Elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau

Ha azt mondod: dal, azt mondom: Dietrich Fischer-Dieskau.

Talán még egyetlen énekművész sem tudott úgy és olyan gyorsan legendává válni, mint ő. Fiatalon eljegyezte magát a műfajjal és a pálya során mindvégig kitartott mellette. Még akkor is, amikor keresett (és jól fizetett) operaénekesként főszerepekkel bombázták a színházak és lemezgyárak. Kitartott a maga által megszabott „egyharmad opera – kétharmad dal” felosztásnál. És ami ennél még fontosabb: nem keverte a két műfajt. Nem rohant koncert után az operaházba és fordítva.

Az addig lesajnált és másodrangúnak tekintett lied a legfőbb virágzását köszönheti neki és persze az 50-es, 60-as, 70-es évek más énekeseinek. De mindannyiuk közül Fischer-Dieskau volt és lehetett az etalon, a mérce. A „korszerű dalénekes”, akihez igazodni lehet, és akihez igazodni kell. Hihetetlen szám, de mégis hihető, ha végignézünk az életművén: háromezer dal volt a repertoárján. Gyakorlatilag mindenevő volt, sok-sok komponista kevéssé ismert dalművészete (itt említessék meg a mi Lisztünk) általa fedeződött újra fel.

Operaénekesként némiképp megosztotta a közönséget és a művésztársakat egyaránt. Elsősorban német szerepekben gondolnánk művészetét autentikusnak, ez legtöbbször így is volt. Ideális Wolfram, Kurwenal, Pizarro, Mandryka, Don Giovanni, Don Alfonso és (csak lemezen) Papageno volt. Sachsját és Hollandiját a legbőszebb wagneriánusok ugyan elutasították, de sokunknak tetszett a szokatlanul érzékeny emberi hangadás e hatalmas szerepekben. És ne felejtsük el felemlíteni Bartók Kékszakállúját is, az egyik legmagyarabb énekes volt a nem anyanyelvi címszereplők között.

Jellegzetesen német hangadása némelyeknek idegenül hatott Rigoletto, Posa márki, Falstaff és a többi olasz hős szólamában. Pedig a legnagyobb énekes partnerekkel, a legfinnyásabb dirigensekkel dolgozott együtt e szerepekben is, akik nemcsak kérték, de ragaszkodtak is hozzá.

Mégis, az ő igazi területe a pódium volt. Ha lehet így fogalmazni, ott és egyedül ott érezte igazán elemében magát. Mert ott csak magára és a zongoristára számíthatott. Magányos alkat volt és töprengő, s ez a póztalan felállás nagyon is tetszett neki.

Az opera műfaját viszonylag korán hagyta ott, zavarhatta a sok nyüzsgés. Onnantól már háromharmadban a daléneklésnek élhetett. Idehaza kevesen tudják, de a dalokon keresztül megközelítve több remek könyvet írt komponistákról, magyarul mindeddig csak A Schubert-dalok nyomában jelent meg.

Egyik legutolsó dalestjén, Nürnbergben egész este Schumannt énekelt. Liederkreis, Dichterliebe, ilyesmik szerepeltek a 67. életévében járó művész műsorán. A zajos ünneplésre a ráadások sorozatával válaszolt. A legutolsó dal, nyilván nem véletlenül egy aprócska Goethe-versikére készült:

Sitz’ ich allein,
Wo kann ich besser sein?
Meinen Wein
Trink ich allein;
Niemand setz mir Schranken,
Ich hab so meine eignen Gedanken.

- zéta -

Dietrich Fischer-Dieskau emlékére

Pénteken kora délután közölte a DPA német hírügynökség az értesülést: a bajorországi Berg bei Starnbergben elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau. Felesége, Várady Júlia hozta a közvélemény tudomására férje halálhírét. Tíz nappal azelőtt ment el, hogy betölthette volna nyolcvanhetedik életévét.

Az ő esetében nincs nehéz dolga a rá emlékezőknek, nem kell hosszasan válogatniuk a dicsérő jelzők között; nem ismerünk olyan szuperlatívuszt, amit ne használtak volna rá csodálói, pályatársai vagy kritikusai. Ezzel kapcsolatban némi éllel jegyzete meg Uhrmann György, amikor hetvenötödik születésnapján köszöntötte: ötven éve csak közhelyeket lehet írni róla.
Igazi korszakformáló, „abszolút” művész volt, aki a maga teljességében tudta csak elképzelni az életet és a művészetet. Nem is kérdés: Fischer-Dieskau – vagy, ahogyan közkeletűen rövidíteni szoktuk: DFD – jóval több volt puszta dal- vagy operaénekesnél, nem csupán azért, mert szépen zongorázott, szavalt, vagy konyított – nem is keveset – a vezényléshez. Hanem azért, mert megszemélyesítette a klasszikus, humanista „alkotó ember” archetípusát egy véres háborúkkal és népirtásokkal terhelt, vérszomjas században. Afféle reneszánszember volt: széles körűen művelt, jó társasági alkat lévén a muzsika mellett imádta a színházat, az irodalmat, szeretett festeni alkalmanként, s forrásértékű könyvet írt Schubertről, Schumannról, éveken át tanított, mesterkurzusokat adott és még sorolhatnám. Teljes polgári-művészi és pedagógusi életet élt a szó minden értelmében.

