vissza a cimoldalra
2017-10-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59906)
Társművészetek (1214)
Kedvenc előadók (2813)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3847)
Haladjunk tovább... (205)
Momus társalgó (6052)
Milyen zenét hallgatsz most? (24975)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2273)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11180)
A csapos közbeszól (94)

Jonas Kaufmann (2136)
Erkel Színház (8376)
A nap képe (1965)
Lisztről emelkedetten (852)
Franz Schmidt (2924)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (541)
Opernglas, avagy operai távcső... (19853)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (301)
Történelem (473)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2365)
Gioacchino Rossini (987)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1116)
Élő közvetítések (6646)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1122)
Udvardy Tibor (167)
Bartók Béla szellemisége (214)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Nedvedző testek, eltompult elmék (Berg Luluja Barcelonából)
Balázs Miklós, 2012-01-02 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Berg Luluja Barcelonából BERG: Lulu

Patricia Petibon, Julia Juon, Ashley Holland, Paul Groves
Symphony Orchestra of the Gran Teatre del Liceu
Michael Boder

Universal / Deutsche Grammophon
073 4637

*

Frank Wedekind nem akárkiktől tanulta a premodern nőgyűlölet mesterségét: a német filozófustól, Arthur Schopenhauertől és egykori cimborájától, August Strindberg svéd drámaírótól. Jó kis társaság. A gyengébb nem iránti zsigeri averziókat átmentve a XX. századba szörnyűséges nőalakokat lelni: Turandot hercegnő, vagy a vele többé-kevésbé „egykorú” Lulu borzongató jelenségek, igazi vérfagyasztóan kegyetlen, terribilis nőalakok az operatörténetben. Persze nem precedens nélkül valók: a Shakespeare-től kölcsönzött Lady Macbeth (Verdinél) lehetne ezen gyilkos, gonosz, jéghideg végzet-asszonyok ősanyja.
Wedekind úgy álcázza heveny nőutálatát, hogy Pandora szelencéjének nevezi a Lulu-jelenséget – ezt a címet adja ugyanis Alban Berg operájának alapjául szolgáló vérdrámájának –, mintha valamiféle női archetípust öntene művészi formába Lulu alakjában, s nem csupán saját, önnön frusztrációját, ki nem élt, elfojtott szexuális vágyait kivetítve vagdalkozna – Berg pedig, a végletekig kihasználva a 20-as, 30-as évek balos észak-német avantgárdja által felszított szabadosságát, új testeket szab a wedekindi rémalakoknak.

Mert, ne tévedjünk: sem Wedekind, sem Berg nem bírálja, vagy helyteleníti e jelenségeket, csupán leírja, bemutatja, ábrázolja őket. Elénk, nézők elé tárja. Ám míg előbbit cirkuszi mutatványosként hajszolt és értelmetlen cigányéletbe, később börtönbe kényszerítik a császári konvenciók ellencsapásai, utóbbi könnyebben megteheti, hogy kevéssé legyen tekintettel a felelős polgári magatartás és műélvezet csontra száradt normáira, s a gyanútlan néző elé citálja azt, amit korábban nem „illett”. Például, amit Berlin vagy Hamburg külvárosi mulatóiban és bordélyaiban tapasztalni, s ezt színpadra applikálni mind csekélyebb stilizálási hajlandósággal.
Berg legalább az állatszelidítő monológjával megteszi azt, amit a kor esztétikája követel tőle: elidegenít, hogy kívülről, a „tisztes távolság” biztonságos sáncai mögül figyelhessük a történéseket. Mert, sugallja a cirkuszos, itt bizony állatokat fogunk látni, más szóval minden emberi vonásuktól, ha tetszik, emberiességüktől megfosztott lényeket; elállatiasodott, lefokozott teremtményeket. Ez már szinte Franz Kafka nyomasztó világa, ugyanakkor nemcsak Lulu excentrikus, mégis ellenállhatatlan alakjában kerül színpadra ez az animális, erotikusan túltelített nőstényi vadság, hanem a minden erkölcsi érzéküket feladó férfi és női mellékszereplőkben is: mindenki Lulut akarja, és ez a darab igazi tragikuma.

A genfi Nagyszínház és a barcelonai Gran Teatre de Liceu közös produkciója a bizarrt még bizarrabbá, a groteszket még groteszkebbé torzítja, felerősítve az elidegenítést, de megnehezítve, eltávolítva a befogadást. Az előadás rendezője nem akárki: Olivier Py, a híres párizsi Odéon Színház igazgatója nemrégiben egy botrányszagú Rómeó és Júliával mélyítette a szakadékot a posztmodern rendezői irányzatok és azt ezt elutasító, „szórakozni vágyó” közönség között. Jelen rendezése is inkább csak a felszínét kapargatja a darabnak, nem magyaráz, nem interpretál, nem értelmez. Csupán illusztrál és díszít: röhejes állatjelmezekkel, naturális háttérdíszletekkel, hatáskereső színészvezetéssel igyekszik operálni. És mindenekelőtt rengeteg szexualitással. Számára a darab nem egyéb, mint az aberráció apoteózisa, elsősorban a szexuális perverziók kimeríthetetlen tárháza, melyben valamennyi résztvevő skrupulusok nélkül kiélheti minden titkolt vagy bevallott erotikus inflexióját – a háttérben, apró alkóvokban torz bábalakok mímelik ugyanezt vég nélkül.

