vissza a cimoldalra
2018-07-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60969)
Momus társalgó (6348)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2278)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1445)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (952)
A díjakról általában (1033)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4309)
Operett, mint színpadi műfaj (3648)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (633)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2811)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (746)
Élő közvetítések (7310)
Balett-, és Táncművészet (5534)
Franz Schmidt (3156)
Gaetano Donizetti (951)
Miklósa Erika (1224)
Kedvenc magyar operaelőadók (1085)
Momus-játék (5503)
Kimernya? (2729)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Vigasztalan lázadók (Massenet Werthere a Covent Gardenből)
Balázs Miklós, 2012-05-04 [ Opera ]
nyomtatóbarát változat

Massenet: Werther MASSENET: Werther

Rolando Villazón, Sophie Koch, Audun Iversen, Eri Nakamura
Orchestra of the Royal Opera House
Antonio Pappano

Universal / Deutsche Grammophon
477 9340

*

Ez a Camus-i „boldogtalan értelem rendje”. Azé a boldogtalan értelemé, mely egylényegűnek látja a gyilkosságot az öngyilkossággal, élvezi a sötét elragadtatást, ahol megsemmisül ég és föld. Lázad. Camus szerint „[a]z öngyilkos azt hiszi, hogy mindent elpusztít és mindent magával ránt, de halálából olyan érték születik újjá, mely talán megérte volna az életet”.*
A Werther-divatban – a sárga mellény és kék kabát korabeli módijában – a szentimentalizmus, a Sturm und Drang egyszeri bálványát kell látnunk, azt a személy-toposzt, mely több mint két évszázada jelképe az átesztétizált öngyilkosságnak. Az érzékeny emberek, mimózalelkek ideje ez, az áttetsző bőrű, kékeres lánykáké, akik naphosszat wertheri, elsöprő szerelemről ábrándoznak, s érzelmes poéták sorait idézik egymásnak árnyas angolkertek hűvösében. És maguké a költőké, akik tiszta szerelemmel a szívükben úgy kívánnak egyesülni az anyatermészettel vagy az örök végtelennel, hogy szertartásosan golyót repítenek valamelyik létfontosságú szervükbe.

Jules Massenet operája több mint egy évszázaddal Goethe kultuszművé előlépett levélregénye után született, s a posztromantika egyik legkedveltebb drame lyrique-jeként tartja számon a zenetörténeti kánon. Nem ok nélkül, hisz a francia komponista kevés színpadi művében képes olyan szoros egységet kölcsönözni zene és szöveg dramaturgiai egységének, mint a Wertherben. Furcsa ellentmondásként hangzik ez, hiszen egy levélregényt színpadra adaptálni sohasem könnyű feladat. (Most sem sikerült komoly deficit nélkül – lásd a mellékszereplők érdektelenségét.) Ehhez kétségkívül Wagnerre volt szükség. Igen, a Werther negyedik felvonásának előjátéka le sem tagadhatná a német mester eleven hatását. Még sincs benne semmi trisztáni; Charlotte nem hallat magáról hosszas és kínzó szerelmi halálban, Werther viszont azt is közölni kívánja utolsó szavaival, hogy a kert végében álló két magas hársfa közé temessék kihűlt testét.

Jules Massenet operája ugyanakkor bántóan cselekménytelen – megjegyzem: akárcsak a Trisztán. A történet júliusban kezdődik, s egy szeptemberi „intermezzót” követően karácsony éjjelén ér véget. A szereplők voltaképpen nem is cselekszenek, csak úgy megtörténnek velük a dolgok: Werther szinte nanoszekundumok alatt, ránézésre képes fülig belehabarodni Charlotte-ba. Nem is ismerjük máshogy, csak, mint tetőtől talpig szerelmes ifjút, aki fél esztendőn át epekedik az „un autre”, vagyis „egy másik férfi” által eljegyzett, majd nőül vett asszony iránt, s dohos kis szobájában Ossian-fordításokkal és imádottjának címzett levelekkel múlatja az időt – véghetetlen melankóliáját legfeljebb alkalmankénti szenvedélyes kitörések szegélyezik: „tout mon être en pleure!”, „egész lényem könnyezik!” – sóhajtja, s valahogy így is képzeljük el őt, mint az „egyetemes könnyhullatás korának” nemes, sárga-kék címerét.

Jules Massenet operája jó alkalmat kínál a hosszas kényszerpihenő után visszatérő Rolando Villazónnak, hogy ismét tapsfelhőben fürödve hirdethesse: I’m back, visszatértem, s kész vagyok ismét könnyekre fakasztani magam és mindannyiótokat. (A felvonások utáni hangos tetszésnyilvánítások tanúsága szerint nagyon várták már.) És Villazón ott folytatja, ahol pár hónappal korában abbahagyta: megríkat minket érzelmes alakításával, lenyűgöz drámai kifejezőerejével, megragad erőteljes, mégis olvadékony, egyedi szépségű tenorhangjával. Így szenvelegni csak kevesen tudnak: a mexikóinak hallatlanul jól áll a hiperszenzibilis, érzelgős költő szerepe. Hangilag perfekt, amit nyújt, a szerep minden ízében-csontjában az övé.

