Megfogni a megfoghatatlant, avagy a nagy kérdések ideje (Prokofjev: Háború és béke)

PROKOFIEV: War and Peace

Lajos Miller, Galina Vishnevskaya, Katherine Ciesinski, Dimiter Petkov, Wieslaw Ochman, Stefania Toczyska, Nicolai Gedda, Mriana Paunova, Nicola Ghiuselev etc.
Chœurs de Radio France
Orchestre National de France
Mstislav Rostropovich

Warner
2564 68801-0

*

„Nagy kérdésekről ostoba dolog röviden beszélni…” – írta egyszer Fodor Géza, ez talán minden más műnél igazabb Lev Tolsztoj híres regényére, a Háború és békére is. Tolsztoj nem takarékoskodott a papírral, minden idők egyik legterjedelmesebb regényfolyamát sikerült megalkotnia. Kicsit zavarban is van az irodalomtörténet mind a mai napig, ha a Háború és békét kell besorolniuk, mert nem olyan könnyen kategorizálható alkotás. Egyszerre (had)történészi szakmunka, filozófiai esszé és romantikus kalandregény. Szereplőinek már száma is, ha nem is teszi áttekinthetetlenné a cselekmény folyamatát, de jelentősen megnehezíti a befogadást. De hát, nagy kérdésekről szól, akkor is, ha – a címben sugalltakkal ellentétesen – a hősibb megközelítés meglehetősen háttérbe szorul.

Nem tipikus operatéma tehát – szögezhetnénk le, de Szergej Prokofjev ezt másképp gondolta. Az egykori fenegyerek világcsavargó komponista 1932-ben hazatérve a Szovjetunióba elkezdte keresni a lehetőséget, hogy megalkothassa az újabb orosz nemzeti operát. Nem egyszerű helyzet, különösen akkor, ha egy Borogyin (Igor herceg), egy Glinka (Ruszlán és Ludmilla), egy Muszorgszkij (Borisz Godunov) vagy egy Csajkovszkij (Anyegin) példája áll az alkotó előtt. Nagyon magas léc! Prokofjev őrlődött is néhány évig, helyet adva más remekműveknek. Azután egyszer eljött a nagy kérdések ideje.

Persze tegyük hozzá mindjárt a fiatalabbak kedvéért, hogy a sztálini Szovjetunióban különösen nehéz dolga volt a zeneszerzőknek. A mindentudó párt még a harmóniák közé befurakodva is próbálta hasznos útmutatással eligazítani az ideológiai oldalról el-elbizonytalanodónak tűnő komponistákat. Ez alól még Prokofjev sem volt kivétel. (Aki ráadásul hanyag módon bő másfél évtizedet merészelt Nyugaton élni.)

Amikor a II. világháború kitörése megadta neki az utolsó lökést és (második) felesége bíztatására belefogott Tolsztoj gigászi opuszának feldolgozásába, hamarosan a cenzorok is munkához láttak. Pedig, mint jeleztem, Tolsztoj műve alapjaiban sem igazán operára termett alkotás. Hosszú-hosszú táj- és helyzetleírások, vég nélküli hadászati fejtegetések követik egymást, a cselekmény csak lassan gördülget előre. A párbeszédek nem igazán operaszerűek, a jeleneteket sem a színházi dramaturgia alapszabályai vezérelték.

Prokofjev és hitvese, Mira Mendelson közösen írták a librettót, eredetileg 11 jelenetben gondolkodtak. Igen ám, de a párt éber urai kevesellették a nép szerepét, ami – valljuk meg – Tolsztojnál sem igazán került előtérbe. A cenzorok úgy ítélték, hogy Kutuzov szerepe sincs eléggé kidomborítva, ezért ő is kapott némi plusz énekelnivalót. (A párhuzam a napóleoni háború győztese és a szovjet generalisszimusz között e nélkül is elég kézenfekvő.) Így bővült az opera 13 jelenetnyire. (Két éve Skóciában egy bizonyos Rita McAllister kutatásai nyomán előadták az „eredeti” verziót, némileg teoretikusan kihuzigálva a valószínűleg később betoldott változatokat, ezáltal jelentősen csökkentve a kórusjeleneteket és magát a darabot.)

Prokofjev végül is megelégedett 67 (!) szólószereppel, ezzel is az előadhatatlanság határára sodorva saját alkotását, de ennél jobban tényleg aligha lehet Tolsztoj regényét egyszerűsíteni. Igen, egyszerűsíteni, ez lehetett a kulcsfeladat.

