Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék LII. – Oskar Fried

2012-06-15 08:08:41 Balázs Miklós

Oskar Fried Volt cirkuszi bohóc, istállófiú és ebtenyésztő is. Továbbá az első külföldi, akit beengedtek vezényelni a bolsevik forradalom utáni Oroszországba; 1922-ben maga Lenin fogadta őt a moszkvai pályaudvaron. Igazi úttörő volt a szó majd’ minden értelmében, harcosa a lemezkészítésnek, bajnoka az új zenének, szenvedélyesen, már-már megszállottan hitt egy jobb, igazságosabb, emberibb világ utópiájában. Szoros kapcsolatot ápolt a költő Rilkével és Gustav Mahlerral, akinek legelső propagátorai közé tartozott. A német karmester, Oskar Fried nyughatatlan lélek volt, széles körű kulturális érdeklődéssel, csillapíthatatlan lendülettel és örökkön parázsló érzelmekkel. Szociálisan aktív, elkötelezetten puritán, egzaltált művész és meggyőződéses kommunista, aki a hitleri rezsim elől menekülve, a sztálini terror tombolásának kellős közepén kért és kapott szovjet állampolgárságot.

Berlinben született Oskar Fried, 1871 augusztusában, kispolgári zsidó családban. Édesapja bolti eladóként dolgozott, de korán megtapasztalva fia zenei érdeklődését, előbb zongorázni, majd hegedülni taníttatta. A család szerény anyagi körülményei miatt a fiú idejekorán pénzt keresni kényszerült, s még szinte gyermekként szülővárosa különböző amatőr zenekarait erősítette csekélyke fizetségek ellenében. Tizennyolc évesen elhagyta Berlint és Frankfurtba költözött, ahol előbb a Palmgarten (Pálmaház) Zenekarában, majd a Frankfurti Operaház együttesében kapott helyet, mint kürtös. A jó nevű komponista, Engelbert Humperdinck vette maga mellé magántanítványaként, az ő Jancsi és Juliska című operájából szőtt zenekari fantáziát Fried állította össze. Ezután Düsseldorfba vezetett az útja, ahol rövid ideig festészetet és művészettörténetet hallgatott.

Húszas évei jelentős részét Münchenben töltötte Fried, ahol több jeles muzsikustól, köztük a kor egyik legtapasztaltabb dirigensétől, Hermann Levitől tanulhatott. Ekkoriban kezdett komponálni, első bemutatott műve, a Richard Dehmel német költő szövege alapján készült Megdicsőült éj mezzoszoprán és tenor szólistákra és zenekarra, 1901-ben jelent meg. Berlinbe visszatérve még mindig főképp a komponálás kötötte le, Philipp Scharwenkánál tanult ellenpontot és zeneszerzést, s ez idő tájt ismerkedett meg Karl Muck karmesterrel, aki a Berlini Filharmonikusokkal bemutatta Fried Das Lied trunkene (Bordal) című, Nietzsche Ímígyen szóla Zarathustráján alapuló kompozícióját.

Oskar Fried 1904-ben állt először a karmesteri dobogóra Oskar Fried, a Stern Kórustársaság énekkarát vezényelte, ahol Otto Klemperer volt a zongorakísérő és a helyettes karmester. Egy év múlva elévülhetetlen érdemeket szerzett Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendájának nagy sikerű előadásával, amit Gustav Mahler II., „Feltámadás” szimfóniájának ugyancsak jókora apparátust igénylő produkciója követett (itt Klemperer irányította az „off-stage” zenekart). Maga a zeneszerző is a hallgatóság közt ült, s a legenda szerint úgy nyilatkozott a hangverseny után: a scherzót maga sem tudta volna jobban elvezényelni.
Oskar Fried ezek után teljes értékű, küldetéses dirigensként tekintett magára, 1907 és ’10 között a Gesellschaft der Musikfreunde együtteseit irányította vezető karmesterként, majd egy évre rá a Blüthner Zenekarhoz igazolt (1908–1914). Berlini repertoárja tükrözte Fried erősödő vonzerejét a kortárs zenéhez, mellyel hamar kivívta a pályatársak, s persze a zeneszerzők figyelmét és megbecsülését. A múlt század első negyedében ő mutatta be a legtöbb újonnan született zeneművet, többek között Busoni, Pfitzner, Delius, Szkrjabin és Schönberg darabjait játszotta a nagyszámú berlini közönség előtt. Mindeközben a szerzővel közeli barátságot ápolva tanulmányozta Mahler szimfóniáit, a VI. (1906) és a VIII. szimfónia (1910) berlini bemutatóit is Fried vezényelte, ahogyan 1913-ban szintúgy ő dirigálta a IX. szimfónia második előadását a Berlini Filharmonikusok élén.