Minden évtizednek megvoltak a maguk emblematikus Wertherei. A hatvanas éveknek Nicolai Gedda, a hetveneseknek Alfredo Kraus, a nyolcvanasoknak José Carreras, a kilencvenes esztendőknek pedig Roberto Alagna. A jelen rögzítés az ékes bizonyíték rá: az új évezred első nagy Werthere Rolando Villazón!

A másik főszereplő, a Charlotte-ot megformáló francia énekesnő, Sophie Koch már korántsem ekkora sztár; a szólam jó ideje megtalálta őt, és rendre helyt is áll benne – egy két évvel ezelőtti DVD-n már megcsodálhattuk Jonas Kaufmann oldalán egy párizsi színrevitelben –, de a korai elődök nyomában kissé lemaradva kullog a múlt század nagyjai mögött. Hangi alakítása kielégítő, drámaian összefogott, hiteles és igényesen végigvitt szerepformálására panasz nem lehet, orgánuma azonban csupán egy egészséges mélységekkel rendelkező, átlagos lírai szopráné, szép csengéssel, de kissé töredezett artikulációval. A mellékszereplők mindannyian perfekt énekművészek, de a dráma (valójában: líra) folyásában annyira súlytalanok, hogy csak a norvég Audun Iversent (Albert) érdemes külön kiemelni: ő a jövő jelentős bariton ígérete, kivételesen meleg hangszínnel és magas szintű énekintelligenciával. Olyan hidegen és prózaian suttogja: „Donnez-les-lui!” (azaz, hogy Charlotte adja „kölcsön” pisztolyait Werthernek), hogy az már vérfagyasztó. Mint kiderül, a szó szoros értelmében.

Antonio Pappanónak nem ez az első „kommerciális” Werthere, az ő nevéhez fűződik a mű utolsó stúdiófelvétele, mely úgyszintén Londonban készült. Ez az élő előadás azonban merőben más hangsúlyokat kap, mint a korábbi, 1998-ban született bejátszás. A 2011-es produkcióban kisebb szerep jut a lírai felhangoknak, a zenekari intermezzókon való ráérős elidőzésnek. Pappano ma már inkább sűríti e csonka és szívfacsaró tragédiát, ritmusa lüktet, szinte lohol a lőporszagú végkifejletig, a Covent Garden zenekara pedig eleven és tüzes kíséretet biztosít a keze alatt, így helyenként olyan harsány színezetet kap a darab, mintha legalábbis Verdi egyik sűrű vérdrámája volna.

Úgy hiszem, igazat kell adnunk Szerb Antalnak, aki szerint „(…) Werthernek mindenképpen meg kell halnia.” Mindenképpen. És Werther halott: szívében pisztolygolyó. Nem ébreszti fel már a tavasz lehelete. Pedig pont azért kellett volna élnie, amiért megölte magát.

*Albert Camus: A lázadó ember, Nagyvilág Kiadó Budapest, 1999., 16 p.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"A II. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny nyitókoncertje"
Fesztiválakadémia Budapest
BARTÓK: 44 duó két hegedűre, BB 104 (részletek)
Kokas Katalin, Kelemen Barnabás (hegedű)
MENDELSSOHN: d-moll hegedűverseny
Tóth Kristóf (hegedű), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
SCHNITTKE: Concerto grosso, No. 1
Shlomo Mintz, Kelemen Barnabás (hegedű), Dinyés Soma (csembaló, preparált zongora), Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
Vezényel: Jan Latham-Koenig

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

„Amikor leszáll az éj”
A Fesztiválakadémia Budapest nyitókoncertje
SAINT-SAENS: Violons dans le soir
Horti Lilla (szoprán); Natalia Lomeiko (hegedű); Balog József (zongora); Molnár Piroska (vers)
POPPER: Requiem, Op. 66
Danjulo Ishizaka, Natalie Clein, Jan-Erik Gustafsson (cselló); Balog József (zongora)
MOZART: g-moll vonósötös (K. 516)
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű); Yuri Zhislin, Dmitry Smirnov (brácsa); Jan-Erik Gustafsson (cselló)
J.S. BACH: „Mein gläubiges Herze” – ária a BWV 68-as kantátából
Horti Lilla (szoprán); Dmitry Smirnov (hegedű); Philippe Tondre (oboa); Lakatos György (fagott); Dinyés Soma (csembaló)
SOSZTAKOVICS: d-moll cselló–zongora szonáta, Op. 40
Fenyő László (cselló); Diana Ketler (zongora)

20:30 : Budapest
Vajdahunyadvár

Közreműködik: Radnóti Katalin (fuvola), Kiovics Okszáná (hegedű), Szabadfi Mónika (csembalo)
Semmelweis Vegyeskar (karigazgató: Oláh Márta)
Musica Sonora Kamarazenekar
Vezényel: Illényi Péter
J.S. BACH: V. Brandenburgi verseny BWV 1050
VIVALDI: Gloria RV 589
SCHUBERT: Esz-dúr mise D. 950
A mai nap
született:
1866 • Francesco Cilea, zeneszerző († 1950)
1944 • Maria Joao Pires, zongorista
elhunyt:
1757 • Domenico Scarlatti, zeneszerző (sz. 1685)
1969 • Kemény Egon, zeneszerző (sz: 1905)