Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Zene a csapból

2012-06-30 09:02:07 - dni -

Berliner Philharmoniker Hogy melyik most a világ legjobb zenekara? Értelmetlen a kérdés, mert hát, mikor melyik...

A program, a karmester, és persze az én saját diszpozícióm ugyanúgy meghatározó lehet, tehát nem mehetek biztosra. Egy-egy koncerten igenis előfordulhatnak megjósolhatatlan dolgok, néha teljesen irreális körülmények között materializálódik a zenei élmény.

Hosszabb távon viszont már más a helyzet. Ahogyan én most látom, nem sokan, és nem gyakran veszélyeztetik a Berlini Filharmonikusok első helyét.
Nagyszerű zenekari muzsikusok máshol is vannak, de a Berlinieknél kivételes a koncertrepertoár, a műsorpolitika, kivételes a vezetőkarmester és többnyire kivételesek a vendégkarmesterek is.
[megjegyzés a keretben »]

Egy zárójeles megjegyzés erejéig kénytelen vagyok elébe menni a vitáknak. Komoly aggályokkal veszem tudomásul, hogy például a Wiener Philharmoniker honlapján a muzsikusok között nincs néven nevezett felelős zeneigazgató, aki „irányt” szabhatna az együttesnek. A honlap címoldalán az első karmester, akit megneveznek, a 2013-as újévi koncertet vezénylő Franz-Welzer Möst. Nem tartozik a kedvenceim közé. A Royal Concertgebouw-nál Maris Jansons a kevéssé színes Haitinkot váltotta, ő ugyan sokkal színesebb, de néha üres.
Nagyon tanulságosnak találtam, hogy ugyanazt a Mahler I. szimfóniát („Titán”) hallhattuk a Műpában a Concertgebouw Zenekar/Jansons párossal, és a Budapesti Fesztiválzenekarral - Fischer Ivánnal is. Az amszterdami zenekar hangzása fenomenális, de úgy általában „zeneileg”jobbak voltak a hazaiak.
Jut eszembe, Fischer megbecsült, rendszeres vendég a Berliner Philharmoniker élén. A Digital Concerthall archívumában két koncertet is megnézhetünk vele, de 2012 őszére is szerepel a tervben egy Dvořák VIII. az ő közreműködésével. A koncertek zömét egyébként a Berliner Philharmoniker jelenlegi vezető karmestere, Sir Simon Rattle vezényli, de kifejezetten sok koncert jutott a szintén első számúként nyilvántartott korábbi nagyfőnöknek, Claudio Abbadónak is, a további, többször is visszatérő vendégek között pedig – Fischer Ivánon kívül – olyan neveket találunk, mint Daniel Barenboim, Pierre Boulez vagy Christian Thieleman.
A koncertjeik némi előfizetési díj fejében megtekinthetők élőben az interneten, de az archívumukban sok évre visszamenőleg is találhatunk izgalmas felvételeket.

Tartalomért fizetni? Nem szívesen szoktunk ilyet tenni, nemrég én magam is felpanaszoltam, hogy a kiadók ma már nem törekszenek arra, hogy értékálló dokumentumokat adjanak ki, viszont a pénzt szeretnék változatlanul behajtani a puszta tartalomért. Tény, hogy egy ilyen előfizetést ugyanúgy nem tudok az unokáimra hagyni. Nem lesz belőle regisztrált és birtokolt tulajdonom, nem dicsekedhetek vele a hasonszőrű gyűjtők körében. Saját, intim élmény marad, amivel még a családot sem olyan könnyű fellelkesíteni. Egy koncertre el-eljönnek velem, de az, hogy ki mit néz az interneten, az magánügy. A számítógép megfelelő kimenetét ráköthetem egy nagy TV-re is, de ha nem kell átöltözni, készülni, és időre elmenni valahová, akkor valamiért sokkal nehezebb a ráérő időket egyeztetni.

Viszont nem is kerül annyiba, mint egy koncert, és nem is kell „látatlanban” kifizetni. Én is úgy találtam rájuk, hogy a YouTube-on sok háromperces koncertrészletet meg lehet nézni ingyen.

A Berliniek egy 48 órás hozzáférésért 10 eurót kérnek. Ez körülbelül egy múzeumi belépő, esetleg egy olcsóbb koncertjegy ára. Megérheti, különösen úgy, ha mégis sikerül odaültetni a párunkat, a családunkat, vagy a barátokat, hiszen akkor sem kerül többe, ha hárman-négyen nézik. Egy ilyen kétnapos jogosítvánnyal megnézhetünk egy élő közvetítést péntek este, és szemezgethetünk az archívumból még vasárnap estig. Ha én adom az internetkapcsolatot és állom a „belépőt”, a zenebolond sorstársak pedig hozzák a jó vörösbort, akkor nagyon is megérte!

