek a lemezek az európai kultúrtörténetben.

A korábbi tanulmányok, ideértve Fodor említett dolgozatát is, szükségszerűen a sorozat azon vonását emelik ki mondanivalójukban, hogy micsoda előadás-történeti kincsesbányát kínálnak az utókornak ezek a korszakos erejű rögzítések, szinte hiánytalanul bemutatva a századközép itáliai énekkultúrájának legjavát, impozáns szépségű, gigantikus és lenyűgöző hangokkal dolgozva, ugyanakkor kevesebb szót ejtenek arról a kivételes történelmi pillanatról, melyben a produkciók megszülettek és helyet kaptak.
Húszévnyi erőszakos, jellemromboló, lealjasító fasizmus, és egy végeredményben vesztes és dicstelen konklúzióba torkolló, vad háború történelmének legnagyobb morális válságát idézte elő Olaszországban. Ilyenkor az a természetes, ha egy szellemében, sorsában és arculatában megtépázott, múltjával és jelenével ily módon kénytelenül is számot vetni próbáló nép történetének néhai legjobbjai felé fordul, hogy nemes és időtálló eszmeiségükhöz visszanyúlva a segítségükkel becsületét helyreállítsa. A háborúból és a sokéves diktatúra maró komorságából és förtelmes mételyéből megannyi szégyenteljes folttal kikeveredő Olaszország számára kapóra jött egyik legkiválóbb zeneszerzőjének és honfijának, Giuseppe Verdinek az évfordulója. A gyalázatos emlékű Mussolini-éra utáni Itália voltaképpen nem is tehet mást, minthogy sebeit nyalogatva a múltba fordul, onnan merítvén új ihletet egy, a közelmúlt gaztetteit feledni igyekvő, megalázott társadalom moráljának újraépítéséhez.

Verdi halálának félévszázados jubileuma az akkori kulturális döntéshozók számára így csupán ürügy: a valódi cél alighanem egyfajta megtisztulási folyamat, mely a tiszta művészet hiteles artikulálásán keresztül enged friss levegőt a hazába. Ez nem valamiféle olcsó vezeklés, hanem munka, gondolkodás és felelősségvállalás kérdése: Olaszország gerincének kiegyenesítése. Hitem szerint elsősorban ezzel magyarázható az a hallatlan lendület és elszántság, mely ezen operagyűjtemény világra jöttét segíti. Itália egyebek mellett ezzel az előadássorozattal kívánja kimondva-kimondatlanul demonstrálni a világnak, hogy bár „fekete rongyokba öltözve” két évtizedre időlegesen kiiratkozott a demokratikus Európából, művészetében továbbra is a legmagasabb rendű erkölcsi rendet vallja.

Az itt tárgyalt Verdi-lemezek a mester utolsó nagy alkotói korszakának gyümölcseit kínálják. (Az Otellóról pár hete már jelent meg cikkünk a Momuson). A Simon Boccanegrát is ehhez az alkotói szakaszhoz sorolom, hiszen az végső változatában – különös tekintettel Arrigo Boito szövegváltoztatásaira – már az 1880-as évek terméke, s elvéthetetlenül magán viseli ennek az Aidától a Falstaffig ívelő időszaknak a stílusjegyeit. Sok kritikus elregélte már, de talán nem hiábavaló újra és újra elismételni: a korszak valamennyi elérhető olasz operistájának művészetét igénybe vették a készítők, hogy ezek az előadások napvilágot lássanak. (Kivéve természetesen azokat, akiket az EMI vagy a Decca exkluzív szerződéssel kötött magához. Ezen kívül külföldiek segítségéhez is csupán néhány alkalommal kellett a Cetrának folyamodnia.) A felvételek a RAI római, torinói és milánói műhelyeiben folytak, a közreműködő zenekarok pedig így az olasz állami rádiótársasághoz tartoztak. Mind a karmesterek, mind az énekesek tekintetében bő merítésre nyílt lehetőség, hiszen a korosabb Gino Marinuzzitól az ifjú Carlo Maria Giuliniig a szakma legjobbjait tudták megnyerni a nagy feladatnak.

