vissza a cimoldalra
2020-08-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (167)
Régizene (3734)
Pantheon (2717)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4893)
Bánk bán (2978)
Kedvenc magyar operaelőadók (1187)
Operett, mint színpadi műfaj (4530)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4039)
Franz Schmidt (3663)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2023)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1443)
Média, zene, ízlés (99)
A MET felvételei (1029)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7366)
Erkel Színház (10623)
Társművészetek (1834)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A piros vándorkabát, avagy a 3 Bartók-egyfelvonásos Miskolcon
- ppp -, 2012-06-14 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

a 3 Bartók-egyfelvonásos Miskolcon 2012. június 8.
Miskolc
Nemzeti Színház

BARTÓK:
A fából faragott királyfi
Kökény Róbert (Királyfi), Bistei Judit (Királykisasszony), Falvai Miklós (Fabáb), Sátori Júlia (Tündér)
A kékszakállú herceg vára
Lukács Gyöngyi (Judit), Alexandru Agache (Kékszakállú), ExperiDance Tánctársulat
A csodálatos mandarin
Kapitány Dorottya (Lány); Román Sándor (Mandarin); Patonai Norbert, Péli Róbert, Benkő Dávid (Három férfi); Reszneki Domán (Fiú); Görög Zoltán (Öreg)

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez: Hamar Zsolt

*

A Miskolci Operafesztiválról rossz hírek érkeztek az utóbbi pár évben, részben biztos megalapozatlanul, részben talán nagyon is megalapozottan. Nincs pénz rá, a város új vezetése nem támogatja, korábbi vezetői cserbenhagyták és egyebek. Az tény, hogy a rendezvénysorozat irányítása visszakerült az alapítók egyikéhez, ismét Kesselyák Gergely a művészeti vezető, és az idei megnyitó alapján bátran kijelenthető, hogy a fesztivál, köszöni szépen, megvan, jól van; úgy tűnik, a város támogatása se hiányzik, és mindezeknek köszönhetően rendkívül magas színvonalra képes.

A bából faragott királyfi A fesztivál névadójának mindhárom egyfelvonásosa most először került színre Miskolcon egy előadásban, és ez igen fontos eseménynek, művészi vállalkozásnak tekinthető. Volt rá eset, hogy kettőt adtak csak elő, volt olyan is, hogy más művel kapcsolták össze valamelyiket, de jómagam mindig úgy éreztem, hogy a három mű csak együtt ér el igazán nagy hatást, külön-külön játszva őket mindig marad a nézőben egyfajta hiányérzet. Hogy milyen hatást képes elérni, erre a pénteki este volt a legragyogóbb példa. Ha a három mű olyan gondolkodó, koncepciózus rendező kezébe kerül, mint Román Sándor, megtámogatva olyan perfekt zenei kivitelezéssel, mint amilyet Hamar Zsolt garantált a fantasztikusan játszó Miskolci Szimfonikus Zenekar élén, továbbá garantálva van a kiváló énekes- és táncosgárda, nemzetközi szinten is kivételes produkció születik.

Az utóbbi években nem volt szerencsém a három mű előadásaival. (Valószínűleg még sokan éreznek így.) Hiánytalan és a maga nemében vitathatatlan produkcióként csak az 1981-es bemutatóra emlékszem vissza, amikor Melis György utoljára öltötte magára a Kékszakállú jelmezét premieren, Ferencsik János utoljára dirigálta a bemutatót, Seregi László nagyszerű Fából faragottja mellé pedig felújították Harangozó Gyula klasszikus Mandarin-koreográfiáját, ráadásul Havas Ferenccel a címszerepben. Utána próbálkoztak mindennel különböző művészi színvonalat képviselő koreográfusok és rendezők, volt itt minden, mi szem-szájnak ingere (a fülnek sokkal kevésbé): koncert vagy félszcenírozás, Kékszakállú kétszer egymás után, férfi és női szemszögből, de igen gyér zenei megvalósításban, volt háromdimenziós, XXI. századi változat, különböző színvonalú koreográfiák követték egymást a balettekben is – de azt az 1981-es élményt még csak megközelíteni se tudta semmi. Ez a miskolci este azonban nem csak megközelítette, bennem számos aspektusból felül is múlta azt. Mindenekelőtt az egységes művészi látásmódot illetően. Azt kell mondanom, hogy Román Sándor koncepciójánál szuggesztívebb és meggyőzőbb megoldást elképzelni se tudnék, és most már bennem örökre az ő Bartók-hármasa lesz a viszonyítási alap. Az etalon.

