Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XXXVII. – Fricsay Ferenc

2011-08-09 07:35:40 Balázs Miklós

Fricsay Ferenc „Was für ein hervorragender Dirigent!” – lelkendezik a Tagesspiel kritikusa a Psalmus Hungaricus egy berlini előadása után: micsoda kiváló karmester! „Magával tudta ragadni a művészeket a legmagasabb teljesítményekre” – állítja Maria Stader, „nagyra becsültem őt” – emlékezik Dietrich Fischer-Dieskau, „csodálatos opera-karmester volt” – mondja Yehudi Menuhin.
Szeged, Budapest és Salzburg után Berlint is egy csapásra meghódította Fricsay Ferenc, kevéssel a világháború után. Elegendő volt egy jól sikerült koncert- és operaelőadás, vagy egy-két kortárs opera salzburgi színrevitele, és máris főzeneigazgatói szerződést szignálhatott a magyar dirigens Európa egyik zenei központjában.

Fricsay Ferenc 1914 augusztusában született Budapesten. Cseh származású édesapja is muzsikus volt, a magyar hadseregben szolgálva katonazenekart vezetett, s fiának is magas szintű zenei nevelést igyekezett biztosítani, így Ferenc már hatévesen a pesti Zeneakadémiára járt, ahol zongorázni tanult. Később több hangszert is kipróbált: tanult hegedülni, játszott klarinéton, harsonán, még az ütőhangszerek között is otthonosan mozgott. Tizennégy évesen a zeneszerzői osztályba iratkozott be, ahol az évek alatt egy sor saját kompozíciót alkotott, köztük egy vonósnégyest, egy szimfóniát, hegedűversenyt stb. A Zeneakadémián alkalma nyílt megismerkedni a korszak fővárosi zenei életének valamennyi meghatározó alakjával: Bartókot, Kodályt, Weinert, Dohnányit és Hubayt is tanárai között tudjuk.

1933-ban végzett, s bár akadt budapesti ajánlata (az Operaház kórus-korrepetitorként számított volna a szolgálataira), ő Szegedet választotta, ahol apja mesterségét folytatva – és nem mellesleg Lehár Ferenc örökébe lépve – katonazenekart irányított, továbbá a Szegedi Filharmonikusokat vezette – 1934-től vezető karmesterként. Az ezt követő tíz évben országos tényező lett a szegedi zenekar a vezetése alatt, megfordult itt az ország hangszeres szólistáinak legjava Fischer Annie-tól Sándor Györgyig, egy ízben még Willem Mengelberg és Erich Kleiber is tiszteletét tette a városban. (Érdekes tényadat, hogy e néhány esztendő leforgása alatt Fricsay 260-ról 2000-re emelte a Filharmonikusok bérleteseinek számát.) 1939-től a szegedi színház operaelőadásainak zenei megvalósítását is gondozta.

Fricsay Ferenc A világháború azonban véget vetett Fricsay szegedi diadalának, de egyben útjára indított egy másik, nemzetközi sikertörténetet. A német megszállás nyomán Szegeden is megkezdődött a tisztogatás, az izraelita zenészek kiszorítása a zenekarokból; zeneigazgatóként Fricsay sem kerülhette el a retorziót, amiért a tiltás ellenére zsidó muzsikusokat alkalmazott. 1944-ben a Gestapo letartóztatta, ezután gyakorlatilag száműzték a városból. Barátai segítségével, felesége és három gyermeke oldalán, titokban Budapestre költözött.
A főváros felszabadulása után Fricsay vezényelhette az első pesti zenekari koncertet, s mind az újjászerveződő Székesfővárosi Zenekarnál, mind az Operaháznál igényt tartottak a munkájára. Így Fricsay lett a zenekar első háború utáni karmestere, s – Somogyi Lászlóval megosztva – az Operaház vezető dirigense.
1947-ben a Székesfővárosi Zenekarral Bécsben szerepeltek, mikor Otto Klemperer felkérte Fricsayt asszisztensének egy salzburgi bemutatóhoz, ahol Gottfried von Einem Danton halála című operáját tervezték előadni. Klemperer azonban betegsége miatt lemondani kényszerült az előadást, így a premier terhe egészében Fricsayra hárult. A Danton halála kiugró siker lett, melynek köszönhetően Európa egyszerre felfigyelt az ifjú magyar karmesterre, s a Bécsi Opera meghívta első vendégkarmesternek.

