Magaslatról letekintve (Wilheim András: Esszék, írások a zenéről)

WILHEIM ANDRÁS: Esszék, írások a zenéről
299 oldal
3000 Ft
Kortárs Kiadó

*

Nagyszerű olvasmány került néhány hónapja a boltokba. Wilheim András remek zenei esszégyűjteményében 1987-től napjainkig, olykor az eseményekhez hű krónikásként, de többnyire független gondolkodóként kíséri figyelemmel a zenei élet történéseit és a szakterületet foglalkoztató izgalmasabb kérdéseket. Persze, ha választani kell, akkor Wilheim sokkal inkább független gondolkodó, mintsem krónikás. Különös és tényleg nem gyakori, ha egy szerző maga tudja legprecízebben meghatározni önmaga műfaját, de most pontosan ezzel szembesülhetünk. Wilheim a kötetet indító, 2001-es írásában (A zenei esszé műfajáról) Szabolcsi Bencéről szólva maga mondja ki, hogy annak "...legszebb írásaiban nyoma sincsen annak, hogy valóban zenei kérdésekről beszélne; a zene többnyire csupán illusztráció..."

Wilheim nem mondja ki ilyen direkten, de az esszéista nagy ismérve az, hogy nem föltétlenül várja meg, míg tudománya fölteszi a szükséges kérdéseket, hanem elébük megy és maga választja ki mindazokat a feladatokat, amelyekben elmélyülni kíván. Ily módon az esszéista maga alakítja tudományát, maga formálja annak irányait, s maga határozza meg a legfőbb teendőket.

Mint a kötetben olvasható negyvenhárom írásból kiderül, szerzőnk az elmúlt szűk negyedszázadban a komponisták igen széles körével foglalkozott, Ockeghemtől Ligetiig, de éppoly mértékben alámerült a zeneesztétika tágabb témáiban is. Egész sorozatban boncolgatja a képzőművészet és a zene, illetve a szépirodalom és a zene sokrétű és különös kapcsolatát, s új gondolatokkal gazdagítja a filmművészet zenei megközelítését is. S bár általában távol tartja magát a napi kritika műfajától, van véleménye, méghozzá nagyon határozott. Paradox módon, bár vitatkozik Fodor Gézával annak halálára írt visszaemlékezésében (F. G.), de pont így tudja legperfektebben felmutatni Fodor írói-kritikusi nagyságát és különlegességét, s bemutatni benne az Embert.

Nem könnyű olvasmány Wilheim András írásainak gyűjteménye, de minden sora átgondolt és elmélyülésre igen alkalmas alapanyag. Nincsenek benne értelmetlenül megírt sorok, fölöslegesen futott körök, kibontatlan tézisek. Minden mondat ül, minden gondolat célba talál, minden bekezdésre érdemes időt és agysejteket áldozni. Az olvasó kedvére mazsolázhat kedvenc szerzői, korszakai, műfajai között, és szinte mindenki találhat szívének kedves vagy tudatának fontos olvasnivalót.

Nagyon tanulságos, hogy a sokadik cikk olvasása után már egyfajta sorvezetőként jelenik meg az a speciális szemlélet, ahogyan Wilheim nagyon is rá jellemző módon, afféle wilheimandrásosan közelíti meg az adott témát. Ez pedig - bármily napképűen hangzik, bár egyáltalán nem az - az a polihisztori nézőpont, mely lehetőséget ád a szerzőnek olyan magaslatról letekinteni, ahonnan azonnal más léptékűvé válik a vizsgálandó kérdés.

Ez a szemlélet és gondolkodásmód lehetőséget nyújt neki arra, hogy betekinthessen az összefüggések mélyebb szöveteibe, hogy olyan eredményekre jusson, ami mások számára talán egyáltalán nem kézenfekvő. Wilheim így gondtalanul cikázhat évezredek, korok, műfajok, szerzők, kulturális és történelmi események vagy teóriák között, hiszen onnan nézve már minden mindennel összefügg. Irigylésre méltó helyzet.

Akarhat-e ennél többet egy gondolkodó? Aligha.