vissza a cimoldalra
2017-10-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59872)
Társművészetek (1210)
Haladjunk tovább... (205)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3842)
Kedvenc előadók (2812)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11179)
A csapos közbeszól (94)

Végveszélyben a komolyzene a Magyar Rádióban? (446)
Franz Schmidt (2920)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (295)
musical (155)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (930)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2358)
Bartók Béla szellemisége (209)
Udvardy Tibor (166)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1108)
Marton Éva (689)
Lisztről emelkedetten (846)
Lehár Ferenc (575)
Operett, mint színpadi műfaj (3268)
Bizet és a Carmen (284)
Balett-, és Táncművészet (5404)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1119)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A tehetség egy aranykapu, de utána ott a nagy sötétség” (Pál Tamás)
- zéta -, 2012-07-16 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Ma ünnepli 75. születésnapját Pál Tamás. A karmestert az apropó kapcsán pályájáról, sikereiről és kudarcairól, valamint a megújulás képességéről faggattuk.

Pál Tamás   – Gyulán születtél, akárcsak Erkel Ferenc. Jelentett-e ez neked bármit is az induláshoz?

   – Annyit, amennyit mindenkinek, aki ott nő föl. Megmutatták Erkel fáját, meg elmentünk a szülőházához. De ez nem érintett meg különösebben. Én a szüleimtől kaptam az első zenei impulzusokat.

   – Édesanyád jól zongorázott…

   – A „jól” nem pontos kifejezés: kitűnően zongorázott. Más körülmények között zongoraművész lehetett volna belőle, vagy jelentősebb zongoratanár. De nem csinálta, hanem férjhez ment és két gyereket szült. Viszont nálunk hetente rendszeresen volt kamarazene, amit elsősorban a rokonok játszottak. Össze lehetett hozni vonóstriókat, vonóskvartetteket.

   – Harmonikus család volt a tiétek?

   – Az anyám zsidó, az apám evangélikus volt. A problémát az jelentette, hogy zsidó család jómódú, az evangélikus nagyon szegény. Az apám tizenhat gyerekes családból nősült be anyámékhoz. Nagy szerelem volt. Először kirúgták, erre elment Amerikába, összekeresett némi pénzt, nyitott egy ügyvédi irodát, és már így el tudta venni anyámat.

   – A zene tehát az anyai oldalról jött?

   – Igen. Az anyám – szerencsére – minden zenére vevő volt. Tánczenére éppúgy, mint klasszikus kamarára. Amikor Budapestre költöztünk (1947-ben, tízéves koromban), ő váltott operabérletet, és – látva a zongoratudásom fejlődését – vásárolt nekem két zongorakivonatot születésnapomra. Ez azt mutatja, hogy remek érzéke volt ahhoz, mit kell egy gyereknek adni: a Szöktetés és a Trubadúr kottáját kaptam tőle.

   – Te már akkor álltál ilyen szinten a zongorával?

   – Ötéves korom óta tanultam zongorázni. Hatévesen már zenét szereztem. Zongoráztam, meg furulyáztam az áriákat. Így sikerült elég korán kapcsolatba kerülni az opera műfajával.

   – Melyik operát láttad először?

   – Nem emlékszem pontosan. Az elsők között volt a Trubadúr az Erkelben (Laczó Pistával), a régi – egyfelvonásos – Sylvia-balett az Operaházban és a Pillangókisasszony Orosz Júliával. És azután úgy hozta az élet, hogy én még dirigáltam őt ebben a szerepben.

   – Az opera mindjárt az elején megfogott?

   – Igen, de később, ahogy cseperedtem, volt egy hosszú időszak, amikor a szimfonikus művek meg a zeneszerzés háttérbe szorították az operát. Operába legközelebb zeneakadémistaként kezdtem újra járni, az ottani énekes barátaim jóvoltából. Jól zongoráztam, így elvittek haknizni, s a műfaj újra érdekelni kezdett. De igazán csak akkor, amikor fölvettek az Operaházba korrepetitornak. És a szerelem a műfajjal csak Szegeden jött. Az ottani lét, az ottani értelmiség annyira át volt itatva az operával, hogy nem lehetett kivonnia az embernek magát a hatása alól.

   – Menjünk még vissza a Zeneakadémiára. Zeneszerzés szakot is végeztél. Elmúlt ez a dolog?

