Operarelikviák IV. – Gondolatok egy ritka jól sikerült operai fotóról, meg arról, ami mögötte van

Szinte véletlenül akadt a kezembe egy különös fotó. Kedves ismerős mutatta, más mellett, mondhatni: mellékesen. Egyből beleszerettem, nem véletlenül.

A kép a nagyon ismert opera egyik előadásán készült, talán a mű legérdekesebb, legizgalmasabb pillanatát örökítette meg. Úgy is fogalmazhatok, hogy az a ritka helyzet állt elő, hogy e képben benne van az egész opera. No, ezért szerettem bele. És azért, mert az ismeretlen fotós tökéletesen eltalálta a mű és a szituáció rendkívüli hangulatát.

De a kép persze nem jöhetett volna (ilyen teljességgel) létre, ha nincs rendezője és nincsenek a közreműködői. Öt ember tökéletes összhangját láthatjuk e különös fotón, s az ismeretlen fotóson kívül mindenkit ismerünk.

A fotó 1986-ban készült a Firenzei Maggio Musicalén, A nürnbergi mesterdalnok előadásán. A képen középen Lucia Popp, Éva alakítója, balra tőle (háttal) Hans Sachs szerepében Bernd Weikl, jobbra pedig a Stolzingi Waltert éneklő Ilosfalvy Róbert. Az előadást Michael Hampe rendezte. (A produkció rangját hitelesen jelzi még, hogy Beckmesser szólamát nem kisebb nagyság, mint Hermann Prey énekelte, a karmesteri pulpituson pedig Zubin Mehta állt. Mindez alig negyedszázada!)

A harmadik felvonás első képének vége felé járunk. A suszter-poétát egyesével keresik föl a darab hősei, s tulajdonképpen mindannyian ugyanazért. Stolzingi Walter szeretné elnyerni Éva kezét, tanácsot kérni jött, hogyan lehet eredményes. (Ő nem sejti, hogy Sachs is vetélytárs, egy másfajta versenyben van a lányért.) Alig megy ki a szobából (felkészülni a dalnokversenyre), látszólag legfőbb riválisa, Sixtus Beckmesser érkezik, szinte szó szerint ugyanazon szándékkal. A városi írnok után pedig maga Pogner Éva toppan be, valami cipészeti probléma ürügyén, de igazából ő is a mester véleményére kíváncsi.

Éva ugyanis nem tétlen és semleges szemlélője a sorsát örökre eldöntő vetélkedésnek, hanem igyekszik a számára leginkább ideális helyzetet elérni, megteremteni. Nem mindegy számára, hogyan dől el a kérdés. S a helyzet cseppet sem egyszerű. Tudni kell, hogy Éva sokáig Hans Sachs számára tartogatta magát. Kicsit idősebb ugyan a kívánatosnál, de a város talán legmegbecsültebb polgára, s szinte atyjaként tiszteli már gyermekkora óta. Igen ám, de nemrég a városba érkezett egy ifjú lovag, aki Éva számára egyáltalán nem közömbös. És megszólalt benne az addig mélyen lappangó szenvedély. A váratlan remény és lehetőség, hogy tisztes házasságon túl akár a szerelem is elérheti. Nem kevés hát a tét. Mit válasszon? A döntés Éva kezében van, de ezt ő is csak sejti.

A jelenet ezen pontján – mintegy véletlenül, de minő véletlen! – betoppan Walter. És ott áll Éva, a Nő a két Férfi között. Frivol egy helyzet, majdnem in flagranti, persze nem szó szerint, de lelkileg mindenképpen! Tulajdonképpen az egyik (a fiatalabb) miatt ment oda az idősebb másikhoz, furamód segítséget kérni éppen tőle: az igazi vetélytárstól. S amikor a szerelmese fölbukkan, Évában felébred a lelkiismeret, hogy ő eredetileg Sachsot választotta volna.

Várady Antal szép és veretes fordításában ez a szituáció így buggyan ki a lányból a suszterhez fordulva:
„…Választhatnék csak én,
Mást nem választanék,
Hogy hitvestársam légy,
Csak néked adnék babért.
De foglyul ejt egy édes,
Egy kínzó bűverő,
S ha nőül vesz ma más,
Nem tudtam én, se ő,
Mint sors, legázolt ez a szenvedély!
Ön látta, mester, s szinte félt!”

No, ezt a pillanatot kapta el fotósunk! Hampe okos rendezésében a színen a férfiak háttal vagy majdnem háttal állnak. Hát igen, most Éván a sor, a fiúk nem igazán számítanak! És Éva tipródik: kit válasszak? Merjek a szívemre hallgatni? És vajon nem rontom-e el végleg az egészet? Lucia Popp, ez a fantasztikus nagy művész egész csodálatos életpályájának összes tapasztalatát belesűríti ebbe a tömény pillanatba. Nyúlna Walter felé, de még nem engedi Sachs karját. Arcára kiül a küzdelem jele, az önmagával való elkeseredett viaskodásé. A rettegés annak lehetőségétől, hogy egy pillanat alatt elronthatja az életét.

A férfiak közül Walter érkezett utóbb. Neki sokkal primerebb gondolatai lehetnek. Nem is teljesen látja át a helyzetet, egyedül Éva érdekli, a mester számára a segítség megtestesítője, de ebben a helyzetben szinte észre sem veszi. Közömbös számára, hiszen ott van az, aki az élet értelmét jelenti. Erőteljesen meg is ragadja karját, ezzel is jelezve hozzátartozását.

Sachs viszont már kitekint a hármasból, látszólag az egyik megsarkalandó problémát keresheti szemével, vagy a falon lévő asszonyi dekoráció (az örök ideál lenne?) vonzza magához tekintetét. S talán már a kezét is húzza ki Éváéból. De vajon mit érezhet legbelül? Ő már tudja, amit a többiek nem, néhány másodperccel később tehát arra fogja figyelmeztetni Évát, hogy:
„Tristánról és Izoldról
Tudok egy bús regét.

Hans Sachs Marke sorsára
Nem vágyik semmiképp.”

A kérdés, íme, eldőlni látszik. A döntést talán mégsem Éva hozza(?), de semmiképpen nem egyedül. Adózzunk az Ismeretlen Fotósnak, aki lehetővé tette, hogy az éles szemmel elkapott jeleneten negyedszázad múltán is ámulva csodálkozhassunk és okulhassunk.