vissza a cimoldalra
2018-06-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60904)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4041)
Momus társalgó (6335)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Társművészetek (1255)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11279)
A csapos közbeszól (95)

Wagner (2597)
Palcsó Sándor (218)
Erkel Színház (9363)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2772)
Edita Gruberova (3060)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (902)
Élő közvetítések (7254)
A MET felvételei (127)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4287)
Operett, mint színpadi műfaj (3618)
Rost Andrea (2027)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1425)
Franz Schmidt (3142)
Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? (47)
Pantheon (2237)
Erkel Ferenc (1046)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A Sátán útitársaként (Faust a Metropolitanből Szegeden)
Márok Tamás, 2011-12-14 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Faust a Metropolitanből Szegeden 2011. december 10.
Szeged
Belvárosi Mozi

GOUNOD: Faust
Élő közvetítés a Metropolitan Operából

*

Szegeden is maradt még egy szép belvárosi mozi (így is hívják), s van ebben a moziban maroknyi elkötelezett mozis, úgyhogy itt is vetítik a Metropolitan élő operaközvetítéseit. S nyomban hozzáteszem: megvan a szép számú, elkötelezett közönség is, amely egy-egy ismertebb darabra megtölti a nézőteret, de a ritkaságoknál is legalább félház van. Akad néhány újságíró, ráérő operista, rajongó orvosprofesszor, aki éppen 20 éve hozta a hírt Bécsből, hogy „René Pape!”. A Varázsfuvola Öreg papját énekelte akkor, fiatalon. A hír igaznak, sőt a mostani estén szenzációsnak bizonyult. S persze zavar egy kicsit, hogy mellettem azt duruzsolják, hogy „Siepivel van a fülemben”, meg hogy „nem elég sötét”, meg efféle varázsszavakat, amelyeket tényleg csak a megszállott operatikusok képesek mormolni. (Lásd még: „Fratello mormorate?”, Forza del destino) De hát magunkat is közéjük számítjuk – miközben sokszor azért bosszantanak bennünket.

Halljuk mi is, hogy a Valentinre kijelölt Russell Braun sötétíteni próbálja a hangját, ám a magasabb regiszterben és a harmadik felvonásban mind a csalás, mind a hangszín egyre világosabbá válik, de hát olyan magabízással harsog! Technikailag és esztétikailag persze képzelhetnénk finomabbat, de hát nem ez a figura, maga? Nem ez a kicsit harsány fickó, aki súlyosabbnak próbál látszani annál, mint ami, s amikor imádott testvérének a legnagyobb szüksége lenne rá, akkor megátkozza, ahelyett, hogy a támasza lenne?

Halljuk, hogy a hangerő kicsit túlvezérelt, sokszor a szabályzó után nyúlnánk. Leginkább a bariton és a zenekar harsány, s azon morfondírozunk, hogy ebből mennyi a dirigáló Yannick Nézet-Séguin sara és mennyi a technikáé. (A Bartók Rádió hangtárában ellenőrizve: nem a karmester a ludas.)

A musical-, és prózarendező Dess McAnuffnál nincsenek kétségeink. Biztos kézzel nyúlt a darabhoz, de talán még biztosabb volt az az ízlés, amelynek nevében őt kérték a feladatra. A szünetben arról beszél, milyen sokszínű a darab, s a legnagyobb baj az lenne, ha valaki kizárólag melodrámának, komikus darabnak, vagy sorstragédiának ábrázolná. Rendezése igazolja szavait: a poétikus pillanatokat poénok oldják föl, majd a következő képtől megfagy a vérünk. A hullámzást leginkább René Pape, a német származású Mefisztó képviseli. Elegáns, energikus, még kitűnően táncol is. Földgömbfejű sétapálcájával és hangjával egyaránt képes varázsolni. A nyitóképben több hangot szeretnénk tőle, aztán a Rondóban megmutatja, hogy van neki elég, csak hát hosszú a darab… Elegáns öltönyökben kalauzolja végig a darabon a megfiatalított Faustot, mint holmi idegenvezető. Minden pillanata autentikus, minden mozdulata hiteles, zavartalanul rajonghatnánk érte.

