A Ring a Budapesti Wagner Napokon 2012-ben
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2012. június 12.
WAGNER: A Rajna kincse
Wotan: Juha Uusitalo
Donner: Oskar Hillebrandt
Froh: Ladislav Elgr
Loge: Christian Franz
Fricka : Németh Judit
Freia: Szabóki Tünde
Erda: Gál Erika
Alberich: Hartmut Welker
Mime: Gerhard Siegel
Fafner: Walter Fink
Fasolt: Bretz Gábor
Woglinde: Wierdl Eszter
Wellgunde: Megyesi Schwartz Lúcia
Flosshilde: Mester Viktória
2012. június 13.
WAGNER: A walkür
Siegmund: Christian Franz
Hunding: Walter Fink
Wotan: Juha Uusitalo
Sieglinde: Michaela Kaune
Brünnhilde : Irene Theorin
Fricka: Németh Judit
Helmwige: Wittinger Gertrúd
Gerhilde: Szabóki Tünde
Ortlinde: Fodor Beatrix
Waltraute: Érsek Dóra
Siegrune: Várhelyi Éva
Rossweise: Mester Viktória
Grimgerde: Bakos Kornélia
Schwertleite: Kovács Annamária
2012. június 15.
WAGNER: Siegfried
Siegfried: Christian Franz
Mime: Gerhard Siegel
Vándor (Wotan): Juha Uusitalo
Alberich: Hartmut Welker
Fafner: Matti Salminen
Erda: Gál Erika
Brünnhilde: Irene Theorin
Erdei madár: Gál Gabi
2012. június 17.
WAGNER: Az istenek alkonya
Siegfried: Christian Franz
Gunther: Oskar Hillebrandt
Hagen: Matti Salminen
Alberich: Hartmut Welker
Brünnhilde: Irene Theorin
Gutrune: Markovics Erika
Waltraute: Németh Judit
1. norna: Gál Erika
2. norna: Németh Judit
3. norna: Szabóki Tünde
Woglinde: Wierdl Eszter
Wellgunde: Megyesi Schwartz Lúcia
Flosshilde: Mester Viktória
Jelmez- és bábtervező: Corinna Crome
Fénytervező: Andreas Grüter
Videó: Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Dramaturg: Christian Martin Fuchs †
Koreográfus: Vida Gábor
Rendező, díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Somos Csaba), Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán)
Vezényel: Fischer Ádám
*
A Ring.
Isteni kihívás zeneőrülteknek. Komponistának, előadónak és hallgatónak egyaránt. Mint Odüsszeusz szirénjei: hívja, csábítja és – az esetek nagy többségében – romlásba is taszítja a vándort. Mégis, ellenállhatatlan varázsának hála(?), újra meg újra útra kelünk és újra meg újra vezeklünk. Vezeklünk a Zene szent misztériumának oltárán, mint megannyi El Camino rögös zarándokútján végigvándorolva, megtisztulást reszketve, biztos föloldozást egyre bizonytalanabbul remélve.
Amikor a Budapesti Wagner Napok legelső évében – azzal a váratlan fölütéssel, amit akkor félszcenírozott Parsifalnak hívtunk – berobbant a világ zenei köztudatába (ahova „rendesen” csak félévszázadok alatt lehet beóvakodni), egyből eldőlt, hogy a fesztivál sorsa az ezt követő produkció kezében van.
Így utólag már megnyugodva konstatálhatjuk, hogy ha akkor, mindjárt másodiknak a Trisztán félig sikerült, avagy az azt követő Lohengrin – udvariasan fogalmazva – negyedsikerű előadása következik, akkor a Budapesti Wagner Napok minden bizonnyal elmerül a világ zenei fesztiváljainak óceánként örvénylő feneketlen tömegében. De nem így történt, s a rendezvénysorozat, a Ring később részletezett színrevitele után elfoglalt nimbusza után már megengedhette magának a „lazítást”, akkor már belefért egy-egy kevésbé sikerült produkció is.
