vissza a cimoldalra
2017-10-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59919)
Milyen zenét hallgatsz most? (24977)
Kedvenc művek (142)
Társművészetek (1214)
Kedvenc előadók (2813)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Haladjunk tovább... (205)
Momus társalgó (6052)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Kolonits Klára (989)
Edita Gruberova (3023)
Lisztről emelkedetten (859)
Operett, mint színpadi műfaj (3290)
A nap képe (1969)
Jonas Kaufmann (2139)
Franz Schmidt (2925)
Lehár Ferenc (579)
Udvardy Tibor (168)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4092)
Erkel Színház (8378)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2367)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1117)
Lamberto Gardelli (62)
Új lemezek (93)
Barenboim (69)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék L. – Giuseppe Sinopoli
Balázs Miklós, 2012-05-09 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Giuseppe Sinopoli Az 1990-es évek egyik legfoglalkoztatottabb, s egyszersmind legvitatottabb karmestere volt. Miután a Philharmonia Zenekar megvált a sármos és temperamentumos, s nem mellesleg közönségkedvenc Riccardo Mutitól, kézenfekvőnek látszott egy újabb olaszt a zenekar élére csábítani. Giuseppe Sinopoli azonban se temperamentumos, se sármos nem volt, nélkülözte Muti minden férfiúi vonzerejét; csupán egyetlen dologban emlékeztetett rá: ő is olasz volt. Ám, szemben elődjével, a legkevésbé sem hasonlított a Toscanini-féle rámenős talján archetípusára. Tíz évet töltött a nagy hírű londoni együttes élén Sinopoli, személye és munkája ezalatt folyamatos, már-már késhegyig menő disputák tárgya volt a brit és a nemzetközi sajtóban. A Times kritikusai egyszer az egekig magasztalták, másszor közönséges kóklernek titulálták, a zenekari tagok pedig nem szerették, de tolerálták Sinopoli minden rigolyáját és olykor rokonszenveztek ambícióival.
Drezdában már más közönség fogadta: az újonnan demokratizálódott ország, város és zenekar, akárcsak a zeneszerető szász közönség, valósággal félistenként nézett fel erre a tudós-tudálékos hajlamú és küllemű, Borsalino-kalapot viselő, hóbortos dirigensre.

Giuseppe Sinopoli 1946 novemberében született Velencében. Tizenkét éves korától Messinában orgonálni tanult, majd 1965-től két éven át a Velencei Konzervatórium óráit hallgatta. Apja nyomására orvosnak tanult a Padovai Egyetemen, ám eközben, muzsikusi ambícióit fel nem adva, a sienai akadémiára is bejárt, s buzgón látogatta Ligeti és Stockhausen nyári kurzusait Darmstadtban. 1972-ben orvosként és pszichiáterként, később antropológiából doktorált. A vezénylés és a komponálás egyaránt érdekelte: Hans Swarowsky híres karmesteriskolájába iratkozott be Bécsben, azután szülővárosában próbálkozott vezényléssel, tanítással, zeneszerzéssel és együttes alapítással. 1975-ben hozta létre avantgárd zenei társulatát, a Bruno Maderna Ensemble-t. Ekkoriban még a komponálásban tűnt a legelhivatottabbnak Sinopoli, elkötelezett híve volt az olasz, és persze más európai modern-strukturalista és bimbódzó posztmodern tendenciáknak, érdeklődése a szeriális zenétől az elektroakusztikus kompozíciókig terjedt. A ’70-es évek végén szerezte legismertebb művét, a Lou Salomé című operát, melyet 1981-ben mutatott be Münchenben.

Giuseppe Sinopoli Karmesterként fokról fokra haladt a dirigensi karrier grádicsain: kezdetben a velencei La Fenicében bíztak rá pár Verdi-előadást: előbb Aidát, majd Macbethet vezényelt 1976–77-ben, később a berlini Állami Operában a Macbethtel, a bécsi Staatsoperben az Attilával debütált. Ekkoriban elsősorban operakarmesterként tartották számon, londoni és New York-i bemutatkozása is egy-egy Puccini-dalműhöz, a Manon Lescaut-hoz (1983, Covent Garden), valamint a Toscához (1985, Metropolitan Opera) köthető, de a következő évek során „bevette” a milanói Scalát és Bayreuthot is. A 80-as évek első felétől azonban tudatosan törekedett egy masszív, Beethoventől Respighiig húzódó szimfonikus repertoár elsajátítására Sinopoli, s hamarosan elnyerte a legtekintélyesebb olasz zenekar, a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának zeneigazgatói székét – 1983 és ’87 között töltötte be a posztot.