A ’10-es évek közepére Fried népszerűsége és hírneve már jócskán túlmutatott Berlinen, de túl Németország határain is. 1913-ban felhagyott a komponálással, hogy minden erejét a dirigálásnak szentelhesse. Mint több más karmester akkoriban, meghívást kapott a Messler Film Companytól, hogy filmre vegyék „vezénylő tudományát”. Berlioz Fantasztikus szimfóniájának teljes felvétele került így filmre Frieddel – igaz, csupán némafilmre. Az I. világháborút követően már Európa több nagyvárosában, köztük Londonban, Párizsban is megfordult, s a ’20-as évek elején Bécsben koncertsorozatot szervezett Mahler összes szimfóniájának ciklus-szerű előadására. Amerikában 1928-ban debütált a régi New York-i Szimfonikus Zenekar vendégeként.

Oskar Fried Oskar Fried „barátsága” a forradalom utáni Szovjet-Oroszországgal is ekkoriban szökkent szárba, jóllehet a német dirigens orosz kapcsolatainak voltak előzményei. 1906-ban járt először Pétervárott, Mahler II. szimfóniáját előadandó, így az orosz közönség előtt ekkorra már ismert volt a neve, s németországi sikereinek és politikai aktivitásának híre is eljutott „keletre”. (Fried ugyanis odahaza nyíltan bírálta a cári Oroszország hatalmi és szociális politikáját.) 1922-ben aztán maga Vlagyimir Iljics Lenin invitálta őt a fiatal szocialista államba, mint a nyugati kultúra egyik haladó szellemű, jeles művészét. Ezt követően több mint húsz alkalommal utazott a Szovjetunióba Fried, hogy hangversenyeket adjon a moszkvai és pétervári közönségnek.

Szintúgy a ’20-as években indult hódító útjára a világban egy relatíve új médium, a hanglemez, s mint az egyik legkeresettebb német dirigenst, Friedet az elsők között hívták felvételeket készíteni. 1924-ben kezdődött hosszan tartó, gyümölcsöző együttműködése a német Polydor lemeztársasággal, ahol elsősorban nagyszabású zeneművek és rövidebb nyitányok, egyebek mellett Beethoven-, Bruckner-, Mahler- és Richard Strauss-kompozíciók ekkor még igen bonyodalmas rögzítését vitte végig.

Miután 1933-ban, Hitler hatalomra kerülésével jelentősen megváltoztak a körülmények német földön, izraelita származása és a nácizmussal szemben táplált nyílt ellenszenve okán Fried is ki volt téve az egyre hevesebb zsidóüldözéseknek. Több pályatársához hasonlóan így ő is a távozás mellett döntött, ám nem nyugatra, hanem radikális baloldali meggyőződését követve az ismerősebb keletre indult. 1933-ban a Szovjetunióba emigrált a dirigens, első ottani megbízatása a Tbiliszi Opera irányítása volt, de nemsokára a fővárosban telepedett le, mikor a Moszkvai (Össz-szövetségi) Rádió Szimfonikus Zenekarának élére invitálták. Itt számos hangversenyt adott, melyeknek egy része, a rádióközvetítéseknek hála, máig fennmaradt.
Oskar Fried végül 1940-ben szerezte meg a szovjet állampolgárságot, de ekkor már nem volt aktív, három éve súlyos betegséggel küzdött. A hivatalos szovjet közlés szerint 1941 júliusában, Moszkvában hunyt el a németek bombázásakor.

