Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Az arany középút esete Reiner Frigyessel, avagy Ön is lehet még Carmen-rajongó

2011-11-21 09:07:48 - zéta -

Carmen / Reiner BIZET: Carmen

Risë Stevens, Richard Tucker, Nadine Conner, Paolo Silveri etc.
The Metropolitan Opera Orchestra & Chorus
Fritz Reiner

Sony Classical
88697 96189 2

*

Balázs Miklós kollégám azzal fejezi be Reiner Frigyesről nemrégiben írt kiváló tanulmányát, hogy a dirigens „nem szívlelte sem a szélsőséges romantizáló, érzelmes olvasatot, sem a túlzottan szikár, szárazon tárgyilagos produkciót.” Erre a ritka arányérzékre pedig legjobb példa a Sony által most megjelentetett Carmen-CD.

A Carmen ebből a szempontból azért ingoványos terület, mert rendkívül nehéz megtalálni az „arany középutat”. Georges Bizet remekműve telis tele van a mű hosszas diadalútja során rátapadt előadói manírokkal, amelyek egyfelől bizonyosan segítik a befogadást, másrészt viszont – s itt át kell váltanom egyes szám első személybe – érzésem szerint szembemennek a mű alkotói szándékaival. A régi (vagy akár a vadonatúj) Carmen-produkciók nézegetése/hallgatása között jócskán találhattam olyan előadásokat, amelyek messze túllépik a jó ízlés összes határát, könnyes-giccses mutatvánnyá silányítják a véres féltékenységi drámát.

A másik végletre jóval kevesebb példa van, de azért akad, ahol a darabot sikerült oly mértékben megtisztítani a rárakódott sallangtól, hogy a mű már meg sem érinti a hallgatót. Egyértelmű, hogy ez utóbbi esetben az előadók túllőttek a célon, s a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték. Nyilvánvaló, hogy Bizet operája eredendően tartalmaz (ezúttal nem rossz értelemben használt) hatásvadász elemeket, a kérdés inkább csak az, hogy az adott produkció mennyire fojtja el, avagy (és ez a gyakoribb) erősíti föl ezeket.

A Carmen-előadásokkal kapcsolatosan eddig többnyire az volt a problémám, hogy változó mértékben ugyan, de minden produkció magában hordozott annyi fölös érzelmi többletet (nevezzük bátran érzelgősségnek), ami számomra már hiteltelenül soknak tűnt. Bő három évtizeddel első Carmen-ismerkedésem után néhány héttel ezelőttig úgy voltam vele, hogy 1.) nyilván bennem van a hiba, 2.) a Carmen nem is lehet mentes bizonyos mennyiségű giccstől, a kérdés mindig csak az volt, hogy ez mennyi. És a sok (kudarcos) kísérletezés után a Carmenhez fűződő viszonyom bekerült a „csodálom, ámde nem szeretem” kategóriába.

Ebbe a (jelen sorok írója és a mű között) sok-sok éve kialakult nyugalmi állapotba „zavart bele” most Reiner Frigyes lemeze, melyet néhány hónap híján 60 éve rögzítettek Metropolitanben. Reiner gyakorlatilag hibátlan előadást vezényel. A zenekar ilyen mérvű makulátlan közreműködésére élő előadás estében kevés példa akad, s a dirigens tempóválasztásait adekvátnak, teljesen magától értetődőnek érezzük. És ez nagy dolog: elhitetni a hallgatóval, hogy amit hall, az maga a tökéletesség. Mert zenében nincs abszolút tökéletesség, csak relatív. Mégoly ismert darab esetében sem, mint a Carmen.

Annál is érdekesebb ez, mert – mai füllel hallgatva – a hat évtizeddel ezelőtti szereposztás nem tűnik minden szempontból telitalálatnak. (Ezért is izgalmas, hogy ez nem okoz egy csepp gondot sem.) Az énekesek ugyanakkor a kor vezető operaházának jeles művészei, némelyikük az idő tájt a fachjában világelsőnek számított.

Risë Stevens a címszerepben mindenképpen, ráadásul Carmen emblematikus alakítása volt. Stevens szokatlan hangulatot teremt: a cigánylány nyers, vad és zabolázhatatlan szenvedélyét hozza. Nyersebb, vadabb, zabolázhatatlanabb, mint bárki más. A mélységeket elég élesen intonálja, hőse mindig, még a legnyugodtabb pillanatban is tüskés és sebezhető. A mai kor Carmenjei nálánál sokkal intellektuálisabb felfogást képviselnek, alakítása ezért nekem némiképp idegen, de hajlamos vagyok mindezt a változó kor tanulságos következményének tekinteni.

A másik hölgy, a Micaelát alakító Nadine Conner teljesen más eset. Gyanítom, ma a Met énekkarába sem vennék föl, mert egyenes és éles magasságai kiszólnának. Ha viszont hozzászoktunk a nem kicsit kellemetlen és túl vibratós hangszínhez, kiderül, hogy nagyon is finom dolgokat művel vele. Esete jól példázza, hogy egy bizonyos – valaha igen sikeres – énekiskola körülbelül a 60-as, 70-es évekkel végleg kimúlt, mert ezt az előadást minden pozitívuma ellenére kizárólag múzeumiként tudjuk elfogadni.

Richard Tucker hosszú ideig a Met vezető tenorja volt, akinek széles repertoárja a Così Ferrandójától a Bajazzók Caniójáig terjedt. Don José volt a legtöbbet énekelt szólama. A lírai jeleneteit igéző finomsággal teljesíti, de a drámában alulmarad. Biztos középszer, aki nem hagyja a szenvedélyektől fölösen elragadtatni magát. Nem az a típusú énekes (mint pl. Del Monaco), aki minden este ott pusztul el a színpadon, Tucker gondol a holnapi, holnaputáni előadásra is. Beosztással él. Ez a máskor oly szép erény itt visszaüt, a dráma végkifejlete csak a női oldalon izzik föl.

Szép és korrekt teljesítményt kapunk Paolo Silveritől, aki Escamillót személyesíti meg. A kicsit fakó mélységeken túl (a torreádor szólama mélybariton) a figura semleges megszólalásai miatt hiányoltam a színt alakításából.
A kisebb szerepek előadói nagyszerűek, időnként meghökkentő, mekkora hangok énekelhettek az 50-es években Zunigát, Moralest.

A lemez igazi értékét tehát a dirigens, Reiner Frigyes adja. Akinek eddig nem sikerült végképp beleszeretnie a Carmenbe, tegyen egy kísérletet!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.