2007-ben – amikor A Rajna kincse és A walkür színre került – a minőségi megmaradás lehetetlennek tűnő feladata volt a tét. És a megoldás felért azzal, mint amikor huszonegyesben tizennyolcra kártyát kér a merev arcú (de belülről bizony nagyon szorongó) játékos. Hiszen mindjárt az elképesztő falattal, darabválasztással, azzal a négyestés ciklussal lépett elő, amelybe sok nagyágyú (színház, rendező, együttes) bicskája beletört már.
Az eredmény igazolta a döntéshozót, a nem várt sikerű Parsifal után olyan minőségű produkció tudott létrejönni, amely tartósan biztosította a fesztivál helyét a legrangosabbaknak fönntartott szűk listán.
Hartmut Schörghofer újszerű rendezése alapvetően a viszonyokra épít. Ember és ember, ember és isten, isten és isten közti kapcsolatokra. A legfőbb célja a lehető legvilágosabb eszközrendszer alkalmazása. És itt mindjárt dicsérően kell megemlíteni, hogy Schörghofer nem állt meg az egyes esték premierjénél, nem állt meg az első négyestés ciklus felállításánál sem 2008-ban, sőt, még az azt követő évi ismétlésnél sem.
A rendező tovább stilizálta alkotását, mely mostanra egy-két apró részletben tovább tökéletesedett. Elhagyott jelentéktelenebb részeket, hozzátett újakat. Néhány változtatást a főszereplők olykori cseréje indukált, máshol meg nyilván a rendező talált ütősebb megoldást az adott szituáció megjelenítésére. Egyre kevesebb eszköz került kézbe, és tényleg, kiderült, nem muszáj Wotannak feltétlenül minden pillanatában dárdát, Siegfriednek kardot, Mimének kalapácsot szorongatnia ahhoz, hogy tudjuk, ki ő és mit csinál.
Ugyan a szervezők azt híresztelik, hogy az idei Ring volt az utolsó, abban bízhatunk, hogy e végsőkig kiérleltnek tűnő produkció tagadhatatlan sikere további előadásokra ösztönzi őket – ha nem 2013-ban, hát majd később.
Schörghofer rendezése ugyanakkor nem egyenletes színvonalú, de ez más, sikerült Ring-produkcióknál sem kérhető számon. Itt a harmadik este második felében esik elsőként a figyelem egy bizonyos szint alá, de ez már önmagában is rendkívüli tett. A Siegfried problematikája talán kevéssé segített a rendezőnek. Talán a megoldásai, a korábban oly nagy szolgálatot tett díszletrendszer, azokkal a végtelenül hatásosan kidolgozott vetítéses effektekkel a Fafnerrel vívott harc táján már kicsit kifulladni látszanak.
Ez a probléma egyáltalán nem új keletű, hiszen még Patrice Chéreau legendás bayreuthi előadássorozata is ezen a ponton kezdett igazán ellaposodni (persze tegyük hozzá: csak a maga szintjén). Talán nem is várható el rendezőtől, hogy mindvégig azonos erejű izzásban tartsa a néző elméjét. Ráadásul – merjük kimondani – még Wagner sem tartja mindvégig azonos feszültségben a zenedrámát, hiszem, hogy nem véletlenül, nem is lenne értelme. És akkor még nem beszéltünk az egyes előadók felkészültségéről, képességéről, napi diszpozíciójáról.
Christian Franz
A 2007-es fél-Ring után kaptunk már három komplettet, így a kitartó wagneriánus töprenghet, elemezhet, viaskodhat emlékeivel.
Hogy ki volt tökéletesebb főisten: James Johnson, Thomas Konieczny, Alan Titus, netán Juha Uusitalo vagy Juha Uusitalo? Nem elírás az utolsó név ismétlése – nehéz összehasonlítani a finn basszbariton 2008-as produkcióját az ideivel. Akkor egy hangfenomén hatalmas, grandiózus és mégis üres produkcióját hallgathattuk. Most a súlyos betegségen átesett (fiatal)ember küzdelme a szereppel váratlanul új távlatokat nyitott. Vajon bekalkulálható egy művészpálya alakulásába egy ilyen váratlan és tragikus körülmény? Aligha. Viszont, ha bekövetkezik, a helyzet akár még segítségre is lehet. Még akár az a körülmény is, ha az énekes (időlegesen vagy végleg?) elveszti hangvolumenének felét-harmadát.