Formálisan ugyan 1992 óta visszavonult az énekléstől, mégis köztünk volt, jelen volt a mindennapjainkban. Itt volt velünk szálfa termetével, ezüstbe vont hajával, meleg mosolyával, bölcsességet és empátiát sugárzó tekintetével, egyéni humorával. És velünk volt megszámlálhatatlan lemezfelvételével, opera- és dallemezek százaival. Mert szinte mindent elénekelt, ami megfelelt a hangjának, sőt, olykor-olykor még azt is, ami kevésbé. De akkor, a „rossz” szerepeiben is ő volt, megismételhetetlenül a Fischer-Dieskau. Mert mindene megvolt, ami ehhez a páratlan pályafutáshoz kellett, sőt, talán még annál több is. Három embernek is elegendő volna azon műdalok és operaszerepek végeláthatatlan sora, amit elénekelt. Elisabeth Schwarzkopf fogalmazott úgy: „született isten, aki mindent visz”.

És vitt is mindent, de még inkább: adott. Beethoventől Mahleren át Sosztakovicsig és Hartmannig énekelte végig a nemzetközi dalirodalmat, Bachtól Orffig a legigényesebb oratóriumszerepeket, az operairodalomban pedig alig akad fontos baritonszólam, melyet ne szólaltatott volna meg, ha színpadon nem, legalább a lemezstúdióban. Micsoda borzongató Don Giovanni volt Fricsay pálcája alatt, és micsoda higgadt Hans Sachs Eugen Jochum híres felvételén! S milyen nagyszabású, nemes Posa márki, rideg Scarpia, izgalmas Wozzeck, elragadó, megtört Rigoletto, megindító Germont, mulatságos Falstaff vagy érzelmes Wolfram! Minden kép, maszk és szerepfelfogás saját és egyéni – és mindegyik az övé. Ám ahol a poézis és a választékos kifejezésmód adja a kellő színt a jellemrajznak, ott ragyogott igazán.

A Winterreise legalább nyolc alkalommal került lemezre vele, a Die Schöne Müllerin majd’ ugyanennyiszer, s mindig, évtizedek múltával is tudott újat mondani róluk.

Berlinben született Dietrich Fischer-Dieskau, 1925-ben, s épp csak leérettségizett, ’43-ban nyomban be is sorozták a Wehrmachtba. Olaszországban fogták el az amerikaiak, s közel két évet húzott le hadifogságban. Szabadulása után Lipcsében adta első önálló dalestjét 1947-ben, majd Berlinben is fellépett hasonló műsorral. Húszas évei elején a berlini Városi Opera (Städtische Oper, a későbbi Deutsche Oper) lett az „otthona”, 1948-ban a Fricsay dirigálta Don Carlosban debütált.
A német baritonszerepek mellett az olasz bel canto darabok is megtalálták ekkoriban, s az 1950-es évtized végére mind hangilag, mind színészileg megerősödött, kiteljesedett. A ’60-as évek derekán már szinte minden arra érdemes baritonszerep az övé lett, meghódította a Földgolyó valamennyi nagy operaházát Bécstől Londonig, s ezenközben szinte falta a német-osztrák dalirodalmat. Schubert, Schumann, Brahms, Mahler, Wolf, Richard Strauss dalai jöttek sorjában, s peregtek ki a lemezek megszámlálhatatlanul. Még Friedrich Nietsche dalairól is volt mondanivalója. Akadt olyan esztendő, mikor három különböző kiadónak dolgozott egyszerre, s tucatnyinál is több hanglemezt jegyzett.

Az operaszínpadtól 1978-ban, mindössze ötvenhárom évesen búcsúzott, de mint dalénekes még csaknem másfél évtizeden át aktív maradt. A német nyelvű dalok mellett számos francia chansont is repertoárján tartott, jó barátságot ápolt Benjamin Brittennel, akinek Háborús requiemjében több alkalommal fellépett, s utolsó felesége oldalán magyarul énekelte el a Kékszakállú címszerepét 1979-ben. Britten mellett – aki neki ajánlotta a William Blake verseiből összeállított dalcsokrát (Songs and Proverbs of William Blake, Op. 74) – olyan zeneszerzőket ihletett meg, mint Ernst Křenek, Samuel Barber, Hans Werner Henze vagy Witold Lutosławski.

Magvas, erős és kifejező bariton-orgánum birtokosa volt, jóllehet nem volt igazi „nagy hang” a szó szoros értelmében, de a voce vivőereje magával ragadó volt, éneklésének páratlan kifejezéskészlete alig ismert határokat. Színpadi-drámai érzéke már fiatalon a legnagyobbakra emlékeztette az ítészeket. Felkészültségével, odafigyelésével, azzal az alázattal és szilárd háttértudással, ahogyan a terjedelmes operaszerepeket, vagy az egyes, akár csak pár soros dalokat kezelte, iskolát teremtett. Vallotta, a „lied” megszólaltatásának alapja a precíz kiejtés, a hű és pontos szövegejtés és a helyes hangsúlyok megtalálása. Ebből az iskolából nőtt ki, mondhatni az ő köpönyegéből bújt elő a ma élő német baritonisták legjava. Három generációnak szolgált mesteréül; olyan énekesek mondhatják magukat a tanítványának, mint Andreas Schmidt, Thomas Quasthoff, vagy Christian Gerhaher.

Egyszer egy kritikus, Joachim Kaiser azt találta mondani, Dietrich Fischer-Dieskaunak egyetlen vetélytársa van: saját maga. Igaza volt, csakugyan nem volt hozzá fogható. Elméje folyvást forgott, keresve a zenetörténet újabb és újabb meghódítandó bástyáit. Így szinte egész életében önmagával viaskodott. Olyan kikezdhetetlen művész képe maradt utána, aki a legnagyobb német humanisták, Goethe és Thomas Mann szellemét vitte tovább.
Halálával a múlt és a jelen század egyik felülmúlhatatlan csodája távozott az életből.

Balázs Miklós