vissza a cimoldalra
2018-09-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4057)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61041)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11288)
A csapos közbeszól (95)

Lisztről emelkedetten (917)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1060)
Pantheon (2259)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (774)
Simándy József - az örök tenor (550)
A nap képe (2093)
Élő közvetítések (7395)
Operett, mint színpadi műfaj (3699)
Jonas Kaufmann (2273)
Help me! (1091)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1478)
Franz Schmidt (3180)
Balett-, és Táncművészet (5548)
Opernglas, avagy operai távcső... (20136)
Momus-játék (5512)
Kimernya? (2746)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék XLVIII. – Kertész István
Balázs Miklós, 2012-03-22 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Kertész István A nagy karmesterek „biológiai előjoga”, hogy megöregszenek. Leopold Stokowski kilencvenöt évesen tért meg a Teremtőhöz, Toscanini és Monteux közel kilencven, Klemperer nyolcvannyolc, Bruno Walter nyolcvanöt esztendős volt, mikor elhagyta az árnyékvilágot. De ők is csaknem haláluk napjáig aktívak maradtak, s szinte pálcával a kezükben, a dobogóról távoztak az öröklétbe. Csakúgy, ahogyan azok a szépreményű ifjú mesterek, akiket fenti kollégáikkal szemben fiatalon szólított el a sors: a briliáns tehetségű Guido Cantelli harminchat évesen lett repülőszerencsétlenség áldozata, Fricsay Ferenc nem élte meg a negyvenkilencedik életévét, gyilkos kór ragadta el.
A magyar Kertész István sem kapaszkodhatott az „Olümposz vénei” közé, mindössze negyvenhárom éves volt, mikor a Földközi-tengerbe fulladt Izrael partjainál. Csak találgatni tudunk, milyen karriert futott volna be ez a szikrázó szellemű, fantasztikus muzsikus élete csillagóráiban, ha nem távozik olyan fájdalmasan korán. Hiszen ha ma élne, még mindig csak nyolcvankét éves lenne.

Kertész István 1929 augusztusában született Budapesten, nagypolgári zsidó családban, ám bőr- és textilkereskedő apját időnek előtte, kilencévesen veszítette el. Ekkor azonban már évek óta muzsikált: kisgyermekként hegedült, majd tizenkét évesen zongorázni kezdett. A II. világháború idején a család bujkálni kényszerült az üldözések elől, de sokan nem kerülhették el a haláltábor poklát. Kertész rokonsága jó részét elveszítette 1943–44-ben (őket az auschwitzi lágerben gyilkolták meg), de anyja és húga szerencsésen túlélte a vészkorszakot.
Kertész a nagy múltú, Munkácsy Mihály utcai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1947-ben, ahonnan azonnal a Zeneakadémiára felvételizett, majd felvétele után hegedűt, zongorát és zeneszerzést hallgatott; tanárai közt volt Kodály Zoltán és Weiner Leó is. Ekkoriban kezdte érdekelni a vezénylés, sűrűn látogatta Ferencsik János és Somogyi László óráit. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a szopránénekesnő Gabry Edittel, akitől azután három gyermeke született.
Karmesterként 1948 decemberében debütált a fővárosban egy Mozart-esttel.

Kertész István Kertész zeneakadémiai éveivel esett egybe Otto Klemperer budapesti működése az Operaház élén, s a német dirigens munkái komoly hatással voltak a fiatal karmesternövendék szakmai fejlődésére. Ötévnyi akadémiai pallérozódás után pályájának első hivatalos állomása Győr városa lett, ahol a helyi zenekart vezette két éven át (1953–55), majd a Budapesti Operába szerződött, ahol 1957 elejéig volt alkalmazásban mint korrepetitor-karmester.
Az 1956-os forradalmat követően határozta el, hogy amint lehet, elhagyja az országot, és pályáját nyugaton folytatja. 1957 januárjában emigráltak Bécsbe. (A családnak ekkor már volt egy négyéves fiúgyermeke, Gábor). A Santa Cecilia Akadémia ösztöndíját elnyerve előbb Rómában tanult Fernando Previtali keze alatt, eközben felesége a brémai operához szerződött, így később Kertész is követte nejét az NSZK-ba: a Hamburgi Szimfonikus Zenekarnak, valamint a Hamburgi Állami Operaháznak lett vendégkarmestere. Innen hívták többek között Wiesbadenbe és Hannoverbe vendégszerepelni.

Első jelentékeny nyugati állását Augsburgban bízták rá, ide szerződött a helyi operaház (Városi Színház) főzeneigazgatói posztjára 1960-ban. Vérbeli operakarmesterként mutatkozott be a német közönség előtt: zajos sikereket aratott Mozart operáival, a Varázsfuvolával, a Szöktetéssel, a Figaróval és a Cosíval, majd a Verdi-operák terén bizonyította rátermettségét, dirigálta a Rigolettót, aDon Carlost, a Falstaffot és az Otellót, de Strauss dalműveiben is elmélyedt, vezényelte az Arabellát a Salomét és a Rózsalovagot egyaránt. Ezen diadalok és a hallatlanul sikeres indulás után szinte egyenes út vezetett a nagy német és osztrák zenés színpadokig. 1961-ben debütált a Salzburgi Fesztiválon a Szöktetéssel, majd két évvel később a Varázsfuvola betanítását vállalta el ugyanitt. Ekkorra már több európai nagyvárosból felfigyeltek rá, hívták vezényelni Berlinbe, Londonba, Párizsba, Münchenbe és Tel-Avivba, de belekóstolt a hangfelvételek készítésébe is (1960, Bamberg).