Biztos vagyok, hogy Juha Uusitalo már nem ugyanaz az ember, nem ugyanaz az énekes, mint három éve. A szerep pedig meglepő módon engedelmesen hagyta, hogy új távlatok nyíljanak meg az értelmezésekor. A művész most a hatalmát féltő és cinikus (állam)férfi helyett a világ és a családja sorsáért aggódó felelős vezető és apa minden korábbinál szokatlanabb, de hihető profilját rajzolta meg. Ehhez legfőbb eszköze volt, hogy hihetetlenül széles dinamikai skálát járt be.
S ebben nemcsak partnerekre lelt, hanem azt is kijelenthetjük: mintha ez a széles skála lett volna az idei előadás legfőbb jelszava. Ugyan jelen sorok írójának legfontosabb Brünnhilde-alapélményét Linda Watson jelenti, de el kell ismerni, hogy Irene Theorin bámulatosan árnyalt alakítása megint csak szokatlan és váratlan pillanatokat eredményezett. Az ő valkűrje nem az a kiköpött hősnő, mint azt megszokhattuk. Már istennőként is szokatlanul emberi pillanatai vannak. De vajon ezt nem írta bele a komponista? Dehogynem, csak mégis elsikkadt. Ugyanakkor Theorin nemcsak a lírai jeleneteket, hanem a súlyos drámákat is imponáló magabiztossággal oldotta meg. Az istenek alkonya záróképét ehhez fogható stabilitással kevesen abszolválták. És persze ebben megint ott van Wagner keze, aki a végső, istentelen lepusztultságot már kegyetlen racionalitással takaríttatja el az istenségben és emberiségben egyaránt megcsömörlött hősnővel.
„Siegfried sem tiszta hős, nem is igazán hős, de van egyfajta belső egészsége.” – mondta interjúnkban 2010-ben Christian Franz, aki az idén azt a világrekord-beállítást is megtette nekünk, hogy keddtől vasárnapig mind a négy este tenorfőszerepét ő adta. Loge, Siegmund és a két Siegfried között ég és föld lenne a különbség, de az énekes fenti értelmezése sokat segített. És tényleg, vajon miért kell egy bukásra ítélt embert feltétlenül hősként ábrázolni? Franz a maga jellegzetes hangadásával, karakteres mozgáskultúrájával és az ezzel harmonizáló mélylélektani értelmezésével olyan távlatokat nyitott Siegmund és Siegfried alakjának, amelyek feltétlen továbbgondolásra serkentenek. Lehet, hogy a hagyományokra épülő Wagner-iskola mindjárt a legelején félrevitte az előadókat?
Rögzítsük még a páratlanul magas színvonalú sorozat legfőbb értékeit, Németh Judit sokoldalú és hatásos Frickáját és Waltrautéját, Walter Fink félelmetes és egy tömbből faragott Hundingját. Hajtsunk fejet a 71. életévében járó Hartmut Welker hátborzongató Alberichje és a 70 felé ballagó hang-nagybirtokos, Matti Salminen hidegen kegyetlen Hagene előtt. Gerhard Siegel számítóan gonosz és mégis sajnálatra méltóan kisemberi Miméje a világ bármely operaházában sikerrel állná meg a helyét.
Magyar oldalról velük egyenértékű, szép és nemes produkciót kaptunk Fasolt alakítójától Bretz Gábortól és fontos megemlíteni a ritka szép együttmuzsikálást produkáló sellőlányokat, Wierdl Esztert, Megyesi Schwartz Lúciát és Mester Viktóriát is. Az idei sorozat talán kevesebb próbát kapott, és ez hallatszott a második este valkűrjein és a Rádiózenekar korábbinál fesztelenebb játékán.
Hiszem, hogy Fischer Ádám legfőbb törekvése az idén a Ring új színeinek felfedezése volt, ez alakította szerepváltoztatásait is. Ennek a célnak rendelte alá mind a négy estét, ami pontos összhangban állt Hartmut Schörghofer rendezői elképzeléseivel.
A 2012-es Ringgel a Budapesti Wagner Napok végleg bebiztosította helyét a világ vezető Wagner-szentélyei között.
Juha Uusitalo és Németh Judit
