Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

A halál ereklyéi (A halott város Velencéből)

2011-11-23 07:56:15 Balázs Miklós

A Halott város Velencéből KORNGOLD: Die Tote Stadt

Stefan Vinke, Solveig Kringelborn, Stephan Genz, Christa Mayer, Eleonore Marguerre, Julia Oesch, Gino Potente, Shi Yijie
Orchestra & Chorus of Teatro La Fenice of Venice
Eliahu Inbal

Director: Pier Luigi Pizzi
Teatro la Fenice, Venice, 2009

Dynamic
33625

*

Az Örökkévaló is filmzeneszerzőnek teremtette Erich Wolfgang Korngoldot. A brünni születésű osztrák muzsikus már akkor remekbe szabott filmzenéket komponált, mikor a hangosfilm még csak alig ismert, hovatovább csodaszámba menő újdonság volt, az a híres-hírhedt Hollywood pedig szinte nem is létezett. Filmzenét írt akkor is, mikor hegedűszonátát vagy zongorás triót faragott, filmzenét, mikor szimfóniával vagy versenyművel próbálkozott. S ha már a versenyművét kevertem szóba: hegedűkoncertjének szinte nincs olyan témája, motívuma, mely ne köszönne vissza valamelyik – korábbi – filmzenéjében, másik versenyműve, egy csellókoncert pedig már par excellence filmzene, a Tévedés (Deception) című mozi egyik jelenetéhez íródott. Voltaképpen filmzenét szerzett akkor is, mikor operát komponált. Mert ehhez értett.

Nem egyszerűen jeles reprezentánsa, de valódi, eredeti inventora volt a filmzene műfajának Korngold; életműve így csakis innen megközelíthető, csakis a mozgókép-kísérőzene felől olvasható hitelesen és eredményesen: a Blood kapitány, a Robin Hood és a Hét tenger ördöge zeneszerzője ő. Gustav Mahler „zenei géniusznak” nevezte, Giacomo Puccini, mikor végighallgatta A halott város szerzője általi zongorás előadását, „a német zene legnagyobb reménységének” titulálta az ifjú osztrák zenészt. Korngold a húszas évei elejére kiforrott stílussal vértezte fel magát: zsenge korát meghazudtolva olyan formakultúrával és mesterségbeli tudással rendelkezett, melyhez a későbbi évtizedekben már alig kellett hozzátennie. Nem is tett. Hogy nem tudott, vagy nem akart, utóvégre mindegy: szüksége nem volt rá. Évekig ingázott Bécs és Los Angeles között, ténylegesen is, meg szimbolikusan is.
Az 1910-es években írt dalművek és a 40-es évek film-kísérőzenéi között ugyanis nemigen találni stílustörést. A posztwagneriánus tendenciák, csekélyebb mértékben az impresszionista hatások, a dallamgazdag verizmus nyers ereje, a Richard Strauss-i színdús, bravúros hangszerelés, a mahleri irónia és kényszeredett pátosz vált a zenei folyamatok fő csapásirányává a német-osztrák zenés színházakban. A tömör, sűrűn szőtt, ezer színben tobzódó nagyzenekari hangzás (a „glanz”) vált a kortárs zene befogadásának alapélményévé, a vokális (elsősorban az operai) szólamokban pedig a wagneri deklamáció és az olasz bel canto kései elágazásainak melodikája. A halott város maga is olyan benyomást kelt, mintha Richard Strauss és Puccini stílusát gyúrták volna egybe.

Csupán huszonhárom esztendős volt Korngold, mikor A halott várost – egyébiránt harmadik operáját – bemutatták. Méghozzá szimultán: 1920. december 4-én Hamburgban nem kisebb szopráncsillag, mint Maria Jeritza keltette életre Mariettát, ugyanezen az estén a kölni premiert Otto Klemperer vezényelte. A dörgő németországi sikert New York-i, prágai, zürichi, antwerpeni, berlini tapsok követték – a kor szokása szerint igen hamar. (A szövegkönyvet is a zeneszerző jegyzi – a források szerint némi atyai segítséggel –, a könnyen megfejthető Paul Schott álnév alatt.) De bármennyire is népszerű és kapós volt a darab a 20-as években, a kezdeti diadalok mintha nyom nélkül foszlottak volna a semmibe, s hosszú évtizedekre hallgatásra kárhoztatták a darabot: Korngold „halott városa” mintha csakugyan jobb létre szenderedett volna. E holt város azonban manapság újraéledni látszik, a 2000-es évek már számos új színrevitelt hoztak – tavaly Helsinki, idén Regensburg és Bern, jövőre Bilbao dalszínházai tűzik műsorukra a darabot. No meg a debreceni Csokonai Színház: itt 2012 januárjára ígérik a Vidnyánszky Attila által megálmodott bemutató-előadást.