Ezután már nem volt visszatérés Magyarországra; Fricsay egyik nyugat-európai ajánlatot kapta a másik után: 1948 nyarán ismét Salzburgban vezényelt, Frank Martin Le Vin herbé (A bájital) című operáját vitte sikerre, majd ősszel mutatkozott be Berlinben.
És ez a szereplés egész későbbi pályafutását meghatározta.
1948 novemberében lépett fel először Fricsay az amerikaiak által ellenőrzött Nyugat-Berlin zenekaránál, az éppen csak két éve életre hívott RIAS-Symphonie-Orchester Berlin* élén, pár nappal később a berlini Städtische Operban** (Verdi: Don Carlos), decemberben pedig a Berlini Filharmonikusok előtt is letette a névjegyét. Ez a néhány alkalom elég volt, hogy meggyőzze a berlini illetékeseket: Fricsayval hosszú távon számolhatnak, így mind a Rádiózenekar, mind az Állami Operaház zeneigazgatói állást kínált neki – a zenekarnál haláláig, utóbbi intézményben 1952-ig dolgozott.

A Rádiózenekart, mely az évtized végére Karajan híres Filharmonikusaival konkurált, Fricsay tudatosan formálta a „saját képére”. Kezdetben a Staatskapelle legjobb harminc muzsikusának átcsábítása biztosította a magas művészi színvonalat az együttesnél, Fricsay nem titkolt mintája és példaképe azonban Toscanini és az ő NBC-je volt. Igazi „precíziós műszerként” használta Fricsay a Rádiózenekart, számos nehéz, modern alkotás és kortárs kompozíció betanításával edzve őket. 1954-es szerződéshosszabbítása után kezdték Fricsay „saját zenekarának” tekinteni a RIAS-t, de már az ’50-es évek elejétől rendszeres lemezkészítésre nyílt lehetőségük a Deutsche Grammophonnál, s rádiózenekar lévén a rádiós műsorszórás, majd a televíziós sugárzás is számtalan hallgatót és támogatót vonzott.

Fricsay Ferenc Amerikai ismertségét megalapozandó, 1954-ben egy fél évadot Houstonban töltött a város szimfonikus zenekarának élén, ám mindössze 1955 januárjáig maradt Texasban.
1956-ban ennél jóval kecsegtetőbb állást kínáltak neki: ezúttal a müncheni Bajor Állami Operaház főzeneigazgatói posztját nyerte el. Már bemutatkozása (Verdi: Otello) is zajos sikernek bizonyult, később pedig olyan dalműveket mutatott be itt, mint a Lammermoori Lucia, a Hovanscsina vagy a Wozzeck. (A Wagner–Strauss-repertoárt előzékenyen meghagyta Hans Knappertsbuschnak és – az éppen általa Münchenbe szerződtetett – Karl Böhmnek.) Fricsay 1958-ban egy ellene indult sajtókampány miatt lemondott főzeneigazgatói posztjáról, azután már csak vendégkarmesterként dolgozott Münchenben.
Miután az 1956-os magyarországi forradalom leverésével a szovjet hadsereg biztosította a budapesti kommunista adminisztráció hatalomban maradását, Fricsay nem látott esélyt arra, hogy akár csak hazalátogasson, így osztrák állampolgárságért folyamodott, melyet 1960-ban meg is kapott.

1958-ban diagnosztizálták nála a súlyos kórt, mely árnyékot vetett pályájának utolsó szakaszára. 1959 szeptemberében, két nehéz operáció után tért vissza a pódiumra, s a korábbiakban megszokott hévvel, szinte önpusztító lázban látott újra munkához. 1961-ben újfent Salzburgban vezényelt, fellépett Bonnban, majd a Luzerni Fesztiválon bemutatta a nagyközönségnek Kodály Zoltán Szimfóniáját, a berlini Deutsche Oper újra-megnyitóján pedig a Don Giovannit dirigálta. 1962-ben jelentette meg Mozartról és Bartókról című könyvét.
1961 decemberében adta utolsó koncertjét Londonban, ekkor állapota ismét súlyosra fordult: több mint tíz operáción esett át, de életét alig tudták meghosszabbítani orvosai. Fricsay Ferenc negyvennyolc évesen, 1963 februárjában hunyt el Bázelban.

A szűk tizenöt tartalmas esztendő, melyet Fricsay Ferenc a berlini Rádiózenekar élén töltött, elegendőnek bizonyult, hogy a XX. század egyik leggyümölcsözőbb, legsikeresebb karmester–zenekar kapcsolatát építse ki. Ehhez Berlinben minden feltétel a rendelkezésére állt: állandó lemezszerződés a Deutsche Grammophonnal, mely hanglemezek tucatjait segítette életre, rendszeres rádióközvetítések, melyek jó része az utókor számára is hozzáférhető, és nem utolsósorban a televízió újdonsága. Fricsay mediátori szerepéről ritkábban ejtünk szót, mint primer művészi kvalitásairól és teljesítményéről, holott Európában szinte elsőként vitte tévéképernyőre a klasszikus zenét. A képi sugárzásnak hála százezrek, majd milliók figyelték készülékeiken, ahogyan Fricsay a Moldvát próbálja és vezényli a Dél-német Rádiózenekarral (Werkstatt-Reihe, 1961). Nagy vonalakban: amit Bernstein Amerikában, azt vitte végbe Fricsay Berlinben, vagyis felismerte az új médium, a televízió tájékoztatásban és közönségnevelésben betöltött újszerű szerepét, és igyekezett kiaknázni azt. (Korántsem véletlen, hogy évekkel később Herbert von Karajan ugyanitt, Berlinben fejlesztette tökélyre a klasszikus zene televíziós megjelenítését.)

