Szemben a Sorssal (A Fesztiválzenekar koncertje a Tavaszi Fesztiválon)

2011. március 31.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Ewa Kupiec - zongora
Vez.: Gerd Albrecht

LISZT: Orfeusz - szimfonikus költemény
LISZT: 2. (A-dúr) zongoraverseny
BEETHOVEN: V. (c-moll, "Sors") szimfónia, Op.67

*

Szinte hallottam a vájt fülű, sokat látott, agyonművelt hangverseny-látogató fanyalgását a csütörtök esti koncertműsor láttán: "Má' megin' a Beethoven Ötödik? Hallottam számtalanszor" - így kesereg a kényelmes pesti polgár. "És melyik volt ezekből a tökéletes?" - teszem fel a kérdést neki.
Mert bárhányszor is szerepelni látom a legtöbbet játszott klasszikus slágerdarabokat a hangversenyek programjában, ezzel hessegetem el a "már megint" és a "de unom már" kifakadásokat: van-e a sok koncertélmény között két ugyanolyan?

Beethoven sokat idézett Ötödikje a sors kegyeltje. Nem csoda, hisz az maga a Sors. Ahogyan a kortalan remekműért hálás kortárs esztétika és tisztelettudó utókor kijárta neki a hallgatói izgatottságot fokozó, kissé patetikus melléknevet. Hogy legyen egy kis misztikum, egy kis titokzatosság, egy kis thriller a szikáran tökéletes beethoveni klasszicizmus kerítései mögött - mint a "Szellem" trió meg hasonlók. Persze a Sors, mint olyan, más, ő kopogtat: pa-pa-pa-pammmm, és belénk mar, elragad a preromantikus rémlátományok setét erdejébe. Azok az Erünniszek hangjai talán, ott, a nyitótételben?

A Budapesti Fesztiválzenekar is sokadszor játszotta már az Ötödiket. Emlékeim szerint mindig jól: feszesen, összeszedetten, néha picit harsány, máskor fojtottan kontrollált hangon. Most is élt, vibrált, feszült bennük valami hasonló: az előadás, ha kimondottan izgalmasnak nem is volt nevezhető, érezni lehetett némi elfojtott "elektromosságot", feltörni alig-alig tudó energiát benne; különös, dacos dühöt, örömöt, tragédiát.
Így van rendjén, a fátum ilyen. Ígér, ad, hiteget, majd azután elvesz és elragad. Egyszerre nyájas és kegyetlen, egyszerre titokzatos, metafizikus, máskor fájóan józan, evilágian realisztikus.

Az est karmestere, Gerd Albrecht nem tűrte, hogy a fékezhetetlen Sors ősereje leszaggassa a hangszerek kovácsolta béklyóit. Bár a német mester tempói többnyire sebesek voltak, sosem engedte szabadjára az indulatokat. Már a kezdő hangoknál, pár ütem után érezni lehetett, zabolázott előadást fogunk hallani. S még a loholó utolsó tételben is - ahol pedig nemritkán szabadjára eresztik a gerjedelmeket a tűzben edzett zenészek - volt valami sűrű, mégis engedékeny humánum, valami nemes és határozott kontroll. Albrecht nem az a fajta dirigens, aki a lovak közé dobná a gyeplőt. A muzsikusok legalábbis végig uralni igyekeztek a darabot, hisz a Végzet sohasem csúszhat ki a kezünk közül. Mert mi irányítjuk a sorsunkat, s nem a sorsunk minket.

A hangverseny első fele még az aktuálisan ünneplendő Liszt Ferencet magasztalta. Az Orfeusz talán a legpoétikusabb, leglíraibb darab a zeneszerző szimfonikus költeményeinek sorában. Lágy hárfafutamokkal, zsongó mélyvonósokkal, megnyerően, érzékenyen, néha könnyeden közbevetett brácsákkal, fafúvósokkal, takarékosan, de korántsem ötlettelenül meghangszerelt foglalatban. A trák lantos, Orfeusz ősi mitológiája még csak megidézve sincs, a zene allegóriája a szelíd líra mentén bont szárnyakat, amikor minden nagy mesélő, ihlet szállta muzsikus, avatott tollforgató átlényegül az alvilágot megjárt tragikus hérosszá.
Albrecht lassan és kimért modorban tálalja a művet, az előadásban füllel szépen kivehető mellékszólamokkal, szerény, de gondosan megépített dinamikával.

Liszt A-dúr zongoraversenye ugyan ritkábban kerül a koncertpódiumra, mint fivére, az Esz-dúr, a nagyközönség azonban ugyanazzal a lelkesedéssel fogadja. Pedig furcsa muzsika ez, ízig-vérig romantikus, néha kicsit túlírt, de mégis műremek, mert a hangok nem érdemek, célok vagy okok nélkül peregnek tova. De tény, hogy felsőfokon képzett, érdemes és felkészült pianista szükségeltetik hozzá, hogy elnyerje a méltó formát.

Ewa Kupiec lengyel zongoraművésznő éppen ilyennek mutatta magát ez este: tudatta a közönségével, hogy van mondanivalója e sajátos, egyedi hangú versenyműről. Játékának nem volt ugyan igazi magva, de volt értelmes folyamata és menete. Kicsit talán szivárványosan sokszínű próbált lenni, cizellált, széles dinamikai skálán mozgott, ám nem adott fel jottányit sem játékának eleganciájából, s nem ugrott túl az érett romantika szokásos, még a jó ízlés határán innen értendő, mégoly bő keretein. Éppen annyi magamutogató virtuózkodás van ebben a versenyműben, amennyit Kupiec kibontott belőle. A művésznő helyenként annyira puhán és érzékenyen játszott, máskor oly keményen és maszkulin határozottsággal, hogy szinte megelevenedett a modernül metroszexuálisra retusált, műpás Liszt-portrék merész grafikája, a kitűzővel, napszemüvegben, tarka nyakkendőben grasszáló világpolgár.