vissza a cimoldalra
2018-09-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4057)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61041)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11288)
A csapos közbeszól (95)

Lisztről emelkedetten (917)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1060)
Pantheon (2259)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (774)
Simándy József - az örök tenor (550)
A nap képe (2093)
Élő közvetítések (7395)
Operett, mint színpadi műfaj (3699)
Jonas Kaufmann (2273)
Help me! (1091)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1478)
Franz Schmidt (3180)
Balett-, és Táncművészet (5548)
Opernglas, avagy operai távcső... (20136)
Momus-játék (5512)
Kimernya? (2746)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Az arany középút esete Reiner Frigyessel, avagy Ön is lehet még Carmen-rajongó
- zéta -, 2011-11-21 [ Opera ]
nyomtatóbarát változat

Carmen / Reiner BIZET: Carmen

Risë Stevens, Richard Tucker, Nadine Conner, Paolo Silveri etc.
The Metropolitan Opera Orchestra & Chorus
Fritz Reiner

Sony Classical
88697 96189 2

*

Balázs Miklós kollégám azzal fejezi be Reiner Frigyesről nemrégiben írt kiváló tanulmányát, hogy a dirigens „nem szívlelte sem a szélsőséges romantizáló, érzelmes olvasatot, sem a túlzottan szikár, szárazon tárgyilagos produkciót.” Erre a ritka arányérzékre pedig legjobb példa a Sony által most megjelentetett Carmen-CD.

A Carmen ebből a szempontból azért ingoványos terület, mert rendkívül nehéz megtalálni az „arany középutat”. Georges Bizet remekműve telis tele van a mű hosszas diadalútja során rátapadt előadói manírokkal, amelyek egyfelől bizonyosan segítik a befogadást, másrészt viszont – s itt át kell váltanom egyes szám első személybe – érzésem szerint szembemennek a mű alkotói szándékaival. A régi (vagy akár a vadonatúj) Carmen-produkciók nézegetése/hallgatása között jócskán találhattam olyan előadásokat, amelyek messze túllépik a jó ízlés összes határát, könnyes-giccses mutatvánnyá silányítják a véres féltékenységi drámát.

A másik végletre jóval kevesebb példa van, de azért akad, ahol a darabot sikerült oly mértékben megtisztítani a rárakódott sallangtól, hogy a mű már meg sem érinti a hallgatót. Egyértelmű, hogy ez utóbbi esetben az előadók túllőttek a célon, s a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték. Nyilvánvaló, hogy Bizet operája eredendően tartalmaz (ezúttal nem rossz értelemben használt) hatásvadász elemeket, a kérdés inkább csak az, hogy az adott produkció mennyire fojtja el, avagy (és ez a gyakoribb) erősíti föl ezeket.

A Carmen-előadásokkal kapcsolatosan eddig többnyire az volt a problémám, hogy változó mértékben ugyan, de minden produkció magában hordozott annyi fölös érzelmi többletet (nevezzük bátran érzelgősségnek), ami számomra már hiteltelenül soknak tűnt. Bő három évtizeddel első Carmen-ismerkedésem után néhány héttel ezelőttig úgy voltam vele, hogy 1.) nyilván bennem van a hiba, 2.) a Carmen nem is lehet mentes bizonyos mennyiségű giccstől, a kérdés mindig csak az volt, hogy ez mennyi. És a sok (kudarcos) kísérletezés után a Carmenhez fűződő viszonyom bekerült a „csodálom, ámde nem szeretem” kategóriába.

Ebbe a (jelen sorok írója és a mű között) sok-sok éve kialakult nyugalmi állapotba „zavart bele” most Reiner Frigyes lemeze, melyet néhány hónap híján 60 éve rögzítettek Metropolitanben. Reiner gyakorlatilag hibátlan előadást vezényel. A zenekar ilyen mérvű makulátlan közreműködésére élő előadás estében kevés példa akad, s a dirigens tempóválasztásait adekvátnak, teljesen magától értetődőnek érezzük. És ez nagy dolog: elhitetni a hallgatóval, hogy amit hall, az maga a tökéletesség. Mert zenében nincs abszolút tökéletesség, csak relatív. Mégoly ismert darab esetében sem, mint a Carmen.

