vissza a cimoldalra
2017-10-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59872)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11179)
A csapos közbeszól (94)

Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (453)
Palcsó Sándor (179)
Marton Éva (692)
Élő közvetítések (6633)
Franz Schmidt (2920)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (295)
musical (155)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (930)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2358)
Bartók Béla szellemisége (209)
Udvardy Tibor (166)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1108)
Lisztről emelkedetten (846)
Lehár Ferenc (575)
Operett, mint színpadi műfaj (3268)
Bizet és a Carmen (284)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Példa a megfásult tökéletességről (Verdi Otellója a Metből)
- zéta -, 2012-10-29 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

Verdi Otellója a Metből 2012. október 27.
Fesztivál Színház

A Metropolitan Opera a Müpában

VERDI: Otello

Johan Botha, Renée Fleming, Falk Struckmann, Renče Tatum, Michael Fabiano, James Morris, Stephen Gaertner, Eduardo Valdes, Luthando Qave
Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vez.: Semyon Bychkov

A kezdetektől fogva volt valami bajom a Metropolitan előadásaival, függetlenül attól, hogy DVD-felvétel, avagy – mint most – élő közvetítés formájában találkoztam-e velük. Valami piszkált legbelülről, de egészen tegnapig nem tudtam megfogalmazni, pontosan mi is a problémám. Voltak gondjaim az egyes előadásokkal, de tegnap óta tudom, mi alapjaiban a baj a világ egyik legjelentősebb operaházának előadásaival: a tökéletesség rutinja.

És ez egy olyan ellenmondás, amit – elismerem – rettentő nehéz feloldani. Mert egy előadónak, egy színháznak nem is lehet más feladata, mint hogy maximálisan törekedjen a tökéletesség elérésére. A lehető legjobbat, a lehető legtöbbet hozza ki az egyén, az együttes képességeiből. Ez, gyanítom, a Metben már a kezdetek óta az alapfilozófia része. Hibázni nem nagyon szabad, s nem nagyon lehet. Mindenből igyekeznek a legjobbat kiválogatni, azt tálalni a jól fizető és hálás publikum elé. Énekes, zenész, dirigens, díszlet, jelmez, rendezés.

No, ez utóbbinál azért van megkötés. A Methez tartozik, hogy rendezéseik – nagyon kis kivételtől eltekintve – a mélyen konzervatív rendezőiskolából kerülnek ki, viszont a legkisebb részletekbe menően igyekeznek pontosan követni a szerzők előírásait. Ez önmagában nem is baj, a közönség (és a kritikusok jó része is) ezek figyelembe vételével, ennek elfogadásával követi a gigantikus operagyár üzemelését.

Nem véletlenül írtam az operagyár kifejezést. Olyan szerelősor ez, amiben mindenki csak egy (kisebb vagy nagyobb) fogaskerék. Otello, Desdemona, Montano, a karmester, a tenorszekundból az a tagbaszakadt szakállas pasas, az a félvér kislány a gyerekkarból, aki virágot ad a hősnőnek a II. felvonásban, az a fiatal oboás fiú, aki oly odaadással fújta szólóját a Fűzfadalban, a díszletező munkás, aki a többemeletes magasságból a fél ágyat odairányította a helyére. Mind-mind tökéletesen egymáshoz illeszkedő fogaskerekek.

Illetve, tegnap este, a III. és IV. felvonás között lehetett valami aprócska homokszem a fogaskerekek között, mert azt a bizonyos ágyat csak második nekilendülésre sikerült pontosan a helyére illeszteni, elsőre mellément. De ettől eltekintve tényleg minden ment, mint a karikacsapás. És pont ez a jelenet világította meg számomra, hogy mi is a gondom.

A gépezet súlyosságának és kidolgozottságának következtében az egyéniségek eltűntek, mindenki hajszálpontosan követi az előírásokat. Az individuum csak és kizárólag a legfőbb szereplők és a karmester kizárólagos joga lehet, de ott is a megszokottnál jóval-jóval kisebb mozgási teret hagyva nekik. Mert látom a nagyszerű James Morrist, ezt a fantasztikus énekest, Lodovico alakítóját, aki hatvanhatodik életévében, a negyvenedik Met-évadján túl, közeledve az ezredik előadásához sem engedheti már meg magának, hogy bármilyen szinten, hangban vagy játékban letérjen a rá kirótt útról. És persze, még a legkisebb szerepek alakítói is tökéletesek. Ugyan, hol máshol hallhatunk ilyen kvalitású Heraldot (Luthando Qave) egymondatos szerepében, mint itt?

És ez valahol iszonyatosan elszomorító. Az elgépiesedés, ami ennek a tökéletesen megszervezett színháznak a legfőbb motorja és – ahogy most ezt megéreztem – egyben halála. A pillanat boldog kiszámíthatatlansága elveszett, s maradt helyében a megfásult és betokosodott tökéletesség. Olyan jó lett volna valami esetlegességet, valami váratlanságot tetten érni, ami csak nekünk, az adott pillanat szemlélőinek szólt volna, de az említett díszletelem-beemelés apró megingásán túl nem sikerült ilyet találni.

Az előadást rendezőként Elijah Moshinsky jegyezte. Jól felszerelt produkció, gazdag, látványos és semmitmondó. A Viharjelentből csak a vihar hiányzott, a Tűzkórusból csak a lobogás. Persze mindig mindenki jó helyen állt, a szerepnek megfelelően viselkedett, odanézett, akire kellett, ott jött be és ment ki, ahol a szerzők azt elképzelték. Ilyen a jó rendezés a Metben.