1984-ben nevezték ki a Philharmonia Zenekar első karmesterévé. A Muti távozása utáni kétéves interregnum bizonytalanságai ugyan megszűntek az együttes háza táján, de a helyükbe újabb kétségek léptek. Sinopoli mind a muzsikusok, mind a közönség számára csalódást hozott. A zenekar nem fejlődött a keze alatt, a zenészek nehezen vették rá magukat, hogy Sinopoli számukra nemritkán idegen és nehezen elfogadható intenciói szerint cselekedjenek és dolgozzanak. Az olasz dirigenssel szembeni averziókat tovább táplálta, hogy a karmesteri kaszt – köztük mindenekelőtt az Abbado–Muti fémjelezte olasz tengely – szinte kirekesztette őt a soraiból, nyíltan inkompetensnek, hozzá nem értőnek bélyegezve Sinopolit, a kritika pedig szüntelenül ostorozta őt szélsőséges gesztusokkal élő előadásai miatt, és mert – ahogy írták – „vulgarizálja a remekműveket”. A kemény bírálatok ugyan lelkileg megviselték a karmestert, de megtörni nem tudták. Londoni pozícióját egy rendkívül jövedelmező lemezszerződéssel és szintén komoly haszonnal járó külföldi turnékkal szilárdította meg, s míg a brit közönség fanyalgott rajta, Japánban olyan reputációt vívott ki magának, amilyet korábban csak Karajan vagy Celibidache tudott.

Giuseppe Sinopoli Mindeközben a saját ideái szerint formálta át a Philharmonia Zenekar hangzását, ahol ezt összeszorított fogakkal ugyan, de tűrték. A Klemperertől örökölt tömör, súlyos hangzás, melyet azután Muti is képviselt, csaknem eltűnt az együttesből, s helyébe egy melegebb, bársonyos vonóshangzásra épülő, olaszosan hajlékony és finom, részletgazdagságra törekvő zenekari megszólalás lépett. Ennek az átalakulásnak azonban óriási ára volt: sem a korábban olyannyira kedvelt Muti, sem a népszerű vendégkarmesterek, mint Simon Rattle vagy Vladimir Ashkenazy nem léptek fel a Sinopoli trenírozta zenekarral, mondván, az olasz maestro „kiveszi az élét” a Philharmonia ezerszer megcsodált, egyedi játékmódjának. Ezt a legtöbben hanyatlásnak látták akkoriban, de ma már tudjuk, épp ez a kettősség, vagyis a Klemeperertől örökölt zord keménység és a Sinopolitól megtanult puhaság és könnyedség biztosítja napjainkban is az együttes saját hangzásvilágát.

A ’90-es évek eleje több fordulatot is hozott Sinopoli pályáján. 1990-ben, miután több bayreuthi produkcióját végignézte, Götz Friedrich, a berlini Deutsche Oper legendás intendánsa kinevezte az intézmény vezetőjévé, megbízatását azonban egy évad után, „bizalmi válság” címén visszavonta.
Két évre rá, 1992-ben Sinopoli átvette a német újraegyesülés óta lényegében zeneigazgató nélkül maradt Staatskapelle Dresden irányítását, s hozzáfogott, hogy egy, a londoninál is mélyebb átalakítást hajtson végre az együttesén. Ez lényegében sikerült is, ráadásul munkája korántsem ütközött olyan erős ellenállásba, mint a brit fővárosban. A drezdai közönség és az hivatásos ítészek már egészen más alaphangot ütöttek meg Sinopolival szemben; akadtak ugyan engesztelhetetlen ellenzői Szászországban is, de a kritikus hangok jóval halkabbak maradtak. Míg a londoni közönség többnyire fejcsóválással fogadta meglehetősen egyedi hangú Mahler-olvasatait, Drezdában éppen ezek révén tett szert mind nagyobb népszerűségre – koncertjei előtt gyakorta tartott bevezető előadást a Mahler-szimfóniákról. A szimpátia és a bizalom tehát kölcsönös volt.

