vissza a cimoldalra
2018-12-13
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61403)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Haladjunk tovább... (216)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5563)
Operett, mint színpadi műfaj (3778)
Jonas Kaufmann (2313)
Élő közvetítések (7597)
Pantheon (2285)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3024)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1191)
Erkel Színház (9492)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (635)
Polgár László (267)
Abbado – az ember (153)
Franz Schubert (309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1544)
Franz Schmidt (3241)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (962)
Erkel Ferenc (1053)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Nedvedző testek, eltompult elmék (Berg Luluja Barcelonából)
Balázs Miklós, 2012-01-02 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Berg Luluja Barcelonából BERG: Lulu

Patricia Petibon, Julia Juon, Ashley Holland, Paul Groves
Symphony Orchestra of the Gran Teatre del Liceu
Michael Boder

Universal / Deutsche Grammophon
073 4637

*

Frank Wedekind nem akárkiktől tanulta a premodern nőgyűlölet mesterségét: a német filozófustól, Arthur Schopenhauertől és egykori cimborájától, August Strindberg svéd drámaírótól. Jó kis társaság. A gyengébb nem iránti zsigeri averziókat átmentve a XX. századba szörnyűséges nőalakokat lelni: Turandot hercegnő, vagy a vele többé-kevésbé „egykorú” Lulu borzongató jelenségek, igazi vérfagyasztóan kegyetlen, terribilis nőalakok az operatörténetben. Persze nem precedens nélkül valók: a Shakespeare-től kölcsönzött Lady Macbeth (Verdinél) lehetne ezen gyilkos, gonosz, jéghideg végzet-asszonyok ősanyja.
Wedekind úgy álcázza heveny nőutálatát, hogy Pandora szelencéjének nevezi a Lulu-jelenséget – ezt a címet adja ugyanis Alban Berg operájának alapjául szolgáló vérdrámájának –, mintha valamiféle női archetípust öntene művészi formába Lulu alakjában, s nem csupán saját, önnön frusztrációját, ki nem élt, elfojtott szexuális vágyait kivetítve vagdalkozna – Berg pedig, a végletekig kihasználva a 20-as, 30-as évek balos észak-német avantgárdja által felszított szabadosságát, új testeket szab a wedekindi rémalakoknak.

Mert, ne tévedjünk: sem Wedekind, sem Berg nem bírálja, vagy helyteleníti e jelenségeket, csupán leírja, bemutatja, ábrázolja őket. Elénk, nézők elé tárja. Ám míg előbbit cirkuszi mutatványosként hajszolt és értelmetlen cigányéletbe, később börtönbe kényszerítik a császári konvenciók ellencsapásai, utóbbi könnyebben megteheti, hogy kevéssé legyen tekintettel a felelős polgári magatartás és műélvezet csontra száradt normáira, s a gyanútlan néző elé citálja azt, amit korábban nem „illett”. Például, amit Berlin vagy Hamburg külvárosi mulatóiban és bordélyaiban tapasztalni, s ezt színpadra applikálni mind csekélyebb stilizálási hajlandósággal.
Berg legalább az állatszelidítő monológjával megteszi azt, amit a kor esztétikája követel tőle: elidegenít, hogy kívülről, a „tisztes távolság” biztonságos sáncai mögül figyelhessük a történéseket. Mert, sugallja a cirkuszos, itt bizony állatokat fogunk látni, más szóval minden emberi vonásuktól, ha tetszik, emberiességüktől megfosztott lényeket; elállatiasodott, lefokozott teremtményeket. Ez már szinte Franz Kafka nyomasztó világa, ugyanakkor nemcsak Lulu excentrikus, mégis ellenállhatatlan alakjában kerül színpadra ez az animális, erotikusan túltelített nőstényi vadság, hanem a minden erkölcsi érzéküket feladó férfi és női mellékszereplőkben is: mindenki Lulut akarja, és ez a darab igazi tragikuma.