Vissza kell még térnünk egy gondolat erejéig Prokofjev kompozíciós gondolkodásához. A groteszk mesterének e dalműben érezhetően kevéssé fűlött a foga a patetikus nagyjelenetekhez, a librettóban ennek megfelelően meglehetős többségben vannak a karakterisztikus epizódok. Prokofjev igyekezett minden lehetőséget megragadni, bizonyos helyzetek szélsőségeinek jellemzésére. Bál, estély, tánc, részeg katonák, menekülés, káosz: Prokofjev ezekben a jelenetekben van igazán elemében.

Tolsztoj a további részekben nem igazán adott muníciót, hőseinek elbeszélő stílusú monologizálása sem segítette a komponistát. A jeleneteket viszont a balettben otthonos Prokofjev amolyan szimfonikus költeményecskékkel vezette föl és le, ami jót tett az egységes zenei háttér kialakításában.

Prokofjev a főszereplők némelyikével nem tudott sokat kezdeni, de ez is a műválasztás következménye. Andrej figurája sápadtabb és egysíkú, Kutuzové és Napóleoné élénkebb, Natasáé kifejezetten találó, Pierre alakja viszont fölöttébb elnagyolt, szemben Kuragin és Heléne jellemével, amelyeket remekül sikerült eltalálni. A regényben kulcsszereplőnek tekinthető ifjabb Rosztov az operában alig jelenik meg, Szonja is csak mellékszereplő.

Különös utat járt be a mű, mire a nagyvilág megismerhette. Az opera teljes terjedelmében csak Prokofjev halála után kerülhetett közönség elé (meghökkentő módon elsőként nem a Szovjetunióban, hanem a firenzei Maggio Musicalén, Artur Rodzinsky vezényletével, ráadásul olyan meghökkentően fantasztikus nevekkel, mint Ettore Bastianini, Franco Corelli, Rosanna Carteri, Fedora Barbieri, Renato Capecchi stb).

Az 1959-es moszkvai előadás Natasája az a Galina Visnyevszkaja volt, aki jelen felvételünkön is megjeleníti a tragikus sorsú lányt. Sajnos azonban a 27 évvel későbbi felvételen a jeles orosz szoprán – épp elérve a hatodik X-et – már nem tudja a lány fiatalságát és finomságát olyan természetességgel sugározni, mint egy jóval korábbi (1961-es) felvételen. Visnyevszkaja azonban még 1986-ban is sokat tudott a szerepről, viszont a figura legfőbb zenei jellemvonásával, a tiszta líraisággal adósunk maradt.

Andrej Bolkonszkij szerepében a mi Miller Lajosunkat hallhatjuk. Miller a 80-as évek közepén volt pályája csúcsán, amit remekül kapott telibe e felvétel. A magas fekvésű, lírai szólam nagyszerűen fekszik neki, kellemes baritonhangja betölti a teret, de a kissé egydimenziósra sikerült alakba ő sem tud több életet belelehelni.

A sokat tépelődő és moralizáló Pierre Bezuhov hasonlóan kevéssé sikerült figurájával a lengyel Wieslaw Ochman kísérletezik, mérsékelt eredménnyel.
Annál hatásosabb a léhűtő Anatol Kuragin szerepében Nicolai Gedda, aki a végletekig feszíti a szerep határait. Aki annak idején a Zeneakadémián abban a szerencsében részesült, hogy valamelyik dalestjét személyesen élvezhette, pontosan emlékezhet, hogyan tud Gedda egyetlen frázisból egy egész jellemet elénk varázsolni. Kuragin csapodársága után annál szánalmasabb és hatásosabb bukása, mert a kiváló tenorista mindkét szélsőséget maximálisan felerősíti.

Kutuzov meghatóan szép és méltóságteljes szólamában impozánsan teljesít Nicola Gjuzejev.
Ellenfele, Napóleon szerepében hagyott némi kívánnivalót maga után Eduard Tumalgian.
Heléneként Stefania Toczyska is csak részben használja ki a lehetőségeket.

Hogy a mű 1986-os lemezfelvétele a darab talán legletisztultabb változata, az leginkább az előadás legfőbb motorjának, a dirigens Msztyiszlav Rosztropovicsnak köszönhető. Rosztropovics egyszerűen érzi ezt a zenét, a vérében van, az ösztönei által vezérelve tartja kézben a két monumentális együttest, a Francia Rádió Énekkarát és a Francia Nemzeti Zenekart, valamint a hatalmas szólistagárdát.

Volt abban valami fatális, hogy a hatszoros Sztálin-díjas Prokofjev, aki utolsó két évtizedében mindvégig a Generalisszimusz elismeréséért és egyben annak árnyéka ellen harcolva élte életét, egyazon napon hunyt el a zsarnokkal. E fantasztikus és talán nem is teljesen értelmetlen küzdelemből kaphatunk egy jó adag ízelítőt a Háború és béke opera megismerésével.

Megfogva a megfoghatatlant.