Oskar Fried Nemrégiben a Music & Arts kiadó azzal a sorozatcímmel jelentette meg Oskar Fried-felvételeket tartalmazó CD-szériáját, hogy „egy elfelejtett karmester”*. Valóban, mintha a huszadik század második fele, csakúgy, mint a közelmúlt, megfeledkezett volna Fried jelentőségéről, a karmesteri hivatás gyakorlásában, a szakma történetében és általában az interpretáció-történetben játszott elévülhetetlen szerepéről. Holott a kortárs művészet iránti vonzalma, és az új zenék nagy számú bemutatásának ténye, s mind a Mahler-játszás, mind a hanglemezkultúra területén betöltött megkerülhetetlen pozíciója a legnagyobbak közé érdemesítené. Otto Klemperer egyébiránt meglehetősen szűkszavú emlékirataiban – melyben egy kurta fejezetet szentel Friednek – így kezdi visszaemlékező sorait: „Oskar Fried neve ma jóformán ismeretlen”, majd hozzáteszi, „az új század első két évtizedében ő volt az egyetlen karmester, aki Berlinben új műveket mutatott be.”*
Hangsúlyoznunk kell: Fried közvetlen, berlini baráti-művészi körében olyan korszak-meghatározó értelmiségieket, alkotókat találni, mint Rainer Maria Rilke, Stefan Zweig vagy Frank Wedekind, s több eminens zeneszerző, pl. Busoni, Stravinsky vagy Richard Strauss bízták rá műveik ősbemutatóját. Továbbá Alekszandr Szkrjabin európai recepciójában is méltányolandó a szerepe, amennyiben az elsők között ismerte fel és pártolta az orosz modernista szerző újszerű darabjainak előadását – a Harmadik szimfónia berlini premierjén a komponista is jelen volt (1909).

Oskar Fried Fried hanglemezei a médium történetének hőskorát idézik, közöttük múlhatatlan előadások egész sorát találjuk. 1924-es berlini felvétele Mahler II. szimfóniájából nem csupán a mű első rögzítése, de az első teljes Mahler-szimfónia, mely megjelent lemezen. Fontos, mondhatni forrásértékű előadásokat hordoznak Beethoven-lemezei is: a II. szimfónia (feltehetően) 1925-ben, a III., „Eroica” 1924-ben, a IX. 1929-ben készült – valamennyi a Berlini Állami Operaház Zenekarával. Mindezek mellett említést követel az Alpesi szimfóniából (Strauss) született felvétele (1928, Berlin), illetve Bruckner VII. szimfóniája (1924, Berlin), valamint Brahms I. szimfóniája (Berlin, 1923). Londoni stúdiómunkái között mások mellett Csajkovszkij VI. „Patetikus” szimfóniáját (1929, Royal Philharmonic Orchestra) és Delibes Sylvia című balettszvitjét (1930, British Symphony Orchestra) is megtalálni. Utolsó aktív évének (1937) moszkvai koncertjeiről maradt fenn továbbá egy teljes Fantasztikus szimfónia, és Mozart „Nagy” g-moll szimfóniája a vezényletével.

„Zseniális karmester volt” – mondja Klemperer a fentebb idézett memoárjában, ő pedig nem aggatott ilyen jelzőt akárkire. Annyi bizonyos, nehéz természetű, lobbanékony személyiség volt Oskar Fried, heves vérmérsékletű, ingerlékeny, zaklatott lélek. De az is kétségtelen: rendkívül inspiráló muzsikus és vezető volt. Az ún. romantikus karmestertípus volt az ideája, von Bülow, Muck, Levi, Nikisch, és a fiatalabb Mengelberg és Furtwängler állnak vele szellemi rokonságban. Előadásai végtelenül szuggesztívek, ezernyi belső feszültséggel terhesek, grandiózusak, már-már víziószerűek. Összességében elmondható: Beethoven-tolmácsolásai, akárcsak Mahler II. szimfóniája sűrű, energikus, drámaian túlfűtött és erősen individuális olvasatot kínálnak, a mai fülnek talán túlságosan is hektikusnak, féktelennek tűnnek. Többnyire sebes, de rugalmas tempókkal dolgozott Fried, s emellett mesterien kezelte a zenekari szekciók együttes munkáját, interpretációi így ihletetten eredetinek, szenvedélyesnek és nemritkán szinte szélsőségesen improvizatívnak hatnak.

* Oskar Fried – A Forgotten Conductor, Vol. I.- IV., Music & Arts, 2005-2009.
** Otto Klemperer: Emlékeim, Zeneműkiadó, Budapest, 1963., 38 p.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.