A genfi Nagyszínház és a barcelonai Gran Teatre de Liceu közös produkciója a bizarrt még bizarrabbá, a groteszket még groteszkebbé torzítja, felerősítve az elidegenítést, de megnehezítve, eltávolítva a befogadást. Az előadás rendezője nem akárki: Olivier Py, a híres párizsi Odéon Színház igazgatója nemrégiben egy botrányszagú Rómeó és Júliával mélyítette a szakadékot a posztmodern rendezői irányzatok és azt ezt elutasító, „szórakozni vágyó” közönség között. Jelen rendezése is inkább csak a felszínét kapargatja a darabnak, nem magyaráz, nem interpretál, nem értelmez. Csupán illusztrál és díszít: röhejes állatjelmezekkel, naturális háttérdíszletekkel, hatáskereső színészvezetéssel igyekszik operálni. És mindenekelőtt rengeteg szexualitással. Számára a darab nem egyéb, mint az aberráció apoteózisa, elsősorban a szexuális perverziók kimeríthetetlen tárháza, melyben valamennyi résztvevő skrupulusok nélkül kiélheti minden titkolt vagy bevallott erotikus inflexióját – a háttérben, apró alkóvokban torz bábalakok mímelik ugyanezt vég nélkül.

Py a darab emberi oldalát nem feszegeti, nála a színpad különböző pontjain feltűnő, harsány neonfeliratok (pl. I hate sex, vagy az időről időre, különböző szereplők által kerekeken betolt Meine Seele) is az elidegenítést szolgálják: nem enged közel a szereplőihez, valósággal letilt, ellehetetlenít minden esetleges azonosulást, részvétet, empátiát. A színpadkép rendkívül élénk, színes és változató, ugyanakkor hallatlanul nyomasztó és agyonzsúfolt, szinte érezni a különböző testnedvek szagát az imitált párzási jelenetekben, fellációban és onániában. Jóllehet, manapság nagy divatja van az effajta, a kendőzetlen szexualitást a maga nyers vadságában ábrázoló színreviteleknek ott is, ahol ezt a szövegkönyv vagy a zenemű nem okvetlenül indokolja (lásd például David McVicar skót rendező munkáit), Py azonban csakis innen, a szexus felől képes közelíteni a Luluhoz, amitől a rendezés kissé egysíkúvá, kiszámíthatóvá, emellett végtelenül – és nyilván szándékoltan – vulgárissá válik. Ilyen értelemben tökéletesen más a koncepciója, koreográfiája, mint a 90-es évek ünnepelt Lulu-produkciójának, Graham Vick híres glyndebourne-i munkájának (NVC Arts, Warner Music, 1996), mely éppen a leegyszerűsítéssel, a színpadterek „letisztításával”, „semlegessé” tételével, a színpadias testiség visszafogásával próbál hatni.

Patricia Petibon első látásra különös választásnak tűnhet a címszerepre, hisz korábban leginkább cikornyás barokk dalművekben vagy zagyva, bohókás Poulenc-darabokban csodáltuk hangi adottságait, színpadi képességeit és személyiségének egyedülálló varázsát. Petibon finoman nőies, bájos, szenzibilis jelenség, Luluja így néhol szokatlanul érzékeny, ám ettől hallatlanul izgalmas és megragadó lesz az alakítása. Hangilag győzi a szólamot, noha szopránja „vékonyabb”, mint elvárnánk, mégis olyan elemi erővel – és minden erőlködés nélkül – van jelen a szerepben, hogy megkockáztatható: az évtized Luluja Petibon!
Neki köszönhetjük, hogy a rendezői intenciók ellenére is találni ebben a veszett némberben valami esendően sorsszerűt, emberien fatálist, elkerülhetetlent. Lulu országos ringyó, számító, hidegvérű gyilkos, igazi szörnyeteg, ám furcsa módon akadnak pillanatok, mikor mégis szerethető, de legalábbis szánható a karaktere.

