Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Új Gyöngyösi, még újabb Mahler (A Fesztiválzenekar Mahler hangversenye)

2012-09-17 07:51:50 -dni-

Fischer Iván 2012. szeptember 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Fodor Beatrix – szoprán
Vez.: Fischer Iván

GYÖNGYÖSI LEVENTE: III. („Születés”) szimfónia
MAHLER: V. (cisz-moll) szimfónia

*

Egész nyáron koncert nélkül voltunk, eléggé ki vagyunk éhezve. Kár, hogy még nem pörgünk üzemi fordulaton, jó lett volna egy kis bemelegítés.

Sajnos a Mahler-ünnep egy kicsit mindig túl korán van. Ennyire magasröptű és mélyenszántó eseményhez össze kell kapnunk magunkat. Fel kell pörögnünk és rá kell hangolódnunk, mert kevés ennyire fontos hangverseny van, mint éppen ez.

Egyrészt Mahler életművét sokáig elképesztően elhanyagoltuk mifelénk. Volt karmester (illetve zenekar), akinek a munkabírása és ambíciója, s volt, akinek a képességei nem tették lehetővé, hogy repertoárra vegye, de mindkét típus kimenthette magát azzal, hogy egy igazán rendes Mahler-zenekar el sem fér a Zeneakadémia nagytermében. Nem véletlen, hogy a Nyolcadik ünnepélyes előadása a Sportcsarnokban (valamikor a nyolcvanas évek legelején) még így, kissé felemás-ügyetlenül is akkora revelációnak számított.

A Fesztiválzenekar és Fischer Iván Mahler-ünnepe már pusztán attól is felbecsülhetetlen jelentőségű lenne, hogy számíthatunk rá! Idén az Ötödik, tavaly az Első, tavalyelőtt a Hetedik...
Nem tudom, melyik lesz jövőre – de komolyan készülök. Most hirtelen nem is tudom, van-e olyan szimfónia, amihez még nem volt szerencsém élőben (talán a Kilencedik), de ilyen minőségű előadásban egy jól ismert darabot sem szabad elmulasztani.

Van másik figyelemre méltó része is ennek a mini-fesztiválnak, mégpedig a felkérésre komponált új mű. Ez a kortárs bemutató talán még nagyobb hangsúlyt kap attól, hogy egy mai szerzőnek igen gyakran csak kisebb (és olcsóbb) apparátusra írt darab előadására van reménye – ezért ajánlják sokan kamaraformációkban játszó barátoknak és amatőr kórusoknak a friss kompozícióikat.

Emlékszem, a kilencvenes évek legelején a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara adott (egy felvétel és egy, a Hatos stúdióból sugárzott élő hangverseny-közvetítés formájában) rendszeres megszólalási lehetőséget kortárs szerzők már korábban elkészült, nagy apparátusra írt, zenekari és oratorikus műveinek.

Azt hiszem, a nemzetközi hírű és rangú Fesztiválzenekar szezonnyitó hangversenyén szerepelni – ráadásul a világon mindenhol ismert és becsült Mahler társaságában – nagy lehetőség egy szerző számára.

Hogy mennyire tudott élni a lehetőséggel Gyöngyösi Levente, azt nem lenne könnyű megválaszolni. Sok múlik a mű utóéletén, a tapasztalatok alapján végzett – akár a legkisebb – simításokon, és természetesen a megértésen.

És nekem pontosan ezzel volt bajom, ugyanis nem nagyon láttam szükségét a megértésnek. A retrográd irányzatoktól nem zárkózom el, hiszen akár a dúr-moll tonalitás, akár a klasszikus szimfonikus formák is hordozhatnak új, figyelemre érdemes gondolatokat, de úgy éreztem, a „Születés” szimfónia kizárólag régi, jól ismert problémákra ad régi, jól ismert válaszokat.
Ezek a fordulatok, formák és harmóniák már száz éve – mondjuk, Zemlinsky vagy Szymanowski szimfóniában – is bevált és kipróbált elemek voltak.

Ilyenkor persze különösen igaz, amit általában minden, más beszámolókkal kapcsolatban is hangoztatni szoktam: a recenzens legtöbbször nem a művet és az előadást minősíti, hanem saját magát. Az én előéletem és igényeim rólam, magamról szólnak. Maradjunk annyiban, hogy Gyöngyösi Levente szimfóniájának ma este nem én voltam a célközönsége.
Kívánom, hogy sokaknak nyújtson maradandó élményt ez a – vitathatatlanul nagy mesterségbeli tudással, jó ízléssel és jó szándékkal megírt – kompozíció.

Biztosan nem a Fesztiválzenekaron fog múlni!

A zenekar erényeit sokszor méltatták már, de arról kevesebb szó esik, hogy a felületes szemlélőkben Fischer Ivánról úgy húsz éve kialakult egy kép: ő egy, a zenekarát és saját magát jól menedzselő, tehetséges ember. Mindezt azzal az enyhe fanyalgással szokták előadni, ami néha túl primitív módon becsüli többre az „őstehetséget”, és nézi le a tanulást, az építkezést, a fejlődést.

Észre kéne venni lassan, hogy időközben nem csak a Fesztiválzenekar vált világszínvonalúvá, hanem Fischer Iván is a legnagyobb karmesterek közé emelkedett.

Az alapján, ahogy szólni tudnak a zenekar vonósai, lehetett tudni, hogy az Adagio nagyon szép lesz, de az 5. szimfónia egésze arányokban, formálásban, tempókban, általában mindenben rendkívül meggyőző volt.

Most, hogy újra van Magyarországon élő hagyomány, elérhetők a nagy klasszikus felvételek Bruno Waltertől máig, és a Budapestre, a szerző életének egyik fontos városába látogató sztárzenekarok is szívesen tűzik műsorra műveit, talán meg lehetne kísérelni egy nagy Mahler-összevetést.
Meggyőződésem, hogy Fischer és a Fesztiválzenekar akármilyen erős mezőnyben is igen előkelő helyen végezne.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.