Nem minapi történet, szépségpöttyökkel (A Tannhäuser a Budapesti Wagner Napokon)

2012. június 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Tannhäuser

Hermann, thüringiai őrgróf: Bretz Gábor
Tannhäuser: Robert Dean Smith
Wolfram von Eschenbach: Lauri Vasar
Walter von der Vogelweide: Szappanos Tibor
Biterolf: Szüle Tamás
Henrik: Kiss Tivadar
Reinmar: Cser Krisztián
Erzsébet, az őrgróf unokahúga: Szabóki Tünde
Vénusz: Elena Zhidkova
Fiatal pásztor: Rozmán Áron ésTóth András

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Vez.: Fischer Ádám

Díszlet, jelmez: Thomas Gruber
Rendező: Matthias Oldag

*

Néhány apróságon múlott mindössze, hogy a vasárnap bemutatott Tannhäuser nem ugrott egyből a hétesztendős Budapesti Wagner Napok képzeletbeli dobogójának legfelső fokára. De már az is nagy szó, ha egy produkció megközelíti a 2006-os nyitóév Parsifalját, illetve az azután következő év bemutatóját, A Rajna kincsét.

A „bűnös” Matthias Oldag rendező, aki amúgy rendkívül mutatós és szinte minden szempontból korrekt előadást álmodott színpadra. A rendezés végletekig letisztult eszközökkel dolgozott, amiben persze jótékonyan működtek közre a helyszín általunk már jól ismert korlátai. De ha a publikum nem érzi korlátnak, hogy nincs függöny, zsinórpadlás, süllyesztő stb., akkor mindazok az eszközök, amik az adott produkciót létrehozzák, akár előnyökké is válhatnak.

Ez történt most is. A korszerűre stilizált díszletek és jelmezek (tervező mindkét esetben: Thomas Gruber) legfőbb jellemzője, hogy pontosan utalt a XIII. századbeli történet legfőbb helyszíneire (Vénusz-barlang, erdő, Wartburg várának csarnoka) és a cselekmény személyeinek főbb jellemvonásaira. A tervező erősen élt a stilizálás lehetőségeivel, de mindvégig megtartotta a határt, azaz nem tette napjainkba a történetet.

Oldag rendező mindamellett, hogy a cselekmény egészét rendkívül világosan, átláthatóan állította színpadra, sajnos néhány rendezői utasítással belezavarta az előadás néhány pillanatát a mába. Pedig ez nem minapi történet. Mire gondolok? Három olyan aprónak tűnő jelzést találtam, ami egyértelműen borítja a zenedrámát, s amúgy a rendező által addig felvázolt képet is.

A második felvonás kezdetén a csarnok feldíszítésén és a dalnokverseny rendezésében ügyködő hostessek sertepertélését még csak ügyetlen és kevésbé sikerült ötletnek éreztem. Viszont amikor a rendezvény kezdetén Hermann thüringiai őrgróf a zsebéhez kap, mert sms-e érkezett, majd azt meg is válaszolja, a rendező egyértelmű jelzést tett felénk: ez a cselekmény a XXI. században, azaz ma játszódik. Ezek után már nem is meglepő, hogy a Római elbeszélés legvégén Tannhäuser, hogy eljusson a vágyva vágyott Vénusz-hegyre, nyílt színen szakszerűen belövi magát. (No, jó, ha ez ilyen sima ügy, miért bajlódott ezzel eddig?)

De a nagy kérdés inkább az: mi történt a dalnokversenyig és utána a Római elbeszélésig? A polgárpukkasztásra számító olvasóinkat le kell hűtenem, semmi olyan, ami nem felelt volna meg tökéletesen a drámára és a kifejezésre oly érzékeny komponista elképzeléseinek. Azaz a cselekmény – még ha stilizálva is – pontosan akkor és úgy játszódott, ahogy ezt a szerző akarta. De miért volt fontos Oldagnak, hogy ezzel a csavarral bármilyen irányba megbillentse a mű (mellékesen megbillenthetetlen) szerkezetét?

