vissza a cimoldalra
2019-11-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

A Magyar Zenekarok helyzetéről (76)
Legyen a zene mindenkie! - avagy mit tehetnenk a mai magyar enekoktatasert (62)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3506)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2356)
Erkel Színház (10373)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4609)
Élő közvetítések (8244)
Kimernya? (3288)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7232)
Palcsó Sándor (269)
Chopinről - mélyebben (423)
Kedvenc előadók (2842)
Opernglas, avagy operai távcső... (20353)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1802)
Franz Schmidt (3455)
Vincenzo Bellini (478)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Egy opera Liszt Ferencről... (Fekete Gyula: Excelsior!)
- dni -, 2011-03-31 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Fekete Gyula: Excelsior! 2011. március 18.
Thália Színház

FEKETE GYULA: Excelsior!
(Librettó: Papp András)

Liszt Ferenc – Fekete Attila
Carolyne von Sayn-Wittgenstein – Mester Viktória
Árpádházi Szent Erzsébet – Kertesi Ingrid
Gustav von Hohenlohe kardinális – Kovács Annamária
IX. Pius – Bárány Péter
Cosima Bülow, Liszt lánya – Frankó Tünde
Richard Wagner – Káldi Kiss András
Spiridion, Liszt inasa – Kiss Tivadar

Rendezte: Gothár Péter
Vez.: Kesselyák Gergely

*

Mielőtt bárki azon fanyalogna, hogy mi mindent bír ki egy évforduló, mennyi mindent lehet eladni Liszt Ferencre hivatkozva, gondolja végig, hogyan építene fel, hogyan rakna össze logikusan egy épkézláb operaszüzsét. Életrajzból? Zenei idézetekből? Alig hiszem, hogy meg lehetne úszni nyögvenyelős közhelyek nélkül. Az, hogy az Excelsior! mégis épkézláb, drámai konfliktust volt képes a színpadra vinni, már önmagában komoly érdem. Fogjuk fel úgy, hogy a konjunktúra világra segített és megérlelt olyan, arra érdemes gondolatokat, amelyek mellett más, közönséges hétköznapokon figyelmetlenül léptünk volna tovább.

A dráma nem annyira epikus, inkább érzelmekkel operál és moralizál. Maga a cselekmény ezért nem is túl lényeges, tulajdonképpen csak jelzi a krízist és Liszt "kiemelkedésének" okát, körülményeit, hatásait. Ennek megfelelően a színpad is csak jelzés, szó sincs hagyományos pódiumról, és természetesen a realisztikus díszletek, kellékek is teljesen feleslegesek. A kamara méretű zenekart övezi egy játéktérként működő pást, vagy nevezzük inkább kifutónak?

A közönség nagyon közel ül mindehhez, sőt egy ferdén belógatott tükör segítségével felülnézetből is rálát mindenre. Igazából már az első percekben kénytelen vagyok Fellini Rómájának egy híresen szürreális jelenetére asszociálni, amiben – hasonló terepen – vatikáni bíborosok, görkorcsolyázó szerzetesek és apácák tartanak divatbemutatót. A későbbi képek alapján gyanítom, hogy az Excelsior alkotói is látták azt a filmet. Ahogy a mobil szószékén álló Piust egy napszemüveges testőr tolja körbe-körbe, az elég markánsra sikerült jelenet, és ha nem is egy az egyben ugyanaz a kép, mint Fellininél, nekem mégis déjà vu érzésem van.

Az első felvonásban szinte végig azzal próbálkozom, hogy megpróbálom befogadni, "megélni" ezt a játékteret. Elvileg minderre kényelmesen jut idő, ahogy a szereplők szinte egyenként exponálják magukat, mégis, sok, ekkor levont következtetésem válik idejétmúlttá a második felvonásban, és ezt a mű legkomolyabb erényei közé sorolom. Úgy gondolom, hogy amit kezdetben hiányosságnak éreztem, az igenis a koncepció működőképes része lehetett.

Fekete Gyula zenéje retrográd, és én arra a stílusra valahogy kevéssé vagyok fogékony. Hiányosnak tűnik a harmonizálás, a hangszerelés, "lyukasak" a szólamok. Spiridion commedia dell'arte receptek szerint lép színre, mint "talpraesett szolgáló", és ez kissé közhelyesnek tűnik – mintha egyedül Kiss Tivadar (egyébként rendkívüli) atletikus képességeit kívánná kihasználni. Egyszóval zene és látvány szerteágazó és töredezett. Az egymással kevéssé összefüggő "zárt számok" nehezen állnak össze a fejemben – bár lehet, hogy csak lassú a felfogásom.

Mert aztán valahogy elkezdik egymást magyarázni a jelenségek, helyükre kattannak a fogaskerekek, és egyenként komoly jelentősége lesz minden olyan momentumnak, ami első pillantásra csak hóbortos ötletnek látszott.