A nagy művészi koncepciók egyik sajátossága véleményem szerint, hogy az előadott műveket nem készen, nem tálcán kínálja fel a befogadásra, hanem elsősorban gondolkodásra ajánlja, esetleg együttgondolkodásra invitálja nézőjét. „Én így látom – te hogy gondolod, te mit látsz benne?” – mintha ez lenne a művész mottója. Lehet, hogy tévedek, és Román Sándor egészen másképp gondolta, de nekem az volt a benyomásom, hogy benne a három mű alapvetően egybetartozik, és mindháromból ugyanazt a gondolatot véli kiolvasni: a férfi és nő kapcsolatát. Körbejárni, kibontani egy szerelem születését, a kapcsolat kiteljesedését, majd hanyatlását és kiürülését. Az összekapcsolásra utal a piros kabát motívuma is, amely végigvonul mindhárom művön: a fából faragott királyfi ebben próbálja elnyerni a királykisasszony szerelmét, ez lesz Judit palástja az örök éjszakában, és ebben áll ki az utcára férfit fogni a Lány a Mandarinban. A Fából faragott végén a fiatal pár mintha a szerelem révébe érkezett volna, mintegy készen a házasságra, a Kékszakállúban már egy balsorsra ítélt házasság csődhöz vezető útját elemzi, míg a Mandarinban egy már majd’ minden érzelemtől mentes világot mutat meg, amelyben már semmilyen értékes emberi kapcsolat nincs, sem a lány és három futtatója, sem a lány és alkalmi partneri közt, leszámítva talán a Mandarint. Egy világ, amiben a szexuson kívül nem maradt semmi, és meghalni is csak a puszta testi vágy beteljesülése után lehet.

A fából faragott királyfi

Az elemzéshez Román változatos színpadi eszközöket használ.
A Fából faragottban minden él, minden mozog, a díszletelemek mozgatása alapvetően világos tónusú világítási eszközökkel párosul, minden vidám, minden derűs, a tánc könnyed, hibátlanul ötvözve a klasszikus és modern balett, a néptánc és az akrobatika elemeit.
A Kékszakállú 180 fokos fordulattal zuhan a sötétség birodalmába, a táncosok mozgatása, a háttér hihetetlenül „élő” volta ellenére is egy vörös emelvény uralja a színpadot: a nászágy. Az ágy, mely összeköt – mikor a Herceg asszonyával megérkezik, itt találkoznak minden alkalommal („Gyere Judit, csókra várlak”), de a darab előre haladtával már egyre kevésbé. Az ágy, mely elválaszt –mikor már menthetetlenül elváltak érzelmi útjaik, szinte falként emelkedik közéjük.
A Mandarin világa is alapvetően sötét tónusú, de mégis elképesztően vibráló, itt is minden mozgásban van – de milyen más mozgás ez, fény és árnyék kontrasztjában, mint a Fából faragott életörömet sugárzó mozgékonysága. Itt már minden a hajszáról, egy embertelen világból való menekülésről és üldözésről szól.
Filmszerű plaszticitás uralja a színpadot, a Királyfiban egyszerre idézi fel Palásthy György Hahó, Öcsijének tüneményes királyi párját, a természetfestő részekben Homoki-Nagy István filmjeit, a Kékszakállúban Ingmar Bergman lelkeket élve boncoló szikéjével operál, a Mandarinban pedig a legjobb Hitchcock-krimik feszültségével szögez a székhez.

A kékszakállú herceg vára A koncepció persze önmagában kevés, ha nincsenek meg a megvalósításhoz szükséges erők. Úgy tűnik, ezen az estén és ebben a produkcióban minden együtt volt a sikerhez. Hamar Zsolt a firenzei Maggio Musicalén aratott nagy sikere (remek kritikákat kapott!) után a bartóki zenei nyelvet anyanyelvként beszélő muzsikusokkal csodálatosan zenélt, színesen, minden árnyalatra figyelve. Mestere, Lukács Ervin volt Ferencsik mellett az 1981-es felújítás másik karmestere: biztos vagyok benne, hogy az azóta sajnos elhunyt mester örömmel tekintett le az égből utódjára ezen az estén. A táncosok neve fentebb részletesen elolvasható, én most név szerint szándékosan nem emelnék ki senkit, épp azért, mert mindenki hihetetlen alázattal, perfektül, a szó szoros értelemben hibátlanul szolgálta a nagy „Egész” ügyét. Tehetségből, felkészültségből, profizmusból adtak olyan példát, amely minden művésznek, minden művészeti ágban és műfajban mintául szolgálhat. Az ExperiDance táncegyüttes Román Sándor vezetésével valóban nagyot alkotott. Vezetőjük a Mandarin címszerepét is magára vállalta, nem egészen fiatal kora ellenére is döbbenetes kondícióban, mágikus szuggesztivitással uralva színpadot. Első megjelenése – és ennél többet nem lehet mondani róla – a felejthetetlen Fülöp Viktor démoni erejét sugározta.

