A legjobb Rossini-epigon (Verdi: Pünkösdi királyság)

VERDI: Un giorno di regno

Renato Capecchi, Sesto Bruscantini, Lina Pagliughi, Laura Cozzi, Juan Oncina, Christiano Dalamangas, Mario Carlin, Ottavio Plenizio
Orchestra Lirico e Coro di Milano della RAI
Alfredo Simonetto

Warner
2564 66144-8

*

Ha utólag, a Verdi-életmű ismeretében hallgatjuk a Pünkösdi királyságot, az ifjú komponista második operáját, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez az egész nem más, csak valami zseniális fricska, borstörés az idősebb és akkor már méltán világhírű (ámde a zeneszerzéstől visszavonult) komponistatárs, Gioacchino Rossini finnyás orra alá. Karinthy szavait némileg kifacsarva, amolyan „Így írsz Te”. Parádés jelenetek, sziporkázó humorú kvartettek és szextettek, pompás hadarókettősök követik egymást a Nagymester utánozhatatlanul egyedi stílusában, mintha az egész csak valami mulatságos paródia lenne.

Igen ám, de azt pontosan tudjuk, hogy Verdinek 1840 elején (amikor a komponálásba kezdett) a legkisebb porcikája sem kívánta vidám téma feldolgozását. A feladat eleinte sem igazán tetszett neki, ráadásul nem sokkal a megbízás után vesztette el gyors egymásutánban két gyermekét és első feleségét, Margherita Barezzit. „Egyedül voltam… egyedül… Röpke két hónap leforgása alatt három, számomra oly kedves személy távozott örökre: a családom odaveszett.” – emlékezett vissza keserűen három évtizeddel később.

A gyásztól sújtva föl is akarta bontani a darabra szóló szerződését, de Merelli, a Scala nagyhatalmú impresszáriója nem engedte azt. Amit hallunk tehát, az nem paródia, nem „vidámkodás”, hanem kényszerűség. Folytatta tehát a milánói operaház 1840/41-es évadnyitójának szánt darabot, mely a bemutatón annak rendje és módja szerint csúfosan meg is bukott. A zenét hallgatva ennek egyedüli oka az lehetne, hogy túlságosan is Rossini modorában készült, de a milánói publikum akkoriban aligha volt a szerzői jogokra ennyire kényes. Így hát gyaníthatjuk, hogy inkább az előadás minősége okozhatta a méretes buktát.

Később Verdi már szinte sütkérezett a ritka nagy kudarcban, alkalomadtán erre hivatkozva könnyedén hessentette el magától az ötletet, hogy még egyszer vígopera komponálásába kezdjen. Azután – majd fél évszázaddal a Pünkösdi után – mégis engedett Arrigo Boito rábeszélésének, de ez már egy másik történet.

A Pünkösdi királyság ezután szép lassan elfelejtődött, ráadásul a Maestro az ezt követő Nabuccóval rátalált a saját útjára, a saját hangjára. Kit érdekelt utána már a zenetörténészeken kívül a Pünkösdi? A mű csak röpke évszázad múltán került igazán elő a kottatárak mélyéről. Jelen felvételünk a dalmű 1951-es élő előadásának rögzítése, mely a Cetra gondozásában jelent meg. A sorozatról az utóbbi időben már többször ejtettünk szót.

Ahogy a múltkor recenzeált Luisa Millert szinte tönkrevágta a főszerepek szerencsétlen megoldása, úgy emeli a mennyekbe a Pünkösdi királyságot a jól sikerült, számos ponton telibe talált szereposztás. És megint beigazolódott a klasszikus mondás: nincs rossz darab, csak rossz szereposztás.

A produkció nagy truvája, hogy a korszak két vezető buffo baritonja, Renato Capecchi és Sesto Bruscantini egy előadásban lépett föl, mint Belfiore lovag és Kelbar báró. Mindketten a klasszikus buffa királyai voltak, jeleneteiket ezúttal is szikrázó humorral, vérpezsdítő szellemességgel töltik meg. Ugyanakkor náluk a bővérű komédiázás mindig megmarad a kereteken belül, azaz sosem válik hülyéskedéssé, ami számos énekes vígoperai produkcióját lerontja.

Hasonlóan kiemelkedő Lina Pagliughi előadása Del Poggio márkinő szerepében. A jeles bariton, Tito Gobbi könyvében úgy említi Pagliughit, hogy a bájos jelzőt használja rá. Nos, akárhogy töröm a fejemet, nekem sem jut ennél találóbb kifejezés eszembe, ami pedig nem megszokott jelenség egy szopránnál. Pagliughi elképesztő játékossággal vesz részt a játékban, a hangszíne egyszerűen sugározza a laza, vidám, mediterrán hangulatot. Ez annál inkább is érdem, ugyanis 1951-ben az énekesnő már lassan negyedszázada volt a pályán.

Edoardo lírai tenorszerepében tündököl a hatvanas években szép pályát befutott (Pesten is nagy sikerrel fellépő) Juan Oncina. Könnyed, puha és nemes hangadása, virtuóz koloratúrkészsége ideálissá teszik a szólamban.
Giulietta nem igazán hálás szerepében némileg halványabb Laura Cozzi, míg La Rocca báró szólamát korrektül, de kevésbé emlékezetesen tolmácsolja Christiano Dalamangas.

Az előadás Alfredo Simonetto pálcája alatt abszolút biztos kézben van, a dirigens remekül fogja össze a mű pergő ritmusú, vidám együtteseit.

Aki gyönyörködni vágyik egy remek hangulatú és szellemes Rossini-előadásban, ne is tétovázzon tovább!