Otellóként Johan Bothát láthattuk-hallhattuk. A Jóisten megáldotta azzal, amit a torkába rakott, de megverte a szupernehézsúlyú súlyemelőalkattal, valamint azzal, hogy fogalma sincs arról, a zeneszerző miért teszi pont azokat a hangokat egymás után, amiket odatesz. Az Ora e per sempre addio monológot a II. felvonásban körülbelül olyan szenvedélyességgel darálja le, mint amikor a felesége megkéri a konyhában, hogy olvassa fel a leveles pogácsa receptjéből a hozzávalókat, mert neki most lisztes a keze. Amúgy teszi, amit mondtak neki, időnként meresztgeti a szemét, mert így derül ki, hogy a mór agyát elönti a féltékenység.

Falk Struckmannhoz, Jago alakítójához sem állt rosszindulattal a Teremtő. A remek hangi adottság persze itt sem elég az üdvösséghez. Struckmann intrikusra vette a figurát, ami nála elsősorban elképesztő fintorokat jelent. Egy harmadosztályú olasz Don Basilio olcsó ripacsságával vetekszik, de az Otello sajnos nem vígopera. Jago így kiskaliberű marad, ami egyébként jól passzol Botha (szellemi) pehelysúlyához. A Credo démoniságából semmi nem jött át, hacsak azt nem gondolta annak, hogy a záróhangot a leírtnál háromszor tovább tartotta.

A három főhős közül egyértelműen Renée Fleming dolgozott meg leginkább azért, hogy világsztárnak tekinthessük, nála ez nem csak úgy jött. De az első három felvonásban még Flemingben is csak a magas színvonalú rutin dolgozott. Mi meg fanyaloghattunk, hogy nemcsak a szarkalábak vastagok a nagytotálban, bizony a hang is beszűkült, a mélyregisztere már nagyon fakó, rendesen rá kell melleznie az énekesnőnek, hogy hallható legyen. Azután az utolsó felvonásban hozza a papírformát, a Fűzfadal és az Ave Maria végre egy kis időre kizökkent bennünket az előadás addigi merev sematizmusából.

Szemjon Bicskov sokkal jobb karmester annál, mint amit e mostani előadás után gondolnánk. Valahogy ezen az estén nem talált rá igazán a drámára, lehet, hogy az előző előadások címszereplőváltásai zavarták meg. (Botha az előző három estét lemondta.) A cselekmény kellemes tempóban csordogált, a két férfi főhős által mértékkel csöpögtetett indulatok a zenekarban is meglehetős passzivitást eredményeztek.

„Kellemes este volt, a közönség állva távozott” – mondta az egyik barátom egy kevésbé élményszerű koncert után.

Verdi Otellója a Metből

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

"Belvárosi orgonakoncertek"

19:00 : Budapest
Fészek Művészklub

Audur Edda (klarinét), Gellért András (zongora)
ALBAN BERG: Drei Stücke für Klarinette und Klavier Op.5
WITOLD LUTOSŁAWSKI: Dance Preludes op.25
JON THORARINSSON: Sonata for clarinet and piano (1947)
GELLÉRI ANDRÁS: Bridges (2017)
DEBUSSY: Premiere Rhapsodie (1910)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rajk Judit (alt)
Pétery Dóra (orgona)
Budapesti Vonósok
A Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének Kórusa
Vezényel: Alessandro Cedrone
KODÁLY: 114. genfi zsoltár
RESPIGHI: G-dúr szvit orgonára és vonósokra
KODÁLY: Mónár Anna
KODÁLY - ANGERER: Négy népdal a Magyar Népzene sorozatból – Egy kicsi madárka; Tücsöklakodalom; Zöld erdőben; Dudanóta
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 1. La Primavera (Tavasz)
KODÁLY: Ádventi ének
RESPIGHI: Trittico Botticelliano – 2. L’Adorazione dei Magi (A bölcsek imádása); 3. La nascita di Venere (Vénusz születése)
KODÁLY: Kádár Kata
KODÁLY: Két dal a Székelyfonó című daljátékból – Szomorú fűzfának; Rossz feleség

19:30 : Budapest
Óbudai Társaskör

Liszt Ferenc Kamarazenekar
TELEMANN: La Bizarre-szvit
GEMINIANI: g-moll concerto grosso Op.3/2
VIVALDI: g-moll versenymű két csellóra, RV 531
DUBROVAY LÁSZLÓ: Vonósszimfónia
HÄNDEL: h-moll concerto grosso Op.6/12

20:00 : Budapest
A38 Hajó

Martin Kohlstedt (zongora)
A mai nap
született:
1706 • Baldassare Galuppi, zeneszerző († 1785)
1898 • Lotte Lenya (Karoline Wilhelmine Blamauer), énekesnő, színésznő († 1981)
1927 • Lakatos Gabriella, balett-táncos († 1989)
1945 • Jávori Vilmos, jazz-muzsikus († 2007)
elhunyt:
1545 • John Taverner, zeneszerző (sz. kb. 1490)
1893 • Charles Gounod, zeneszerző (sz. 1818)
1944 • Viktor Ullmann, zeneszerző (sz. 1898)
1968 • Tóth Aladár, zenetörténész, 1946 és 1956 között az Operaház igazgatója (sz. 1898)