Sinopoli így kilenc esztendőn át, egészen haláláig a Staatskapelle zeneigazgatója maradt. Több mint kétszáz alkalommal lépett fel a zenekarral, s az évek során olyan repertoárt alakított ki, melyet a rendszerváltás előtt aligha tehetett volna meg bárki. Rendszeresen megszólaltatta a szeriális modernista irányzat képviselőinek (Schönberg, Berg és Webern) zenekari és színpadi műveit a Semperoperben, s Mahler-szenvedélyén túl emlékezetes Schubert- és Bruckner-esteket adott, továbbá több Richard Strauss-operát is bemutatott, s ezenközben szinte ontotta a hanglemezeket a piacvezető kiadó, a Deutsche Grammophon számára. Ebben az időben nyerte el az Olasz Köztársaság két rangos kitüntetését, a Főtiszti Érdemrendet és a Lovagi Érdemrend Nagykeresztjét.

Tragikus hirtelenséggel hunyt el Giuseppe Sinopoli. 2001 áprilisában a berlini Deutsche Operben az Aidát dirigálta a nem sokkal korábban elhunyt Friedrich emlékére. A harmadik felvonás közben rosszul lett: szívroham érte, és az életét már nem tudták megmenteni. Két nappal később Marcello Viotti dirigálta az Aidát – Sinopolira emlékezve.

Giuseppe Sinopoli A lemezkészítő Giuseppe Sinopoli bő húsz esztendeje (1979–2000) a zeneiparban gyakorlatilag egybeesett a digitális hangrögzítés és a CD-kiadás aranykorával, az olasz dirigens pedig tudatosan és hatékonyan élt a hanglemezek adta lehetőségekkel. Első stúdiómunkáját még igazi avantgárd pionírként honfitársa, Bruno Maderna műveiből rögzítette az Észak-német Rádió Zenekara élén (Hamburg, 1979, DG), majd a ’80-as években következett az igazi „nagyüzem”. Négy Verdi- (Nabucco, Berlin, 1982, DG; Macbeth, Berlin, 1983, Philips; Rigoletto, Róma, 1984, Philips; A végzet hatalma, London, 1985, DG) és három Puccini-operát (Manon Lescaut; London, 1984, DG; Pillangókisasszony, London, 1987, DG; Tosca, London, 1990, DG) rögzített stúdióban az évtized végéig, de két Wagner-zenedráma (Tannhäuser, 1988, London, DG; A bolygó hollandi, Berlin, 1991, DG) felvétele is színesíti portfolióját. Hangzó hagyatékának további két fontos pillérét adják a Richard Strauss-operák felvételei, valamint a Második Bécsi Iskola képviselőinek népszerűsítése. Az ezredfordulóra szinte Strauss-specialistának számított Sinopoli, miután a mester több nagy operáját (Salome, Berlin, 1990, DG; Elektra, Bécs, 1995, DG; Az árnyék nélküli asszony, Drezda, 1996, Teldec; Ariadne Naxos szigetén, Drezda, 2000, DG) is lemezre vette, csakúgy, mint Schönberg, Berg és Webern zenekari és vokális műveinek derékhadát (kiad.: Teldec).

Kétségtelen, hogy Sinopoli Mahler-interpretációi osztották meg leginkább a közönséget és a kritikusokat. 1985 és ’94 között Londonban, a Philharmonia Zenekar élén valamennyi Mahler-szimfóniát lemezre játszotta, hangos vitákat gerjesztve a szaksajtóban. Alighanem igazat kell adnunk Norman Lebrechtnek, aki egyik interjúalanyát idézve úgy látja: Sinopoli úgy tekintett a zenére, mint „a lét ellentmondásainak, az elme útvesztőinek nyílt és logikus” megjelenítésére, „szemében szükségszerű kapocs létezik a zenei forma és a lélektani erjedés között”, ez pedig, bár – írja Lebrecht – a színházban még bölcsességnek hathat, de az absztrakt zenére alkalmazva nem több puszta „pszichoblablánál”.* A karmester tudniillik a pszichoanalízis eszközeivel közelített a muzsikához és a zeneszerzőkhöz, s ahol tehette, a neurózis megnyilvánulásait kereste. Lebrecht szerint Sinopoli „önkényesen romboló módon” interpretálta Mahlert, mások ezt egyszerűen csak a mahleri kozmosz újraépítéseként, vagy, szelídebben, újraértelmezéseként definiálják. Tény, Sinopoli egy sajátos, mondhatni individuális felfogás mentén olvasta a német-osztrák szimfonikusok, Schubert, Schumann vagy Bruckner zenéjét. Többnyire lassú, komótos tempókkal dolgozott, melyekkel, akárcsak a dinamikával, vagy a frazeálással, igen nagyvonalúan bánt. Ez többnyire elmélyültséget, rosszabb esetben annak látszatát kölcsönözte a produkcióinak.