A mellékszereplők közül két férfiút kell feltétlenül kiemelni. A végig szomorú bohócnak maszkírozott álapuka, a Schigolchot éneklő Franz Grundheber baritonja ugyan megkopott kissé az idővel, de szerepformálása professzionális és eleven. A másik remeklő az Alwát játszó-éneklő Paul Groves, aki minden férfi karakter közül talán a legbiztosabb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtja. Előbbieknél haloványabbnak, tompábbnak, de így is kellően kidolgozottnak érzem a zenekar és Michael Boder karmester munkáját, ám egy ennyire erőteljesen szuggesztív rendezés és egy ilyen magával ragadó címszereplői alakítás mellett alig akad esélyünk, hogy a zenei megvalósításra jobban is odafigyeljünk.
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

OrgonaExpedíció

16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

Orgonahangverseny

18:00 : Budapest
Kispesti Munkásotthon Művelődési Ház

Kispesti Vegyeskar Gyöngyvirág Kórusa
Karnagy: Borhy Csilla
Adventi koncert

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Szilvay Réka (hegedű), Fehér Ernő (zongora)
Szilvay Réka kurzus zárókoncertje
SIBELIUS: Két humoreszk, Op.87 (átirat hegedűre és zongorára)
BARTÓK: 2. hegedű-zongora szonáta, BB 85
KODÁLY: Adagio
SIBELIUS: Öt falusi tánc, Op.106

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Farkas Mira (hárfa), Scheuring Kata (fuvola)
Zemlényi Eszter (ének)
Fekete Dániel (vers)
FAURÉ: Clair de lune, op. 46/2
FAURÉ: Berceuse
DEBUSSY: Beau soir
DEBUSSY: Deux romances - 1. Romance, 2. Les cloches
DEBUSSY: Paysage sentimental
DEBUSSY: Voici que le printemps
DEBUSSY: Syrinx
DEBUSSY: Arabesque
MASSENET: Elégie
CAPLET: Viens! Une flûte invisible soupire…
DEBUSSY: Clair de lune (Votre ame est un paysage choisi)
RUSSEL: Deux poèmes de Ronsard, op. 26
SATIE: Gnossiennes No. 1., 3., 5.
SATIE: Je te veux
SATIE: La diva de l'Empire
DELIBES: Le rossignol

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: A Nyugat lánya

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Kolonits Klára (ének)
Benyus János (kürt)
Dinyés Dániel (zongora)
Richard Strauss: Alpesi kürt - dal
Korngold: Négy Shakespeare dal, op. 31
Schumann: Adagio és allegro
Debussy: Ariettes Oubliées (Elfelejtett arietták)
Grieg: Intermezzo
Schubert: A folyónál - dal
Korngold: Három dal, op. 22
Gounod: Barcarola, Chantez Noël!

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Karita Mattila (szoprán)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Hamar Zsolt
"Élet és halál"
HAYDN: A megjutalmazott hűség – nyitány, Hob. Ia:11
BEETHOVEN: „Ah, perfido!” – koncertária, op. 65
SCHUMANN: Nyitány, scherzo és finálé, op. 52
WAGNER: Trisztán és Izolda – Előjáték és Izolda szerelmi halála
R. STRAUSS: Halál és megdicsőülés – szimfonikus költemény, op. 24

19:30 : Budapest
Uránia Nemzeti Filmszínház

Oláh Vilmos (hegedű), Szabó Péter (gordonka)
Narihito Mukeda (zongora)
Nemzetek zenéje - Lengyel est
Chopin és Wieniawski műveiből
CHOPIN: Bevezetés és polonéz („Polonaise brillante”) gordonkára és zongorára, op. 3
CHOPIN: f-moll Mazurka Op.7. No.3 - zongorára
CHOPIN: B-dúr Mazurka Op.17. No. 1- zongorára
CHOPIN: Asz-dúr Polonéz Op.53. No.6- zongorára
WIENIAWSKI: D-dúr Polonéz Op.4- hegedűre és zongorára
CHOPIN: g-moll trió zongorára, hegedűre és gordonkára, op. 8
A mai nap
született:
1870 • Leopold Godowsky, zongorista († 1938)
1943 • Gösta Winbergh, énekes († 2002)
elhunyt:
1976 • Lily Pons, énekes (sz. 1904)