vissza a cimoldalra
2019-07-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11352)
A csapos közbeszól (95)

Hozzászólások a Momus írásaihoz (6967)
Balett-, és Táncművészet (5842)
Operett, mint színpadi műfaj (3994)
Élő közvetítések (8016)
Bretz Gábor (129)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4517)
Edita Gruberova (3087)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3309)
Opernglas, avagy operai távcső... (20259)
Erkel Ferenc (1059)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (985)
Kimernya? (3175)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1696)
Franz Schmidt (3374)
Erkel Színház (10287)
Társművészetek (1320)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Arabella, avagy tanúsítvány a társulati lét szükségességéről (Strauss operája a MÁO-ban)
- zéta -, 2012-03-20 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Arabella 2012. március 17.
Magyar Állami Operaház

R. STRAUSS: Arabella

Szvétek László, Wiedemann Bernadett, Sümegi Eszter, Váradi Zita, Morten Frank Larsen, Pataki Potyók Dániel, Wendler Attila, Káldi Kiss András, Egri Sándor, Miklósa Erika, Fülöp Zsuzsanna, Roska Dániel, Mukk József
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Stefan Soltész

*

Richard Straussnak egy jó ideig szerencséje volt Budapesttel. Operaházunk élen járt a nagy európai házak közti nemes versengésben: ki mutatja be mielőbb a divatos német mester legújabb dalművét. Gyors egymásután került színre saját produkcióként az Elektra (1910), A rózsalovag (1911), a Salome (1912), az Ariadne Naxos szigetén (1919), majd némi szünet után újabb sorozatban az Egyiptomi Helena (1932), az Arabella (1934) és a Daphne (1940). (A külhoni vendégjátékokat most hagyjuk figyelmen kívül.)

Ez a lendület a második világháborúval gyakorlatilag teljesen megszűnt, a Magyar Állami Operaház ezt követően csak a négy „alapmű” olykori felújításaival vétette észre magát. A rózsalovag négy alkalommal (1971, 1985, 1997, 2010), a Salome három ízben (1958, 1972, 1989), az Elektra kétszer (1976, 2007), az Ariadne pedig mindössze egyszer (1967-ben) került új produkcióban közönség elé.

Most új fordulat állhat(na) be a Strauss-életmű fővárosi gondozásában, a dalszínház ugyanis 77 esztendő után újra műsorra tűzte és bemutatta az Arabellát. Különös fricskája az életnek, hogy a bemutató szinte napra egyezik a színház vezetésének ama döntésével, mely szélnek eresztette a (már amúgy is megfogyatkozott) magánénekesi gárdáját, azaz a Társulatot. A jövőben kivétel nélkül minden énekes szerepszerződéssel fog fellépni az ország első számú zenés színházában. Ennek eredménye (szomorú példája?) az Arabella, mely – részleteiben – immár a stagione-szisztéma alapján jött létre.

A döntés a kérdések sorát veti föl, de az egyszerűség kedvéért nézzük csak át ezt a döntést a mostani Arabella-premier és a Mester más alkotásainak tükrében. Tény továbbá, hogy jelen évadban ez az egy Strauss-mű hangzik fel, összesen hat alkalommal. Vajon lehetséges-e megteremteni az idealizált hangvételt e hat előadás alatt? Amikor a fellépő énekesek nagy többsége első alkalommal találkozott a színpadon a komponista alkotásával? Aligha.

Az ezt megelőző Arabella-előadáson az Operaház akkori vezetése (a legendás Radnai Miklóssal az élen) parádés szereposztást állított össze. Báthy Anna volt a címszereplő, Zdenka Dobay Lívia, Mandrykát Losonczy György, Matteót Laurisin Lajos, Waldner grófot Székely Mihály, a grófnét Sebeők Sári, Fiákermillit Szabó Ilonka alakította, s a három udvarló rövidebb, de kényes szólamát is olyan nevek tolmácsolták, mint Rösler Endre, Maleczky Oszkár és Lendvai Andor. Fleischer Antal vezényelt, az előadást Nádasdy Kálmán rendezte. Elképesztő névsor! Sokaknak ma igen kellemetlen lenne az összehasonlítás, de nem ezért írtam le.