   – Nekem nagyon jól ment a zeneszerzés, egészen addig, amíg az nem jelentett többet bizonyos stílusgyakorlatok elkészítésénél. (Van is egy jól sikerült háromszólamú invencióm Bach stílusában.) De az önálló alkotás egy más típusú embert kíván. Egyébként én Viski Jánosnál tanultam, komoly tudású ember volt, aki megkövetelte tőlünk a stílusok pontos ismeretét, aminek a mai napig nagy hasznát veszem.

   – A zeneakadémiai tanulmányok vége felé dőlt el, hogy inkább az előadóművészi, mintsem az alkotói pálya felé irányulsz?

   – Ez már közben is eldőlt. Ugyan mániákus zongorista voltam, meg nagyon jól blattoltam (az anyámtól örököltem), de gyakorolni nem szerettem. Az énekesek elém tettek egy kottát, s én azonnal játszottam. Akkoriban Ungár Imréhez osztottak be, aki zseniális muzsikus és nagyszerű ember volt. Nagyjából ekkor dőlt el, hogy én mégis inkább vezényelnék. A felvételin nagyszerűen teljesítettem, így felvettek. Majd az órákon kiderült, hogy nem tudok semmit. Az első években elég közepes lehettem. Jöttek a pofonok. De ugyanez történt az Operaházban is. Fölvettek, de menetközben csak nem ment a dolog úgy, mint egynémely kollégámnak (pl. Oberfrank Gézának). Volt ’62 táján egy komoly krízisem, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez így nem megy tovább. És fölismertem az okát: nagyon hiányos a zenei műveltségem. Gyakorlatilag megkerestem újból egykori tanáraimat, Ungár Imrét, Gát Józsefet és Mihály Andrást. Ők irányítottak utána a hiányos területek felé. Ma már tudom: a tehetség egy aranykapu, de utána ott a nagy sötétség.

   – Mi volt az első vezénylésed?

   – A János vitéz. Szóltak tízkor, fölébresztettek, hogy Németh Amadé beteg és menjek be dirigálni helyette. Palcsó volt a János vitéz, Gencsy Sári volt a francia királykisasszony, a többire nem emlékszem. Azért nem, mert utána vagy ötszázszor vezényeltem még. Az első komoly vezénylésem egy balett volt, Láng Pista Mario és a varázsló című darabja. Ezek mind az Erkel Színházban. És utána jött az első vezénylés az Operaházban, a Szöktetés a szerájból.

   – Későn érő típus vagy?

   – Most sem szeretek „hülye felnőtt” lenni. Van egy kis kalandor természetem. Azt gondolom, hogy a művészetben a tehetségnek és a meglepetésnek mindig együtt kell meglennie. Ha én nagyon kiszámítottan mozgok, akkor egy ideig jól haladok, majd elfáradok. Ezért inkább csinálok egy zűrt, ami újjávarázsol engem. Volt már olyan, hogy szinte szántszándékkal szétvertem egy főpróbát, mert úgy éreztem, túlságosan megállapodottan megy. Minden pillanatban újra kell kezdeni. Nem hiszek abban, hogy meg kell állapodni.

   – A végén akartam föltenni a kérdést, de hát nagyon idekínálkozik: miért lehet az, hogy a veled egykorú pályatársaiddal ellentétben annyi újdonságot vezényelsz? Mindig valami új darabot tanulsz. Szerintem Erkel után te mutattad be a legtöbb Verdi-operát idehaza. Mi vonz téged az ismeretlen terepek felé, szemben a biztosat célzó többiekkel?

   – Válaszolhatok nem egyenesen? Eleinte a karrier vonzott. Azt vettem észre a pályám elején, hogy nagyon bejön, ha modern műveket dirigálok. Érdekelt is, és sokat is hozott a konyhára. Ráadásul ezeket a szerzőket jól ismertem. Székely Endrére vagy Ribáry Antalra ma alig emlékszünk, pedig remek mesterek voltak, és én szinte a házi karmesterük voltam.

   – Mi a helyzet a klasszikus, de szinte ismeretlen szerzőkkel és művekkel?