Megkérdezhetjük azt is: miért baj, hogy maivá tette (vagy inkább csak akarta tenni) a rendező a Tannhäusert? Mert a szöveg és a dráma nem hagyja ezt. Mert – tetszik vagy sem – a „kicsapongás” Vénusz barlangjában a XXI. században már nem az a bűn, mint nyolc századdal korábban. Hiszen manapság ugyan milyen bűnért nyerhetünk bocsánatot kizárólagosan a pápa által?

De e három apróság a műből együttesen nem vett el 5 percet. Nem nyomta rá bélyegét oly mértékben, hogy múló bosszúságon túl szóra érdemesítsük, magam is csak azért borongom rajta, mert az elmúlt hét esztendő legsikeresebb produkciója születhetett volna ezen öncélú rendezői vadhajtások (mert erről van szó) nélkül. S kár, hogy a Művészetek Palotájában még mindig nincs olyan vezető, aki ilyenkor azt tudja mondani főpróbán a rendezőnek: Te, figyelj, ezt a csacsiságot hagyjuk! (Valami ilyesmi tavaly a Lohengrinnél is fölmerült.)

Kicsit hosszan időztem annál, ami nem tetszett, beszéljünk hát most arról, hogy miért volt jó Oldag rendezése. Elsősorban azért, mert sajátos eszközökkel tökéletesen és egyértelműen fölvázolta a bonyolult mű viszonyrendszerét. Ezek az eszközök világosak voltak és (nem utolsó szempont) olcsók. Vénusz barlangja egy doboz volt, amely egyben vetítővászonként is funkcionált. Innen kiszabadulva (szó szerint), elébb Tannhäuser tépi föl az oldalát, majd Vénusz (menj, ha menni akarsz!), végül a maradékot a pásztorfiú. Igen hatásos volt, hogy a Vénusz-barlangi jelenetben nem ketten voltak, hanem hárman, mert egy operatőr végig kamerázta számunkra a pásztorórát. És ettől ez a jelenet egy pillanatig sem vált maivá (szemben az sms-ezéssel), mert a kamera csak művészi eszköz volt a rendező kezében.

Igen hatásos volt az utolsó felvonás fekete-fehér képe (a Vénusz-barlang vörös csíkjáig), ami remekül illeszkedett a temetői hangulathoz. Ez a felvonás egyébként a szokásosnál pesszimistább volt, esély sem teremtődött arra, hogy Tannhäuser sikeresen érjen vissza Rómából. Nagyszerű jelzéseket talált ki Oldag a szereplők jellemvonásainak megjelenítésére, ezek szinte mind pontos összhangban álltak az adott énekes-színész adottságaival (az egy Erzsébet kivételével, akit a rárótt II. felvonás eleji kislányos ugrabugrálás olykor nevetséges helyzetbe sodort). Mindent egybevéve: a Tannhäuser-produkció – némi szépségpöttyökkel – az elmúlt hét év egyik legszebb, ugyanakkor leginkább konzekvensen végigvitt modern rendezésének bizonyult.

A minőségi színpadra állítást nagyban segítette, hogy kivételesen egyenrangú főszereplőgárda állt Fischer Ádám karmester rendelkezésére. Ugyan az öt előadó egyike sem nyújtott minden szempontból kifogástalan produkciót, de a hiányok ez esetben sem lépték túl az „apró szépségpöttyök” kategóriát – s ez szintén nem gyakori eset.

A címszerepben Robert Dean Smith. Elöljáróban szögezzük le: ilyen minőségű Tannhäuser Budapesten az elmúlt bő negyedszázadban nem szólalt meg (az utolsó Reiner Goldberg volt a berlini Opera vendégjátékán a 80-as évek közepén). Mondom ezt annak ellenére, hogy Smith a darabban utoljára(?) a nyitóképben énekelt teljes hanggal, onnantól kezdve „csak” ügyesen beosztott. Mentségére legyen mondva, hogy volt miből. Technikailag ráadásul lenyűgözően csinálta mindezt, hiszen változatlan hangszínnel, csak egyre kevesebb levegővel énekelt. És még ideológiát is tudott szolgáltatni hozzá. Ez a Tannhäuser egyre bizonytalanabb magában, a dalnokversenyben nem az a fajta „síkbunkó”, mint akinek általában szeretik ábrázolni. Az utolsó felvonásban (nagyon jól illeszkedve a rendezői intenciókhoz) már végletekig elkeseredett. A Római elbeszélés világvége hangulatát nem artikulálatlan rikoltozással teremti meg, hanem a kétségbeesés olyan töménységével, mely során – nemcsak testben, de hangban is – összerogy az irtózatos lelki teher alatt. Nagy és felemelő alakítás még akkor is, ha – részben – a kényszer szülte megoldást láthattunk/hallhattunk.