Radnai Miklós társulatban gondolkodott és társulatot nevelt, amit pontosan leolvashatunk a szereposztásból is. A főbb szereplők alakítói már mind túl voltak egynémely Strauss-hősön, -hősnőn, azaz anyanyelvi szinten beszélték a komponista zenei nyelvét. A kisebb szerepek gazdái pedig útban voltak a későbbi főszerepek felé. Mindenki azt énekelte, ami pályafutása akkori szakaszában a legideálisabb volt számára. Ez a társulati lét legfontosabb előnye: felnevelhetünk egy jelentős művészt akkor, ha lépésről lépésre terheljük. És tönkretehetjük az idő előtti túlterheléssel. Mindkettőre számos példánk van. Melis György Morelesszel, Bagóval, Malatestával kezdett, hosszú utat tett meg A kékszakállú címszerepéig, Jagóig. Závodszky Zoltán maga mesélte nevetve: „Hét évig csak hírnökspecialista voltam”. Ilosfalvy Róbert első szerepei között Hunyadi Lászlót, Walthert a Tannhäuserből, a Szöktetés Belmontéját találjuk, és csak bő negyedszázaddal később érkezett el az Otellóhoz. És sorolhatnám… Mondom az ellenpéldát a szombati premierből:

A nagyszerű és muzikális Váradi Zita Zdenkaként élete első Richard Strauss-főszerepét énekelte, s nem ugrik be, hogy a Tannhäuser és a Parsifal egy-egy nyúlfarknyi szerepén kívül bármi mást énekelt volna német nyelven. Tetézi mindezt, hogy szerepe kétharmadát fiúruhában kell töltenie. Így tehetséges énekesnőnk alakításán joggal érződött az elfogódottság, ami pedig más produkcióiban sosem jött át eddig.

Hasonló a helyzet a fiatal, és a pályakezdés éveiben lévő Pataki Potyók Dánielnél. Matteo szólama túl magas és túl tömény neki, olykor csak kiabálva tudja a kevéssé kollegiális dirigens jóvoltából harsogó zenekart áténekelni. Ez a szituáció minden tehetséges és fiatal kezdőt megtalálhat társulat nélkül. Ha pályára akar kerülni (netán ott akar maradni), akkor el kell énekelnie olyan szerepet is, amelyik az adott pályaszakaszban még nem ajánlott. Kockáztatnia kell. Pataki Potyók amúgy nem esélytelen arra, hogy túlélje e kezdeti szakaszt, jó kiállása, viszonylag szabad hangadása reményre adhat okot. De mi van, ha jövőre, mondjuk, a Lohengrinnel találják meg? Az énekes kiszolgáltatottsága társulat nélkül a sokszorosára nő.

Waldner gróf és felesége szerepében Szvétek Lászlót és Wiedemann Bernadettet hallhattuk. Mindketten hatalmas főszerepek teljesítése után, elvileg a pálya csúcsán vannak. Szerepeltetésük e középszerepben indokolatlan luxusnak tűnhet. Alakításuk nagyjából helyén is van, ámde mindketten erősen túljátszották a figurát. Persze, ilyen múlt után, miért is ne? Szvétekből olykor egy megbántott és sértett főisten (netán Wotan?) szól, s Wiedemann esetében is hajlamosak vagyunk valamely fajsúlyos Wagner-hősnőt felidézni. Pedig a Waldner házaspár képlete ennél sokkal egyszerűbb, kiskaliberű alakok, akik napi gondjaik megoldására keresgélnek kispolgári megoldásokat. Ezért is tűnik oly hiteltelennek, amikor Adelaide esetlenül kacérkodik lánya egyik hoppon maradt udvarlójával.

Wendler Attila, Káldi Kiss András és Egri Sándor rutinos énekesek. Számos főszerepet követően tisztelettudóan lehaknizzák a némileg méltatlan kis szerepeket, Elemér, Dominik és Lamoral grófokat. A rendező jóvoltából érdekes figurájuk ugyanakkor hihetővé teszi az alakítást, mélyebb tartalmat Bereményi Géza sem gondolt „beléjük”, s ők sem érdekeltek tartósan hitelesíteni comprimarióságukat.