   – Később arra jöttem rá, hogy az operakarmesterek, a kollégáim többségének fölkészültsége sivár és lapos. Ha egy operát elkezdesz tanulmányozni, a legtöbbször játszott darabban is zsákszámra találhatók újdonságok. Ez a tény olyan irányba vitte az érdeklődésemet, hogy elkezdett érdekelni: mi volt a környezete az ismertebb műveknek? Vegyük a Rigolettót, az egyik nagy kedvencemet. Előtte hónapokkal született a Stiffelio. Borzasztóan érdekelt, miért nem adják ezt a másik operát? Nem létezik, hogy Verdi gyengét írt volna! És kiderült, hogy nemhogy nem gyenge mű, hanem egész kivételes az egész Verdi-életműben. A darab fő témája a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás. És mégis, a vége pozitív. És akárhova nyúltam, mindig hasonló helyzetbe kerültem. Mindig volt olyan, aminek a napvilágra kerülése váratlan izgalmakat jelentett.

   – Amikor a Bors Jenő vezette Hungaroton elkezdte a világpremiereket lemezre venni, az első időben nagyon sok mű fűződött a nevedhez. Don Sanchez, Salieri Falstaffja, Cimarosa-operák…

   – Nem voltam tipikus pálya-befutó ember. Ha valaki egy Brahms-bérletet akar szervezni, nem én jutok eszébe, de ha valami újdonságot kell bemutatni, sokkal valószínűbb, hogy sorra kerülök. Talán tudok ezekben valami szokatlant fölmutatni. Most voltam Trubadúrt dirigálni Marseille-ben. Az első próba elején fél órát beszéltem erről a közismert darabról, és láttam, hogy a főszereplőknek is tudtam újat mondani. Más. Az ismert műveknek vannak standard tempói, amiket természetesen nagyon jól ismerek és használok. Mégis előfordul, hogy olykor habozás nélkül a kétszeres tempóban megyek neki egy jelenetnek.

   – Van a zenének egy olyan oldala, hogy nem nagyon lehet megmondani, mitől szikrázik föl egy előadás. Hogy mitől születik meg a csoda. Bayreuthban fölvettek Knappertsbusch-sal négy vagy öt Parsifalt, szinte ugyanazzal a gárdával. És ha összehasonlítjuk őket, nincs két egyforma frázis.

   – Az ebben az egészben a gyönyörű, hogy ki vagyunk téve a véletleneknek, mind előadói, mind befogadói oldalról. Van olyan, hogy én kidolgozok valamit, tökéletesek a partnerek, azt hiszem, hogy ott van az a bizonyos csillagóra, de mégsem sikerül. Mert a döntő a drót végén a hallgató, az, hogy ő mit akar kapni. És ez a legfontosabb. Örülök annak, hogy öregkoromra erre rájöttem. Nincs kizárólag egyfajta értelmezés, hanem nagyon sok van. Ez az opera esetében különösen izgalmas, hiszen a zene mellett ott a szöveg, sőt, a rendezés is.

   – Vannak korszakaid a pályádon. Szeged egyszer, kétszer, sőt most harmadszor. Köztük olykor Budapest, Szombathely, és elég sok külföldi helyszínen is megfordultál. Szegeden először Vaszy Viktort váltottad (aki ott önálló intézmény volt), de azzal a hendikeppel, hogy ő ott maradt. Hogy oldottad meg?

   – Elég egyértelműen: nem adtam neki semmit dirigálni. Egészen addig, amíg nagyon keményen rám nem szóltak a fenntartók, de ez már a harmadik évben volt. Addig semmit sem dirigált. Ebben az én fiatalkori, nagyképű szemtelenségem játszotta a főszerepet, amikor azt hittem még, hogy én mindent jobban, tehetségesebben fogok tudni csinálni. De ez persze messze nem így történt. Ő az ottléte alatt összegyűjtött egy halom ellenséget (amennyit azután én is), akik elhitették velem, hogy senki nem akarja már őt. Azután egy Verdi Requiemmel tért vissza, amire én beültem nagy önbizalommal… és a szememen, a fülemen csorgott ki a sárga irigység. És abban a pillanatban beláttam, hogy ez egy zseniális ember. Utána jó pár előadást vezényelt a haláláig.

   – Hogy te utána következtél, az azt is jelentette, hogy volt egy tradíció, amit lehetett folytatni?