Ebben csak egyvalami zavar meg bennünket: hogy van egy csoda is színpadon. Jonas Kaufmannt sok operarajongó fejcsóválva fogadta: ugyan minek énekel Faustot Siegmund után? A tenor erről a szünetben két dolgot mond. Egyrészt, hogy Domingo is megcsinálta, igaz, nem egy időben, hanem 15 év különbséggel (diszkrét fricska a nagy szólamtársnak). Másfelől, hogy Wagnert is könnyű hangon kell énekelni, akkor nem árt meg Gounod-nak.

Nos, meghallgatva őt mindkét szerepben, kétségünk nem marad. Lenyűgözően énekelt, szenvedéllyel, muzikálisan, kifejezően. A II. felvonás magas h-ján lélegzetelállító diminuendót csinált. („Nem kellett volna a végén falzettbe elmennie” – fanyalognak derék operatikusaim.) Ez könnyebb hangtól is technikai bravúr volna, neki azonban sötét alaptónusa van, s így még nehezebb a dolog. De nem a triplaszaltó a legérdekesebb, hanem a művészi erő. Kaufmannt egyre többen emlegetik a XXI. század Corellijeként. Nem a dicséret, hanem annak iránya érdekes. Ő is hangfenomén, neki is drámai és ugyanakkor hajlékony, kifejező matéria áll rendelkezésére, neki is szívdöglesztő külső adatott, ő is törekszik a kifinomult hangi megoldásokra, és kitűnő színész. Ám mindezen túl a legfontosabb a lelki érzékenység és finomság, az érzelmek gazdagsága, ami összeköti halhatatlan olasz kollégájával. Nemcsak hangfenomén, de lélekfenomén is.

A Faust előadásában mindig nagy probléma a címszereplő öregítése, majd megfiatalítása. A manőver (maszk, hosszú, ősz szakáll, enyhe Parkinson-kór) könnyen válik mulatságossá. Nos McAnuff nehéz és igaz megoldást választ: csak egy kis bajszot tesz a tenorra, sötét köpenyt ad rá, meg botot ad a kezébe, és énesével eljátszatja az öregséget. Kaufmann üres tekintettel, alig mozdulva araszol odébb, arcán teljes lemondás, hangja zártan, sötéten szól. Az öreg tudós életproblémáját nem illusztrálják, hanem megjelenítik. A fiatal Faust szólamát – benne a nevezetes Cavatinát – erőtől duzzadóan, szinte érzékien frazírozza. Csak a magas c sikerült kevésbé lenyűgözőre, mint az addigiak alapján számítottuk. A sok fényes magas hangot hallva tudjuk be ezt árnyalatnyi fáradtságnak.
(Faust ebben a változatban atomtudós, s megfiatalításával az időben is visszamegyünk valahová az I. Világháború környékére.)

A Margitot éneklő Marina Poplavszkajának olyan állkapcsa van, hogy a legfinnyásabb izélésű antropológusok is elismerően csettintenének, mint anatómiai csodára. Nem mondanánk elbűvölőnek, de nagyon különös lány, Faustnak kell belelátnia a szépséget. A hangszíne is furcsa. Poplavszkaja magabiztosan uralja a szólamot, bravúrokra is képes, szuggesztíven állítja elénk a karaktert. Csak annyi bajom van vele, hogy nem hat meg, bár nehezen tudnám eldönteni, hogy ez magának a figurának vagy az alakításnak a sajátossága.

A zárótercettben rövidre nyírt hajjal, mocskos kék zsákruhában, trampli bakancsban raboskodik, Faust Armanira hajazó csíkos öltönyben, gomblyukában virággal érkezik megmentésére. A látvány kiáltó disszonanciája jól mutatja a vállalkozás lehetetlenségét, azt, hogy e két szív mekkora távolságban is van egymástól. Utána – akárha Kovalik Mefistofeléjében – Margit csigalépcsőn szalad föl a mennybe, kishúga, bátyja nem jön elébe. McAnuff az utolsó akkordokkal még visszaadja nekünk agg Faustunkat, aki – hosszú, szerelmes, gyötrelmes álma után – mégiscsak kiissza a méregpoharat. (Drága operatikusaim immár hallgatnak.)
Pattogó léptekkel, fütyörészve ballagok haza az enyhe decemberi éjszakában. Ugyan, barátaim, dehogy hanyatlik!

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Binder: For Seven Days / Fanshawe: African Sanctus
ELMARAD!

21:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

RICHARD STRAUSS: Salome
A mai nap
született:
1906 • Pierre Fournier, csellista († 1986)
1942 • Kasza Katalin, operaénekesnő