Ennek megfelelően e kiemelkedően fontos produkciókat is avatott dirigensek tolmácsolásában vették fel: az Aidát (1956) Angelo Questa***, a Boccanegrát (1951) Francesco Molinari-Pradelli, a Falstaffot (1949) Mario Rossi vezényli. S hogy milyen kvalitásos dirigensekről van szó: Questáról ugyan keveset tudni, de lemezei alapján felkészült, az olasz operai repertoárban igen otthonosan mozgó maestrónak kell tartanunk, Molinari-Pradelli ifjú kora ellenére már abban az időben is ugyancsak keresett név volt a szakmában, akárcsak az 1902-es születésű, vagyis épp a legjobb korban lévő, kivételesen jó kezű Rossi.

Az út Immenso Fthától Immenso Falstaffig a valóságban ugyan hosszú és rögös, de ezeket a lemezeket hallgatva üdítően lerövidül. A délies későromantika veretes, tragikus pátosza, mely az Aidát oly szélesen beborítja, a Boccanegrában még határozottan feltűnik, de már csak nyomokban van jelen, a Falstaffban pedig szelíd bölcsességgé és jó ízű, joviális bohósággá oldódik. Erről a kulcsszereplők hangi alakításai is bizonyságot adnak. Franco Corelli Radamese még egysíkúnak, nyersnek és kissé manírosnak tűnhet, de ez a szerepfelfogás korántsem idegen sem a kortól, melyben megszólal, sem a szereptől, melyet megformál, hiszen az Aida figurái még inkább csak közkeletű operai típusok, s nem olyan eredeti, hús-vér jellemek, mint a Falstaff vérbő komédiájának protagonistái. A Boccanegra itt is, mint mindig, félúton van a két esztétikai idea között, egyedül a címszereplő alakja igazán kidolgozott, a többit papírmaséból is kifaraghatták volna. Paolo Silveri érett Boccanegra-alakítása azonban megfelel a magasabb elvárásoknak is: ragyogó, szép tónusú baritonhang birtokosa, és emellett érzelmekben gazdagon, de sosem a szerepét túlértelmezve hozza a dózse összetett figuráját. Az pedig, hogy a felvételt megelőző napon (!) még a Don Carlos Posa márkiját vette szalagra, egészen kivételes fizikai és művészi teljesítményt feltételez.
Giuseppe Taddei Falstaffja evidencia. Mármint, hogy ő az évszázad egyik legjobb Falstaffja, hiszen évtizedeken át elkísérte ez a szerep, melyet 1980-ban Karajan pálcája alatt újfent lemezre vett. Itt még fiatal – mindössze harminchárom éves – és friss, mondhatni hamvas baritonhanggal bír, ám teljes egészében magáévá teszi az öregedő, de szerelemre vágyó potrohos angol nemes szólamát. Rossi dirigálása pedig gyakorlatilag semmiben nem marad el a kor (és az egész interpretációtörténet) legjobbjaitól, bátran Toscanini New York-i, Victor De Sabata milanói vagy Karajan nem sokkal későbbi londoni stúdiófelvétele mellé állítható. Molinari-Pradelli Boccanegrája és Questa Aidája (előbbi római, utóbbi torinói bejátszás) még a „régi iskolához” sorolandók, amennyiben a faktúra részletkidolgozásának és a lírai felhangoknak kevesebb, a drámai konfliktusok kiélezésének nagyobb teret enged a zenekarban, de összességében összefogottnak mondható és üdítően ingergazdag a zenekari kíséret.

Ahogyan Giuseppe Verdi személye és munkássága (sőt a neve is) Olaszország megbonthatatlan politikai-szellemi egységének szimbólumává és hordozójává lett a tizenkilencedik század derekán, úgy vált ez a sokunk által nagyra becsült, korszak-meghatározó nevek által fémjelzett lemezszéria a történelem mocskától megtisztított, a salaktalan művészet felé forduló modern, demokratikus olasz állam törekvéseinek metaforájává a századközépen.

*Megjelent: Muzsika, 2001. augusztus
**Illetve háború alatti; a A végzet hatalma felvétele 1941-ből való
***Megjegyzendő: 1951-ben a Cetra Vittorio Gui vezényletével publikált már egy Aidát

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-kukacok akadémiája"

10:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Liszt-kukacok akadémiája"
Jazz játszótér