Fricsay Ferenc Nem csupán az új, de a „régi” médiumban is megkerülhetetlen Fricsay Ferenc hagyatéka: hanglemezei elsősorban Mozart, Beethoven és Bartók műveiben nyújtanak kiemelkedőt. 1954-ben rögzítette a Szöktetés a szerájbólt, ’55-ben a Varázsfuvolát, ’58-ban a Don Giovannit (mindhárom Berlin, DG***), Beethoven Fideliója 1957 nyarán, Münchenben került lemezre a vezényletével – ez volt a Deutsche Grammophon első sztereó operafelvétele. Lemezen a berlini Rádiózenekar mellett a Berlini Filharmonikusokat és a Bajor Állami Zenekart is több ízben vezényelte. A Filharmonikusokkal készült Beethoven-szimfóniafelvételeket a legjobb munkái között tartjuk számon (I., III., V., VII. és IX. szimfónia, Berlin, 1953–61), ahogy Bartók- és Kodály-előadásai is jócskán kiállták az idő próbáját. De említést követel Wagner Bolygó hollandija (1952), Haydn Évszakokja (1952), valamint Verdi Requiemjéből rögzített remek produkciója (1953 – mindhárom Berlin).

Opera- és szimfónialemezei mellett kiemelkedőek Fricsay versenymű-felvételei is, köszönhetően annak, hogy a magyar maestro remek érzékkel választotta ki szólistáit. Szeretett ragaszkodni kedvenc zongoristáihoz: Clara Haskil, Fischer Annie és Anda Géza számos alkalommal dolgozott Fricsayval – Anda és Fricsay Bartók-zongoraversenyei például megkerülhetetlen mérföldkövek a Bartók-játszás történetében –, a hegedűművészek közül Wolfgang Schneiderhan volt a kedvence. Ugyanilyen gondosan válogatott az énekesek között is, a magyar származású svájci szoprán, Maria Stader, a szintén svájci tenorista Ernst Haefliger és a pályája korai szakaszában járó Dietrich Fischer-Dieskau nevei szerepelnek leggyakrabban Fricsay lemezein.

Fricsay Ferenc Szigorú, a muzsikusai felé magas követelményeket támasztó dirigens hírében állt Fricsay Ferenc. Elkötelezett vezető, parancsoló típus volt, nem állhatta a pontatlanságot, a lazaságot, megtorolta a fegyelmezetlenséget. Volt benne némi diktatórikus hajlam, fel-feltörő dühét sosem rejtette véka alá, határozott, magabiztos, mindazonáltal hallatlanul szenvedélyes muzsikus volt. Legfőbb erényei közé tartozott a precizitás, a textuális tisztaság: arra bátorította a zenekari zenészeket, hogy aktívan hallgassák egymás játékát, s kamaramuzsikusokként dolgozzák ki az együttjátékot. Többnyire pálca nélkül, finom, precíz ütéstechnikával és kifejező mozdulatokkal dirigált, kedvelte a feszes tempókat, az energikus játékot. Előadásait teljes kontroll alatt tartva önmagát a zeneszerző szószólójának, tolmácsának tartotta – kemény munkamódszereit csak nehezen tudta összeegyeztetni szelíd művészi lelkiismeretével.

Mindemellett páratlan színpadi-drámai érzékkel bírt. Illetékességét az olasz repertoárban számos operaprodukciója, a Don Carlos, a Lammermoori Lucia, az Otello, vagy a Rigoletto berlini, müncheni előadásai bizonyítják, izraeli turnéján Verdi Requiemjét játszotta, összesen mintegy 25 ezer ember előtt. Jól ismerte a zenés színpad világát; gyűlölte a megcsontosodott rutint, nem félt szembemenni a rosszul rögzült, idejétmúlt színházi konvenciókkal, operaelőadásai irigylendő vitalitással és eredeti drámai erővel szólaltak meg.


* A RIAS mozaikszó feloldása: „Radio in the American Sector”, németül „Rundfunk im amerikanischen Sektor”, vagyis az Amerikai Szektor Rádiója; 1956 után a zenekar hivatalos neve Radio-Symphonie-Orchester Berlin lett, 1993-ban pedig Deutsches Symphonie-Orchester Berlin-re változott – a szövegben a továbbiakban Rádiózenekarként említem.

** A mai Deutsche Oper.

*** Fricsay valamennyi, a szövegben említett lemeze a Deutsche Grammophonnál készült, így a továbbiakban a kiadó megjelölését elhagyom.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.