Py a darab emberi oldalát nem feszegeti, nála a színpad különböző pontjain feltűnő, harsány neonfeliratok (pl. I hate sex, vagy az időről időre, különböző szereplők által kerekeken betolt Meine Seele) is az elidegenítést szolgálják: nem enged közel a szereplőihez, valósággal letilt, ellehetetlenít minden esetleges azonosulást, részvétet, empátiát. A színpadkép rendkívül élénk, színes és változató, ugyanakkor hallatlanul nyomasztó és agyonzsúfolt, szinte érezni a különböző testnedvek szagát az imitált párzási jelenetekben, fellációban és onániában. Jóllehet, manapság nagy divatja van az effajta, a kendőzetlen szexualitást a maga nyers vadságában ábrázoló színreviteleknek ott is, ahol ezt a szövegkönyv vagy a zenemű nem okvetlenül indokolja (lásd például David McVicar skót rendező munkáit), Py azonban csakis innen, a szexus felől képes közelíteni a Luluhoz, amitől a rendezés kissé egysíkúvá, kiszámíthatóvá, emellett végtelenül – és nyilván szándékoltan – vulgárissá válik. Ilyen értelemben tökéletesen más a koncepciója, koreográfiája, mint a 90-es évek ünnepelt Lulu-produkciójának, Graham Vick híres glyndebourne-i munkájának (NVC Arts, Warner Music, 1996), mely éppen a leegyszerűsítéssel, a színpadterek „letisztításával”, „semlegessé” tételével, a színpadias testiség visszafogásával próbál hatni.

Patricia Petibon első látásra különös választásnak tűnhet a címszerepre, hisz korábban leginkább cikornyás barokk dalművekben vagy zagyva, bohókás Poulenc-darabokban csodáltuk hangi adottságait, színpadi képességeit és személyiségének egyedülálló varázsát. Petibon finoman nőies, bájos, szenzibilis jelenség, Luluja így néhol szokatlanul érzékeny, ám ettől hallatlanul izgalmas és megragadó lesz az alakítása. Hangilag győzi a szólamot, noha szopránja „vékonyabb”, mint elvárnánk, mégis olyan elemi erővel – és minden erőlködés nélkül – van jelen a szerepben, hogy megkockáztatható: az évtized Luluja Petibon!
Neki köszönhetjük, hogy a rendezői intenciók ellenére is találni ebben a veszett némberben valami esendően sorsszerűt, emberien fatálist, elkerülhetetlent. Lulu országos ringyó, számító, hidegvérű gyilkos, igazi szörnyeteg, ám furcsa módon akadnak pillanatok, mikor mégis szerethető, de legalábbis szánható a karaktere.

A mellékszereplők közül két férfiút kell feltétlenül kiemelni. A végig szomorú bohócnak maszkírozott álapuka, a Schigolchot éneklő Franz Grundheber baritonja ugyan megkopott kissé az idővel, de szerepformálása professzionális és eleven. A másik remeklő az Alwát játszó-éneklő Paul Groves, aki minden férfi karakter közül talán a legbiztosabb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtja. Előbbieknél haloványabbnak, tompábbnak, de így is kellően kidolgozottnak érzem a zenekar és Michael Boder karmester munkáját, ám egy ennyire erőteljesen szuggesztív rendezés és egy ilyen magával ragadó címszereplői alakítás mellett alig akad esélyünk, hogy a zenei megvalósításra jobban is odafigyeljünk.
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Nabucco

14:30 : Budapest
BFZ próbaterme

"Kakaókoncert"
ismétlés 16:30

17:00 : Budapest
Pesti Vigadó

Demény Balázs (zongora)
BARTÓK: 15 magyar parasztdal, Sz. 71, BB 79
HAYDN: D-dúr szonáta, No. 39., Hob. XVI:24
KURTÁG GYÖRGY: Játékok – részletek
LIGETI: L'escalier du diable (Ördöglétra)
BARTÓK: Szabadban, Sz. 81, BB 89

18:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

"CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál"
SZŐLLŐSY András és a magyar film / 4.
Nyolcvan huszár (1978) / SÁRA Sándor (rend.)

18:00 : Budapest
MűPa, Előadóterem

"Metropolitan-operaközvetítések a Müpában"
MOZART: A varázsfuvola - az élő közvetítés ismétlése

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Banda Ádám (hegedű)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Pinchas Steinberg
LISZT: Prométheusz
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, Op.77
BRAHMS: 2. (D-dúr) szimfónia, Op.73

19:30 : Budapest
Erkel Színház

Bogányi Gergely (zongora), Váradi Zita (ének)
"Zongoraáriák - Liszt206"

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Fejérvári Zoltán (zongora)
BEETHOVEN: Hat bagatell, Op.126
BARTÓK: Táncszvit, Sz. 77, BB 86
SCHUMANN: g-moll zongoraszonáta, Op.22

19:30 : Budapest
Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér

Rácz Rita, Haja Zsolt, Szerekován János (ének)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Talamba Ütőegyüttes
Vörösmarty Gyermekkar (karigazgató: Zsákainé Papp Anita)
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel
VAJDA JÁNOS: Quodlibet
VAJDA JÁNOS: Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre
ORFF: Carmina Burana
A mai nap
történt:
1883 • Megnyílt a New York-i Metropolitan Opera House
született:
1811 • Liszt Ferenc, zeneszerző († 1886)
1832 • Leopold Damrosch, karmester († 1885)
elhunyt:
1764 • Jean Marie Leclair, zeneszerző (sz. 1697)
1859 • Ludwig Spohr, zeneszerző (sz. 1784)
1973 • Pablo Casals, csellista (sz. 1876)
1979 • Nadia Boulanger, zenepedagógus (sz. 1887)