Giuseppe Sinopoli Ilyen értelemben Sinopoli nem egyszerűen egy „outsider” különc volt a szakmájában, de a trendekkel és a kritikai diskurzussal nyíltan szembemenő, befelé forduló, aktív és önállóan gondolkodó, szuverén művész. Sokoldalúan művelt és képzett volt, jó modorú és halk szavú vezető, ennek ellenére fellépése mindig magabiztosnak hatott, mindazonáltal a magánéletéből hiányzott minden szélsőség vagy excentrikus vonás. (Egyetlen hóbortja volt: ókori civilizációk tárgyi emlékeit gyűjtötte, melyekből kiállítást készült szervezni.) Karmesterként és zenekarvezetőként ragaszkodó és lojális volt akkor is, ha érezte a felé irányuló bizalmatlanságot és a szakmai kompetenciáját illető aggályokat. Drezdában végül meglelte igazi zenei otthonát, ahol minden akadály, gáncs és nehézség nélkül alkothatott. Mély meggyőződéssel hitt a muzsika ember- és társadalomformáló erejében, vallotta: „a zene az emberiség utolsó reménysége”.

* Norman Lebrecht: Maestro – a karmestermítosz, Európa Kiadó Budapest, 2001. 356 p.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Nabucco

14:30 : Budapest
BFZ próbaterme

"Kakaókoncert"
ismétlés 16:30

17:00 : Budapest
Pesti Vigadó

Demény Balázs (zongora)
BARTÓK: 15 magyar parasztdal, Sz. 71, BB 79
HAYDN: D-dúr szonáta, No. 39., Hob. XVI:24
KURTÁG GYÖRGY: Játékok – részletek
LIGETI: L'escalier du diable (Ördöglétra)
BARTÓK: Szabadban, Sz. 81, BB 89

18:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

"CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál"
SZŐLLŐSY András és a magyar film / 4.
Nyolcvan huszár (1978) / SÁRA Sándor (rend.)

18:00 : Budapest
MűPa, Előadóterem

"Metropolitan-operaközvetítések a Müpában"
MOZART: A varázsfuvola - az élő közvetítés ismétlése

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Banda Ádám (hegedű)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Pinchas Steinberg
LISZT: Prométheusz
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, Op.77
BRAHMS: 2. (D-dúr) szimfónia, Op.73

19:30 : Budapest
Erkel Színház

Bogányi Gergely (zongora), Váradi Zita (ének)
"Zongoraáriák - Liszt206"

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Fejérvári Zoltán (zongora)
BEETHOVEN: Hat bagatell, Op.126
BARTÓK: Táncszvit, Sz. 77, BB 86
SCHUMANN: g-moll zongoraszonáta, Op.22

19:30 : Budapest
Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér

Rácz Rita, Haja Zsolt, Szerekován János (ének)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Talamba Ütőegyüttes
Vörösmarty Gyermekkar (karigazgató: Zsákainé Papp Anita)
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel
VAJDA JÁNOS: Quodlibet
VAJDA JÁNOS: Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre
ORFF: Carmina Burana
A mai nap
történt:
1883 • Megnyílt a New York-i Metropolitan Opera House
született:
1811 • Liszt Ferenc, zeneszerző († 1886)
1832 • Leopold Damrosch, karmester († 1885)
elhunyt:
1764 • Jean Marie Leclair, zeneszerző (sz. 1697)
1859 • Ludwig Spohr, zeneszerző (sz. 1784)
1973 • Pablo Casals, csellista (sz. 1876)
1979 • Nadia Boulanger, zenepedagógus (sz. 1887)