Miklósa Erika
Miklósa Erika © Csillag Pál
A további szereplők közül abszolút helyén van a Fiákermillit alakító Miklósa Erika és a címszerepben Sümegi Eszter. Ők jó helyen és jó időben találkoztak a szerepükkel. Előbbi sikerét jelentősen rontja a megrendezetlen báljelenet, ahol egyszerűen nincs megoldva a bécsi üdvöske szerepe. Ha Honthy Hanna így jött volna be a színpadra, valószínűleg észre sem veszik. (A magyar operett egykori nagyasszonya persze erre mindig gondosan ügyelt.) Miklósa dicséretesen csillogtatja legfőbb énekesi fegyvertárát, a legfelső koloratúrás oktávot, de alakítása korántsem lett olyan ütős, mint lehetett volna. Jut erről eszembe: néhány hete olvastam egy büszke nyilatkozatban, hogy a megtakarítás eredményeként megszűnt a főrendezői poszt. Nos, ez pont egy olyan helyzet, amikor a főrendező (aki szintén társulati tagként elvben felel minden produkcióért) azt mondhatná a vendégrendezőnek az első-második próba után, hogy „ne haragudj, de találj ki valami ütősebbet erre a jelenetre”.

Sümegi Eszter
Sümegi Eszter © Csillag Pál
Akiért mégis érdemes volt ezt az estét az Andrássy úton tölteni, az Sümegi Eszter. Rettentően eltalálta a szerep, s most már látszik (innen nézve), hogy fontos volt azt a két évvel ezelőtti nyögvenyelős Rózsalovagot is végigverekednie. Arabellája már nem az a hamvas csitri, ezért is van gondban. Okos lány, aki szülei nem igazán sikertörténet házassága láttán rájön, hogy ha másképp szeretne megöregedni, másképp kell párt választania. Sümegi nemcsak mindent tud a női lélekről, hanem mindent a straussi dallamvezetésről is. Az énekesnőt eddig ösztönös művésznek gondoltam, de Arabella szólama nem abszolválható ilyen színvonalon, ha csak az érzésekre hagyatkozunk. Magát a szerepet rendkívüli ökonómiával alkotta meg. Egy jól felépített pálya csúcsán áll, melyben eleinte védően állt mögötte a társulat lét, később saját eredményei. Vajon lesz-e ilyen lehetőségük a mai fiataloknak?

S ejtsünk rosszkedvűen néhány kényszerű szót a Mandrykát alakító Morten Frank Larsenről is. A szerepet Perencz Béla próbálta a premier előtti hétig. Utána – „azt beszélik Signában”: erős karmesteri nyomásra – került képbe a dán baritonista, úgymond világsztár. Morten Frank Larsen imponálóan biztos szereptudással érkezett a már majdnem kész produkcióba, egyedül a személyiségét és a hangját hagyta otthon. A figura sejthetően a mostanában egyre haloványabb képet mutató Thomas Hampson még haloványabb kópiája. (Tőle vette át a szerepet Zürichben.) Hangi képességei Larsent teljességgel alkalmatlanná teszik erre a rendkívüli tömény szólam eléneklésére. Mélysége úgyszólván semmi, a magas hangok fájóan egyenesen, szorítottan, kigúvadó szemmel szólalnak meg. A színen pedig nem egy medvevadászt látunk, hanem egy handabandázó alakot, aki komoly színpadon maximum Bartolo doktor lehetne. Larsen felléptetése a stagione szisztéma legnagyobb szégyene.

Stefan Soltész tisztességes, de nem kiemelkedő előadást vezényelt, számomra nem igazolta nemzetközi rangját, sokkal inkább azt, hogy „messziről jött”.

Bereményi Géza rendezése nem forgatta fel a világot, de többnyire hitelesen tette színre a darabot. A második felvonás báli képének megoldatlanságaiért némileg kárpótolt az utolsó jelenet szép színváltozásával, mely kapcsán fontos még Csikós Attila díszlettervező nevét is megemlíteni. (Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára nyíltszíni tapsot a függöny fölmenetelekor.) Első operarendezése kapcsán valaki elhitethette Bereményivel, hogy az énekesek csak úgy tudnak énekelni, ha csüngnek a karmesteren, akkor is, ha a darab szerint a mögöttük lévő ablakon néznek ki. Nem, ez nem minden rendezőnél van így!

A második budapesti Arabella-produkció így felemás eredménnyel zárult. A mű továbbra sem lett nélkülözhetetlen kedvenc, de egy megfelelően funkcionáló társulattal kellő sikerrel előadható (lenne).


© Tomaas Opitz

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Hagyományok Háza

"III. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny" - Elődöntő
17:30 : Kapolcs
Művészetek völgye

Kriesch Barbara (hárfa), Molnár Anna (ének)