   – Rögtön úgy kezdtem, hogy eddig volt Verdi és Puccini, most pedig jön Mozart. Az első premier a Figaro házassága lett. Tébolyító siker, amit utána sosem sikerült megismételni. Nagy nyomás nehezedett rám, hogy vissza Puccinit és Verdit, ami tőlem azért annyira nem állt távol. Volt Szegeden néhány igazán jelentős énekes, aki miatt érdemes volt nagy műveket előadni. Emlékszem egy nagyszerű szopránra, egy hatalmas művészre, Berdál Valira. Bohéméletre készültünk és őrjöngtem, mert minden taktust másképp énekelt. De volt olyan szerencsém, hogy a tájelőadáson, Kecskeméten a kihelyezett premiert fölvette valaki. Meghallgattam, és sápadtan rájöttem, hogy agogikában neki van igaza, Puccininél tényleg mindent másképp kell formálni. Ez egy nagy lecke volt. És dolgozott még egy sor remek énekes, akik maguktól (és persze Vaszytól) jobban érezték ezt a világot. Gregor Jóska, Gyimesi Kálmán, Juhász József és még sorolhatnám.

   – Ha végignézünk a pályádon, azt látni, hogy mindenevő vagy. Azaz csak majdnem, ugyanis Wagnert nem nagyon szoktál vezényelni. Véletlen?

   – Nem, nem is fogok. Nem érdekel. Persze volt, hogy szerelmi bánatomban előszedtem és meghallgattam a Trisztánt, sőt, egyszer elvezényeltem a Mesterdalnokok egy felvonását. Csodálom azokat, akiknek ez megy, de én például a Parsifalt képtelen vagyok végigülni. De képzeljük el, mi lesz Sentával, ha szerelme összejön? Üldögél a Hollandi a verandán pipázva, ő meg kötöget mellette? Nem, Wagner csak a saját világában tudja a hőseit megtartani. Verdinél ilyen probléma nincs.

   – Késztetett valamiféle számadásra a 75. születésnap? Mi foglalkoztat mostanában?

   – Az elmúlás lehetőségével persze tisztában vagyok, de nem érintett meg. Ha megnézem, volt 15-20 előadás az életemben, amikor minden sikerült. Ahol mindenkit megérintett a katarzis, így engem is. Annak idején azt hittem, hogy ez bármikor reprodukálható, ma már bölcsen tudom, ez nem így van, ehhez csak nekem hónapok kellenek (és akkor még hol vannak a többiek). Mi foglalkoztat? Lesz egy születésnapi koncertem Szegeden. Mit gondolsz, mi kértem?

   – Nem merek tippelni…

   – Beethoven VII. szimfóniáját és Stravinskytől a Sacre-t. Most már csak azt akarom vezényelni, ami engem érdekel.

   – Dirigensi példakép?

   – Nekem a legszimpatikusabb karmesteri hozzáállás Claudio Abbadóé. Akiben semmi „imperativusz” nincs, csak a szenvedélyes alázat. Kikönyörgi, amit szeretne, és olyan mélységesen mély a zenei ismerete, amit hódolattal csodálok.

Hírek
• A Pannon Filharmonikusok vehette át a 47. Varasdi Barokk Esték nemzetközi horvát komolyzenei fesztivál legjobb teljesítményért járó Ivan Lukačić-díjat
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Baksa Krisztina (cselló), Takáts Márton (zongora)
moderátor Fülei Balázs
"Hangulat junior"
POULENC: Szonáta csellóra és zongorára

17:30 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Ház

Szersén Gyula színművész
Algács Melinda (ének), Neumark Zoltán (zongora)
"Ki nyer ma? Játék és muzsika 70 percben"

19:00 : Budapest
Fesztivál Színház

a Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara
(karigazgató: Kulcsár Szabolcs)
vez.: Szabó Sipos Máté
SELMECZI GYÖRGY: Boldogasszony lovagja - bemutató

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Banda Ádám (hegedű), Prunyi Ilona (zongora)
"Korngold 120-60"
KORNGOLD: Meseképek Op.3.
KORNGOLD: Zongoradarabok Shakespeare: Sok hűhó semmiért c. színdarabjához Op.11.
CLARA SCHUMANN: Három románc Op.22.
SCHUBERT: C-dúr fantázia Op. 159. D. 934.

19:00 : Budapest
Duna Palota

Antal Imola (ének)
Opera és operett áriák és dalok Telemanntól Donizettiig

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Baranyay László (zongora)
"Válogatás F. Chopin műveiből a szerző halálának 168. évfordulóján"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Maria João (ének); Egberto Gismonti (zongora, gitár)
"Jazz itt"
A mai nap
elhunyt:
1837 • Johann Nepomuk Hummel, zeneszerző (sz. 1778)
1849 • Frédéric Chopin, zeneszerző (sz. 1810)