Kertész István A ’60-as évek első felében vált Európa szerte elismert és keresett dirigenssé Kertész István. 1960-tól rendszeresen dolgozott a Londoni Szimfonikusokkal, 1962-től az Izraeli Filharmonikusokkal, vendégeskedett a San Franciscó-i Operában és a Spoletói Fesztiválon. 1964-ben nevezték ki Kölni Opera zeneigazgatójává, ahol egyebek mellett eldirigálta Verdi Stiffelio című operájának, valamint Britten Billy Buddjának németországi premierjét, s ugyancsak nagy sikerrel játszotta Mozart operáit, a Titus kegyelmét és a Don Giovannit. A kölni közönség és a kritikusok hamar a kegyeikbe fogadták, magabiztos fellépésével, megkérdőjelezhetetlen szakmai felkészültségével igen rövid idő alatt megteremtette a maga nimbuszát. Emellett sosem szakította meg kapcsolatát hazája jeles operaénekeseivel, előszeretettel hívott magyar művészeket Kölnbe vagy Londonba vendégszerepelni. A városi zeneigazgatói poszt az operaház koncertzenekarának (Gürzenich Orchester) irányítását is jelentette, ennek vezetését 1971-től haláláig ellátta. Ekkor természetesen már nyugat-német állampolgár volt.
Pierre Monteux örökébe lépve, 1965-ben első karmesterként átvette a Londoni Szimfonikusok irányítását, de kapcsolata a zenekarral nem volt felhőtlen, így mindössze három évad után feladta londoni megbízatását.

Az évtized második felében több ízben szerepelt az Egyesült Államokban: felbukkant a Philadelphia Zenekar, a New York-i Filharmonikusok, a San Franciscó-i Szimfonikusok, a Los Angeles-i Filharmonikusok, a Minnesota Zenekar, és Chicagói Szimfonikusok (1970 és ’72 között a Ravinia Fesztivált irányította) élén, valamint a Cleveland Zenekanál. Utóbbi együtteshez zeneigazgatói posztra is pályázott az elhunyt Széll György helyére (1970), s bár a zenekari muzsikusok nagy arányban őt támogatták, jelentkezését elutasították. (A tanács nyilván nem akart egy újabb „magyar akarnokot” a régi helyére, helyette inkább a kimért Pierre Boulezt, majd a megengedő Lorin Maazelt választották.) Ám Kertész így is egy kiváló zenekar, a Bambergi Szimfonikusok zeneigazgatója lett 1973-ban, de kibontakozni itt már nem maradt ideje. Magyarországra a ’70-es évek elején látogatott el ismét; budapesti hangversenyén a Rádiózenekart vezényelte.

Kertész István váratlan és tragikus halála a XX. század zenetörténetének alighanem egyik legfájdalmasabb vesztesége: 1973 áprilisában éppen koncertturnén járt Izraelben, ahol egy tengeri fürdőzés alkalmával a vízbe fulladt Herzliya partjánál.

Tizenöt év. Nagy jóindulattal is mindösszesen ennyit töltött el Kertész a nemzetközi zenei életben, ám ez a tizenöt tartalmas esztendő elegendő volt arra, hogy a kor legnagyobbjainak nyomába érjen. Kölni munkássága, hangversenyeinek és operaprodukcióinak színvonala csak a fényes Klemperer-korszakhoz mérhető*, londoni megbízatása a legtekintélyesebb brit zenekar élén magáért beszél, számtalan európai és amerikai vendégfellépése, lemezfelvételeinek nagy száma igazolja az állítást: pályája csúcsán, ereje teljében távozott a dirigens. Az a több tucat hanglemezből álló diszkográfia, melyet Kertész alig több mint egy évtized munkája nyomán maga után hagyott, akár egy sok évtizedes karriernek is becsületére válna.

Kertész István Első hanglemezeit 1960-ban, az EMI/Columbia számára készítette Kertész a Bambergi Szimfonikusok élén, ezeken Beethoven II. és IV. szimfóniája mellett a német mester néhány nyitánya szerepel. Egy évre rá a Decca égisze alatt Bécsben rögzítette Dvořák „Újvilág” szimfóniáját a Filharmonikusok élén. Ez volt az a lemez, melyre felfigyelt a szakma, s John Culshaw, a Decca akkori vezető producere további felvételekre szerződtette a karmestert. 1962-től lemezre vett több Mozart-szimfóniát és zongoraversenyt (Vladimir Ashkenazy és Clifford Curzon szólójával), s elkészítette a Titus kegyelme első teljes lemezfelvételét (1967, Bécs), ám bármennyire is avatott operadirigens volt, a Tituson kívül mindössze egy teljes operát rögzített stúdióban, Donizetti Don Pasqualéját (1964, Bécs). További fontos stúdiómunkákként kell megjelölnünk Mozart Requiemjét (1965, Bécs), híres Respighi-lemezét (1968, London), valamint Rossini Stabat Materét (1971, London).