Ifjúkoromban mindig a Kékszakállú nyitotta az estét, most az operát a két balett közé illesztették, valószínűleg a fentebb elemezni próbált koncepció jegyében. A két énekes közül Alexandru Agache számára nem új a szerep, már Miskolcon is láthattuk pár éve, külföldön is énekelte néhányszor. Melis György klasszikussá nemesedett alakítása után számomra az első Kékszakállú, aki a darab nyitó pillanatától kezdve sugározza a „titkot”, Kékszakállú titkát, amit mindenki sejt és érez, de meghatározni igazán még a darab befejeztével se tudna. Hihetetlenül szuggesztív, mondhatni félelmetes alakítás, amire még ráerősít a copfos paróka, mintha korunk nagystílű maffiózó bűnözőjét látnánk. A szólamot tökéletesen uralja, a mély regiszterben bariton létére sincs semmi gondja, középregisztere gránittömörségű, az ötödik ajtó kényelmetlenül magas állását pedig dúsan ömlő, magvas hangon énekli. Ki kell emelni nagyszerű szövegmondását, minden szavát tökéletesen lehetett érteni, és a néhány vokálison érezhető enyhe akcentus ellenére anyanyelvi produkcióként hatott.

Lukács Gyöngyi most debütált Juditként, ezért fel is merülhet a kérdés: miért nem énekelte eddig ezt az annyira neki való szerepet? Hiszen Judit szólama valójában drámai szopránt kíván, nem mezzót, és legfőképpen nem kamarahangú nadrágmezzókat, akikre az utóbbi évek operaházi produkcióiban kiosztották. Hang kell hozzá, nem karcsú derék és manöken alkat, olyan hang kell, mely győzi a szerep sokszor kényelmetlenül mély és magas részeit is; hang, amely az ötödik ajtó c-jekor nem csak halálsikolyra vagy nyüszítésre képes. Akadnak persze kivételek a mezzo Juditok közt is, ilyen volt például Jelena Obrazcova. A szerep nagy magyar alakítói közt voltak, akik ennek a retteget c-nek neki se mertek futni, inkább csendesen kihagyták, még lemezen is. (Ettől még persze szereptörténeti jelentőségű Juditok voltak és maradnak.) Lukács tehát késett pár évet a szereppel, de szerencsére egyáltalán nem késett el vele. A viszonylag rövid próbaidő ellenére teljesen elkészült a szólammal, a pesti Macbeth-sorozattal párhuzamosan próbálva és énekelve is, Agachéval együtt, maximális intenzitással énekelt. A nevezett c-t biztosan és hatalmasan fogta meg, hosszan kitartva, megfelelő alapot teremtve a Kékszakállúnak, hogy hangjával selyemréteket és bársonyerdőket terítsen be úgy, ahogy azt Agache teszi. Ami a színpadi alakítást illeti: Lukács Juditja, mint anno a Sass Sylviáé is, felvállaltan nem a szimpatikus, sokkal inkább a kíváncsiságától fokozatosan önkontrollját vesztett nő, aki nem tűri, hogy társának titka legyen előtte. Ezzel az egyáltalán nem rokonszenves tulajdonságával, amely annyi nő életét tette visszavonhatatlanul tönkre, lép be ez a Judit a Kékszakállú várába, hogy nem kifejezett erőszakossággal, de mégis kíméletlen igénnyel és erővel fedje fel a Kékszakállú rejtélyét. Rosszul tette: boldogságával fizetett érte.

A miskolci Bartók-trittico egy vidéki város jelentős művészi eseménye volt. Nem csak egyszerűen színházi esemény vagy zenei gyönyör, hanem igazi intellektuális élmény. Ha impresszárió lennék, szerződést kötnék rá, és körbeutaztatnám a világban. Ám nem vagyok, így csak remélni tudom, hogy a külföld is felfigyel majd rá, de még sokkal inkább és szívből remélem, hogy az Operaház vezetéséhez is eljut a híre, és lesz valaki, aki úgy gondolja, hogy ezt a budapesti közönségnek is látni kell. Látni kell – mert érdemes!

A csodálatos mandarin

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1907 • Joachim József, hegedűs (sz. 1831)
1951 • Artur Schnabel, zongorista (sz. 1882)
2014 • Licia Albanese, operaénekesnő (sz. 1909)