A hosszabb időre szóló „bérletek” fajlagosan sokkal olcsóbbak. A 48 óra helyett egy egész hónap például 14,90, egy egész év pedig 149 euró. (Ez így egy összegben már nem tűnik olyan kevésnek, ennyit nem biztos, hogy szívesen áldoz az ember a saját kedvtelésére, de egy egész család számára rendkívüli karácsonyi ajándék lehet.)

Az élő közvetítéssel sajnos előfordulhatnak problémák. Ezek csúcsidőben szoktak lenni (amikor a szomszédék is egyszerre csatlakoznak a hálóra), és akkor hiába a széles sávú kapcsolat, hiába a 99 százalékban nagyszerű hang- és képminőség – ha csak néhány másodpercre akad is meg az adatfolyam, az már rettenetes tud lenni.
Szerencsére késő éjszaka, de főleg reggel és délelőtt nem nagyon szokott ilyesmi előfordulni. Az élő koncert rendszerint egy-két nappal később, némi szerkesztés, vágás és igazítás után fölkerül az archívumba, és onnan nézve már sokkal kevesebb jelkimaradás (drop-out) szokott lenni.

Az élő közvetítés mellett egyetlen érvem van csak, bár az nyomós. A koncertterem kamerái és mikrofonjai jó félórával-órával a kezdés előtt már élnek. Közvetítik, ahogy szállingózik be a közönség, ahogy növekszik az alapzaj, ahogy gyűlik és hangolni kezd a zenekar. Igéző élmény, ez az, amitől az egész részesének érzem magam.

Egyébként a szolgáltatásra nem sok panasz lehet, normál körülmények között a legtöbb TV-adásnál lényegesen jobb a kép- és hangminőség. (1280x720, 320 kbit/s ACC)
Egy háromperces tesztfelvételt meg lehet nézni itt: Brahms, II. d-dúr szimfónia de a koncertek szünetében rendszeres interjúkat és más háttéranyagokat is kínálnak étvágygerjesztőnek. (Itt például Emmanuel Pahud beszélget Fischer Ivánnal egy 2009. októberi koncert előtt:

A zenekar minőségének fontos paraméterei között említettem már a műsorpolitikát. Berlinről lévén szó, az évad – és természetesen a koncertarchívum – gerince a nagy német repertoárból származik. Most, a 2011/12-es szezon befejeztével 160 hangverseny található az archívumban, Ebből húszban szerepel Beethoven, 25-ben Brahms, 24-ben Mahler és 11-ben Bruckner. Az arányok viszont egészen érdekesek.

Kortárs, illetve huszadik századi modern művek meglehetősen nagy számban fordulnak elő. Idén egy elég nagyszabású összefoglaló sorozatot adtak elő Luciano Berio műveiből (11 opusz, azaz holtversenyben Brucknerrel :-), de például Kurtág, Ligeti vagy Lutoslawski sem csak úgy, „alibiből” szerepelnek az étlapon, hanem részei a repertoárnak.
Más korok és más nációk műveiből is nagyon sok színes különlegesség fordul elő a listán. Olyanok, amelyek létezéséről tudunk, de koncerten nem nagyon – azazhogy nagyon nem – szoktuk hallani őket. Debussy mellett Dallapiccola és Dohnányi, Tanyejev 4. szimfóniája mellett Pfitzner, Szymanowski és Takemitsu, Weber és Webern mellett Walton...

(A teljes listából itt válogathatunk)

Szóval, itt van ennyi remek felvétel, ráadásul szinte megnézhetetlen mennyiségben. Százhatvan koncert egy évre, szinte minden második napra jut egy. Vajon le lehet-e tölteni?

Nos, elvileg nem. „Sem egyben sem részleteiben”.

Viszont, ahogy a szerződés folytatja: „a letöltött adatfolyamot nem hozhatod nyilvánosságra, nem adhatod pénzért és nem sokszorosíthatod...”.

Nem vagyok jogász, de ezt a kitételt szerintem értelmezhetem úgy, hogy ők nem segítenek a letöltésben, de ha mégis megteszem, legalább ne rakjam föl a YouTube-ra, mert akkor morcosak lesznek. Ha viszont később a letöltött filmet otthoni kies magányomban megnézem, talán nem fog rám törni a SWAT.

Néhány hónapos kísérletezés, zenehallgatás és élvezkedés után úgy gondolom, hogy ez egy elég korrekt ajánlat. Méltányos áron elképesztően jó koncertekhez férhetünk hozzá. Nem birtokolhatjuk magát a felvételt, de ha láttuk, az élmény már a miénk és megmarad. Ha végiggondolom, sok minden mással is így vagyunk. Lehet, hogy a lemezgyűjtés már soha nem lesz a régi, de legalább lesz vezetékes zene. Egy friss csapolás Berliner!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.