Mozart mellett azonban talán a magyar mesterekhez, Bartókhoz és Kodályhoz, valamint Schubert és Dvořák zenéjéhez volt leginkább affinitása. A Kékszakállúból készült londoni felvétele (1965) sokak számára máig felülmúlhatatlan teljesítmény, de Kodály Psalmus Hungaricusából és a Peter Ustinov narrációjával készült Háry Jánosból (mindkettő 1970, London) is övé az egyik legszebb hanglemez. Mindemellett tudott dolog, hogy Kertész volt az első dirigens, aki Antonín Dvořák szimfóniáiból először készített komplett ciklust (1963–66). A VIII. szimfónia 1963-as londoni felvétele után döntött úgy a lemeztársaság, hogy Kertésszel érdemes végigvinni az üzleti értelemben kissé kockázatos sorozatot, s mellette a cseh szerző fontosabb zenekari műveit (szimfonikus költemények, nyitányok, Szimfonikus variációk) is rögzíteni. Dvořák Requiemjének egyedülálló szépségű előadása 1968-ban került szalagra. Franz Schubert szimfóniáiból ugyancsak hiánytalan széria az övé, de ezen már a Bécsi Filharmonikusok élén dolgozott 1963 és 1971 között, szintúgy a Deccánál. Élete utolsó stúdiómunkái Brahms I. szimfóniájából és a Haydn-variációkból születtek 1973 elején, utóbbit már nem tudta fejezni.

Kertész István Kertész István előadásai rendszerint egy igen alapos próbafolyamat nyomán épültek fel, hiszen a magyar dirigens különösen nagy hangsúlyt fektetett a kiérlelt, gondosan végigvitt próbákra. Többnyire – és demonstratíve – vezérkönyv nélkül dirigált. Nem volt előzékeny, vagy kimondottan udvarias munkatárs, sőt egyes források szerint nyakas, nehéz természetű ember, munkájában meg nem alkuvó maximalista volt. Elképzeléseit, ha kellett, hangos, fegyelmező szóval oktrojálta rá a muzsikusaira, nem állhatta a fegyelmezetlenséget, nem tűrte a félkész munkát.
Produkcióit így mindvégig egyfajta szigorú rend és feszesség jellemezte, ami azonban nem fedte el az alkotói képzelet, a művészi fantázia gyümölcseit. A zenekari hangzás határozott és „egyenes”, a strukturáltság, a hangszínek, a karakterkeresés és a dinamikai kidolgozás egyaránt közvetíti a klasszikus arányosság kívánalmait és a romantikus érzelmi hullámzás szélesebb spektrumát és amplitúdóit. Kiváló manuális technikával bírt Kertész, a zenészekkel inspirálóan, ugyanakkor könnyedén és világosan kommunikált, így a magas fokú szakmai felkészültség mellett rendre egyaránt jelen voltak olvasataiban az egyéni képzelőerő friss hajtásai, az élményszerű frissesség és a szubjektív „teremtő” szellem eredeti impulzusai.

* Otto Klemperer 1917 és 1924 között irányította az intézményt.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Dávida Tamás (trombita)
Nagao Haruka (hegedű), Csikota Gergely, Király Tibor, Kirsch Bence, Kresz Richárd, Nagy Csaba, Seidl Dénes (trombita), Thiago Bertoldi (zongora)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
"Dávida Tamás trombita DLA doktori zárókoncertje"
VIVALDI: B-dúr kettősverseny, RV 548
ENESCU: Legenda
HORVÁTH BALÁZS: Escalator
BOZAY ATTILA: Concertino
ERIC EWAZEN: Fantázia hét trombitára

16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

Orgonahangverseny

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
LUTOSŁAWSKI: Concerto zenekarra
BARTÓK: Concerto zenekarra, BB 123
19:30 : Székesfehérvár
Ciszterci templom

Szili Gabriella, Alexander Schneider, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt (ének)
Kodály Zoltán Kórusiskola Exsultate Fiúvegyeskara (karnagy: Tóth Márton)
Alba Regia Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Dinyés Soma
JOHANN SCHELLE: Erkenne deine Missetat – kantáta
JAN DISMAS ZELENKA: Barbara dira effera - alt szólókantáta ZWV 164
HÄNDEL: F-dúr Concerto grosso Op. 6 No. 2
J.S. BACH: Herr, gehe nicht ins Gericht – kantáta BWV 105
A mai nap
elhunyt:
1908 • Pablo de Sarasate, hegedűs, zeneszerző (sz. 1844)
1957 • Jean Sibelius, zeneszerző (sz. 1865)