Annál is érdekesebb ez, mert – mai füllel hallgatva – a hat évtizeddel ezelőtti szereposztás nem tűnik minden szempontból telitalálatnak. (Ezért is izgalmas, hogy ez nem okoz egy csepp gondot sem.) Az énekesek ugyanakkor a kor vezető operaházának jeles művészei, némelyikük az idő tájt a fachjában világelsőnek számított.

Risë Stevens a címszerepben mindenképpen, ráadásul Carmen emblematikus alakítása volt. Stevens szokatlan hangulatot teremt: a cigánylány nyers, vad és zabolázhatatlan szenvedélyét hozza. Nyersebb, vadabb, zabolázhatatlanabb, mint bárki más. A mélységeket elég élesen intonálja, hőse mindig, még a legnyugodtabb pillanatban is tüskés és sebezhető. A mai kor Carmenjei nálánál sokkal intellektuálisabb felfogást képviselnek, alakítása ezért nekem némiképp idegen, de hajlamos vagyok mindezt a változó kor tanulságos következményének tekinteni.

A másik hölgy, a Micaelát alakító Nadine Conner teljesen más eset. Gyanítom, ma a Met énekkarába sem vennék föl, mert egyenes és éles magasságai kiszólnának. Ha viszont hozzászoktunk a nem kicsit kellemetlen és túl vibratós hangszínhez, kiderül, hogy nagyon is finom dolgokat művel vele. Esete jól példázza, hogy egy bizonyos – valaha igen sikeres – énekiskola körülbelül a 60-as, 70-es évekkel végleg kimúlt, mert ezt az előadást minden pozitívuma ellenére kizárólag múzeumiként tudjuk elfogadni.

Richard Tucker hosszú ideig a Met vezető tenorja volt, akinek széles repertoárja a Così Ferrandójától a Bajazzók Caniójáig terjedt. Don José volt a legtöbbet énekelt szólama. A lírai jeleneteit igéző finomsággal teljesíti, de a drámában alulmarad. Biztos középszer, aki nem hagyja a szenvedélyektől fölösen elragadtatni magát. Nem az a típusú énekes (mint pl. Del Monaco), aki minden este ott pusztul el a színpadon, Tucker gondol a holnapi, holnaputáni előadásra is. Beosztással él. Ez a máskor oly szép erény itt visszaüt, a dráma végkifejlete csak a női oldalon izzik föl.

Szép és korrekt teljesítményt kapunk Paolo Silveritől, aki Escamillót személyesíti meg. A kicsit fakó mélységeken túl (a torreádor szólama mélybariton) a figura semleges megszólalásai miatt hiányoltam a színt alakításából.
A kisebb szerepek előadói nagyszerűek, időnként meghökkentő, mekkora hangok énekelhettek az 50-es években Zunigát, Moralest.

A lemez igazi értékét tehát a dirigens, Reiner Frigyes adja. Akinek eddig nem sikerült végképp beleszeretnie a Carmenbe, tegyen egy kísérletet!

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Dávida Tamás (trombita)
Nagao Haruka (hegedű), Csikota Gergely, Király Tibor, Kirsch Bence, Kresz Richárd, Nagy Csaba, Seidl Dénes (trombita), Thiago Bertoldi (zongora)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
"Dávida Tamás trombita DLA doktori zárókoncertje"
VIVALDI: B-dúr kettősverseny, RV 548
ENESCU: Legenda
HORVÁTH BALÁZS: Escalator
BOZAY ATTILA: Concertino
ERIC EWAZEN: Fantázia hét trombitára

16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

Orgonahangverseny

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
LUTOSŁAWSKI: Concerto zenekarra
BARTÓK: Concerto zenekarra, BB 123
19:30 : Székesfehérvár
Ciszterci templom

Szili Gabriella, Alexander Schneider, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt (ének)
Kodály Zoltán Kórusiskola Exsultate Fiúvegyeskara (karnagy: Tóth Márton)
Alba Regia Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Dinyés Soma
JOHANN SCHELLE: Erkenne deine Missetat – kantáta
JAN DISMAS ZELENKA: Barbara dira effera - alt szólókantáta ZWV 164
HÄNDEL: F-dúr Concerto grosso Op. 6 No. 2
J.S. BACH: Herr, gehe nicht ins Gericht – kantáta BWV 105
A mai nap
elhunyt:
1908 • Pablo de Sarasate, hegedűs, zeneszerző (sz. 1844)
1957 • Jean Sibelius, zeneszerző (sz. 1865)