Wolfram von Eschenbach alakítója Lauri Vasar volt. Az előadás kezdetén bemondták, hogy beteg és csak kizárólag az előadás megtartása érdekében vállalta a fellépést. A szünetben mindenki azt kérdezte, ha így énekel betegen, akkor milyen lehet, ha egészséges? Az utolsó felvonásra azután kicsit elfáradt, aminek pont a hálás ária (Dal az Esthajnalcsillaghoz) esett áldozatul. Vasar hatalmas, gyönyörű, meleg és puha baritonhang. Ehhez fogható az elmúlt félévszázadban nagyon kevés volt, nekem Hermann Preyé jut csak eszembe. Ráadásul Vasar remek színpadi figura, aki – egy pillanat alatt – rokonszenvessé tudta tenni a különös karaktert. Az énekes jellemzésére mondanék egy szokatlan példát: színpadi jelenléte az utolsó felvonásban minden külsőség nélkül megidézte a híres Caspar David Friedrich-képet (Két férfi a Holdat nézi).

A produkció harmadik külföldi szereplője a Vénuszt alakító Elena Zhidkova volt. Igazi vénuszi alkat, sajnos nem a XIII. század nőeszménye értelmében, hanem inkább korunk – Hollywoodon szocializálódott – férfiképzelete alapján. Vokálisan is imponáló megjelenést produkált, sajnos a szólam erotikus vonala nála kicsit háttérbe szorult. Éneklése jellemzője, hogy a (nagy) hang inkább torokból, mintsem testből szól, ami a hosszú távú karriert némileg kétségessé teszi. És nem feledtette, hogy van jeles magyar énekesnőnk e szerepre, akit az idei Budapesti Wagner Napok érthetetlenül keveset foglalkoztat.

Szabóki Tünde Erzsébete pontosan mutatja, hogy a rokonszenves művész mára már túljutott Mozart szólamain, s Richard Wagner súlyosabb hősnői felé tart. Ebből következően Erzsébetében a dráma már nagyobb hangsúlyt kap, mint a líra, mondom ezt a megkapóan szomorú és visszafogott Ima ellenére is. Szabóki hősnője ugyanakkor hatásos ellenpárja tudott lenni Zhidkova „nemzetközi” Vénuszának.

E hangsúlyozottan magas színvonalú csapat méltó társa volt Bretz Gábor Őrgrófja. Bretz mostanában sok kritikát kap merész(nek tűnő) szerepvállalásai miatt. Magam e súlyos német basszbariton szólam rendkívül magas szintű tolmácsolása láttán-hallatán csak regisztrálom, hogy az énekes ugyan nem salmineni hangfenomén (ilyen negyedszázadonként születik egy), de maximális biztonsággal bánik rendkívül homogén hanganyagával.

A kisebb szerepek megvalósítói is magas szinten teljesítettek, az együttesekben és jelenetekben fontos azonos hangadás, azonos gondolkodás elvén. Ennek legfőbb bizonyítéka a fölöttébb kényes I. és II. felvonás végi finálék imponálóan pontos és biztos összjátéka volt.

Fontos még kiemelni, hogy a Magyar Állami Operaház Énekkara és a Magyar Rádió Énekkara (karigazgatók: Szabó Sípos Máté és Somos Csaba) a hét esztendő legminőségibb kórushangzását teljesítette ezen az estén. A Rádiózenekar némi – már-már szinte kötelezőnek gondolt – rezes gikszert leszámítva szintén magas színvonalon oldotta meg feladatát. Fischer Ádám irányításában is a nagy együttesek pontos, látványos összefogását éreztem döntőnek.

fotók: Csibi Szilvia – Müpa