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Prunyi Ilona (zongora), Kertesi Ingrid (ének)
Berecz Mihály (zongora)
ARANY: Két dal Petőfi verseire – A toronyban delet harangoznak; Éji dal
SIMONFFY: Tarka madár; Te vagy barna kislány
EGRESSY: Ereszkedik le a felhő; Két magyar nóta
LISZT: Magyar történelmi arcképek – Mosonyi Mihály
MOSONYI: Tanulmány
LISZT: A magyarok Istene
LISZT: Petőfi szellemének
FARKAS: Szeretlek, kedvesem
SZERVÁNSZKY: Száll a felhő
SUGÁR: Reszket a bokor
KODÁLY: Négy dal – 1. Haja, haja
MIHALOVICH: Két ária a Toldi szerelme című operából
ÁBRÁNYI: Ábránd – magyar népdalok felett
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Funérailles

15:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

az Opera Zenekarának művészei
"Zenekari hangversenyek - Kamarazenei koncertek"
"Wagner nyomában II.
BRUCKNER: F-dúr vonósötös – Adagio
SCHÖNBERG: Dalok – válogatás
SCHÖNBERG: Kamaraszimfónia

15:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Kolonits Klára, Cseh Antal (ének)
Budapesti Vonósok
Koncertmester: Pilz János
"Operajátszóház"
MOZART: Figaro házassága

15:00 : Budapest
Operettszínház

OFFENBACH: Kékszakáll

16:00 : Budapest
Nemzeti Múzeum

Hye Jin Kim (hárfa)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Ender Sakpinar
MOZART: 1. szimfónia
SPOHR: Fantázia
DEBUSSY: Danse sacrée et profane
RAVEL: Bevezetés és Allegro

18:00 : Budapest
Erkel Színház

OFFENBACH: A rajnai sellő

18:00 : Budapest
A Nemzeti Filharmonikusok próbaterme

Horváth Béla (oboa)
Papp Dániel, Miczki Rita, Szabó Krisztina, Sárosi Péter, Bali Gábor
(hegedű), Balogh Enikő, Mohácsi Gyula, Kökényessy Zoltán (brácsa)
Deák György, Bajner Zsuzsanna (cselló), Sztankov Iván (nagybőgő)
Hamar Zsolt (csembaló)
Móré Irén, Kovács Imre, Embey-Isztin Zsófia (fuvola)
Szatmári Zsolt (klarinét), Borbély Balázs (kürt), Bokor Pál (fagott), Sipkay Deborah (hárfa)
Batta András (házigazda)
"Próbatermi vendégség"
J.S. BACH: F-dúr oboaverseny, BWV 1053R
REGER: G-dúr szerenád, Op.141a
HAAS: Fúvósötös, Op.10
TOURNIER: Szvit, Op.34
CSAJKOVSZKIJ: D-dúr vonósnégyes, Op.11

18:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sennu Laine (cselló)
A Szent István Király Szakgimnázium Fúvószenekara
Vezényel: Makovecz Pál
SMETANA: Moldva
RÁNKI: Varázsital - szvit
HIDAS: Fantázia csellóra és fúvósokra
LISZT: Hunok csatája

18:30 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

"Metropolitan-operaközvetítések a Müpában 2017/18"
PUCCINI: Bohémélet

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Kupolaterem

"TERA – kísértés 13 képben"
A Zeneakadémia hallgatóinak előadása az Új Nemzeti Kiválóság Program keretében

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Baráth András (zongora)

19:00 : Budapest
Operettszínház

OFFENBACH: Kékszakáll

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Andreas Ottensamer (klarinét)
Kelemen Kvartett:
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű), Homoki Gábor (brácsa), Fenyő László (cselló)
DVOŘÁK: Ciprusok – vonósnégyes-ciklus
MOZART: 17. (B-dúr) vonósnégyes, K. 458 („Vadászat”)
BRAHMS: h-moll klarinétötös, Op.115

20:00 : Budapest
Budavári Mátyás-templom

Magyar Virtuózok Kamarazenekar
19:00 : Felsőőr
Messe Oberwart

"Kárpát-Haza OperaTúra"
ERKEL: Hunyadi László

19:00 : Gödöllő
Művészetek Háza

Cserna Ildikó szoprán
Gödöllői Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Horváth Gábor
WAGNER: Trisztán és Izolda előjáték, Izolda szerelmi halála
WAGNER: Wesendonck dalok
CSAJKOVSZKIJ: IV. szimfónia
A mai nap
történt:
1607 • Monteverdi Orfeójának bemutatója (Firenze)
született:
1842 • Arrigo Boito, zeneszerző, librettista († 1918)
1934 • Renata Scotto, énekes
elhunyt:
1704 • Marc-Antoine Charpentier, zeneszerző (sz. 1643)