Jelen DVD egy 2009-es velencei előadást rögzít, a Fenice Színház Pier Luigi Pizzi rendezte produkcióját. De talán épp a rendezés az, amire nem érdemes sok szót fecsérelni: Pizzi láthatóan nem igazán tud mit kezdeni a darabbal, igaz, nincs könnyű dolga, a cselekmény kevés és erőltetett, a színváltozások, a szereplők interakciói nem sok eredeti ötletre adnak okot vagy lehetőséget, a lélekábrázolás, vagy a halál folytonosan jelenlévő mementóinak, súlyos relikviáinak – melyeknek a darabban oly fontos szerephez kell jutniuk – sem igazán tud kellően hangsúlyos funkciót biztosítani.

A nemzetközileg válogatott énekesgárda azonban magas színvonalon teljesít. Jóllehet nem a kulcsszereplő, a nejét elvesztett, s régi-új asszonyát kereső Pault alakító Stefan Vinke a produkció legragyogóbb éke: tenorhangja átlagos, kissé fakó, helyenként forszírozott megoldásokkal próbál drámaibb hatást elérni, mindazonáltal javára írandó, hogy mindvégig uralja a szerepét, s bár kevésbé muzikálisnak tetszik, mint legjobb partnerei, hangilag van annyira megbízható, hogy megállja a helyét a szerepben.
Meggyőzőbb alakítást kínál a norvég szoprán, Solveig Kringelborn; nyugodt szívvel írom: ideális Marietta. Tüzes, koncentrált, hangilag, színészileg és megjelenését tekintve szintúgy jó választás a szerepre. Kringelborn Wagner-hangorkánokon edzett, vérbeli drámai szoprán, biztos intonációval, impozáns vivőerővel, ugyan relatíve kevés, de annál élesebb drámai eszköztárral énekel és játszik, pedig pokoli nehéz és megerőltető szólamot ír elő számára a kottapapír.
A mellékszereplők dicsérete sem lehet utolsó szempont: mind a baritonista Stephan Genz, mind a kivételesen szép orgánummal bíró mezzoszoprán, Christa Mayer elsőrangú, szépen kidolgozott teljesítményt nyújt.
A produkció dirigense, a felkészült, rutinos mester, Eliahu Inbal, végig kézben tartja az előadást. A zenekar – amely mégiscsak egy olasz operazenekar, s mint ilyen, túlzó reményekre nem adhat okot – helyenként kifejezetten összeszedetten, máshol, nem túlzás, ragyogóan muzsikál. Jó az összhang, a zenekarnak ereje, fénye, tartása van.

Sőt, az egész zenekari kíséretnek van egyfajta aranyozott ragyogása, lendülete, bája, ugyanakkor van benne valami a „boldog békeidőknek” becézett lábszagú kispolgári ürességéből, a tétlen, szemforgatásból, keserűségéből, megjátszott magabiztosságából és az erre adott szecessziós-expresszionista illúziókereső és -romboló válaszokból. Bruges, az elveszett, a „halott város” csakugyan élettelen és kétségkívül hallgatag ugyan, s még a főszereplők is csak úgy szabadulnak a halál e sikító közelségétől, hogy örökre elhagyják azt, távozásukban mégis van valami hervasztó, reménytelen lemondás. Ahogy látjuk őket elmenni, megszabadulni a múlt fagyos árnyaitól. Mi meg maradunk, ahol vagyunk, s voltunk, a csupán néhány akkordig kanyargó filmzenés harmóniák hamiskás pátoszával a fülünkben. A zene még szól, de mi a stáblista végét meg nem várva elhagyjuk a mozit.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.