Fekete Gyula: Excelsior! Például miért is kellett nadrágszerepet csinálni Hohenlohe kardinálisból?

Amikor a második részben piros topánkás sminkelt férfiszopránként megjelenik a pápa is – és egymás közt összesúgva tesznek megjegyzéseket Lisztre, a "zongorahuszárra" –, akkor egyértelműen jelölik ki saját helyüket, korlátaikat. Számukra sem a művészet, sem a szerelem nem jelent semmit. Markáns jegyeik nem csupán a nemiség bizonytalanságára utalnak, az egész világuk szűk és bornírt, amibe az intrikán kívül gyakorlatilag már semmi sem fér be.

A szakrális eszmék sem.

Mert azt Árpádházi Szent Erzsébet képviseli az operában.

És itt nyer értelmet több karakter akár nyúlfarknyi szerepe, a korábbi szerelmek, az idős Liszt, de Wagner és Cosima feltűnése is. Nem szereplők, hanem eszmék testesülnek meg, pontosan úgy, ahogy egy barokk kantátában. Ami ott a félelem és remény párviadala, az itt az egzisztencia, az égi és földi szerelem, a művészet és a hit konfliktusa.

Liszt nem csak integrálni képes ezeket, hanem éppen ezért képes felül is emelkedni rajtuk. A tenor számára pedig szó szerint is mennybemenetel lesz a művet lezáró, himnikus "ária", és a divatbemutatóból, a zenei ötletek halmazából igazi, működőképes opera válik.

A darab végére jelentősen sűrűbb, koncentráltabb és meggyőzőbb Fekete Gyula zenéje is. Az első részben gyakori töredezettség megszűnik, egyre kitöltöttebbek a szólamok, egyre nagyobbat szól a zenekar. Az elejére jellemző zárt számok, belépők, ariózók és kuplék egybeolvadnak, és végigkomponált nagy-formákká futnak össze.

A zenei poénok, utalások pedig talán csak előre ellenpontozzák a katartikus befejezést. Spiridion színrelépését már említettem, de a gegek közé sorolhatnám például Pius pápa szoprán hangon énekelt "Casta diva" dallamát, vagy még inkább a házassági engedély visszautasítása fölött búslakodó Liszt cimbalomkíséretű, cigányzenés kesergőjét. (Ez utóbbit jól hallható kuncogással fogadta a közönség.) Nincs kétségem, hogy ez az opera így lett összerakva, megalapozva és fölépítve. Menetközben megpróbálhattam kritikusan elemezgetni, de a végére elég rendesen a hatása alá kerültem.

Mindegyik szereplő nagyszerű teljesítményt nyújtott. Fekete Attila hangja talán nem olyan szép, legalábbis ahogy azt a nemesen csengő "olasz" hangszínekre értik, viszont teltségében, volumenében is sziklaszilárd volt, amikor annak kellett lennie, és a patetikus befejezést is bírta levegővel és vivőerővel egyaránt.


A férfi felemelkedése elképzelhetetlen szilárd asszonyi támasz nélkül, Liszt Ferenc pedig ezt a támogatást kapta meg Carolyne von Sayn-Wittgenstein személyében. A szerepet éneklő Mester Viktória szinte mindvégig a színen volt és nagyszerű vokális teljesítményt nyújtott. Frankó Tündének és Káldi Kiss Andrásnak ezúttal epizódszerep jutott, de az nagy és fontos epizód volt.

Egészen különös jelenség volt a színpadon Árpádházi Szent Erzsébet. A neki írt énekelnivaló talán nem volt sem olyan hosszú, sem olyan nehéz, "mindössze" szeretni valóan kellett megjelennie és ragyognia. Kertesi Ingrid pedig szeretni valóan megjelent és ragyogott.

A zenekart irányító Kesselyák Gergely szinte pontosan ugyanolyan "elszántsággal" dolgozott meg a zenéért, mint a legutóbb hallott hangversenyén a MÁV Szimfonikusokkal. Csakhogy ugyanaz, ami ott, Mahler Adagiettójában engem zavart, itt a legmélyebb elismerésre és tiszteletre késztet. Kesselyáknak nagyon komoly szerepe volt abban, hogy az Excelsior tényleg "mennybemenetel" lett.

Mert az lett. Közhelyszerű, hogy manapság mindig és mindent megtapsol a közönség, de amit a végén hallottunk, az nem udvarias tetszésnyilvánítás volt, hanem igazi ünneplés.

Rendszerint túl korai a latolgatás, de kortárs mű ősbemutatójakor kikerülhetetlenül fölmerül a kérdés, hogy "Meddig marad repertoáron". Most – egyszeri élmény hatására – úgy gondolom, ha valami ellene szól, az legfeljebb az, hogy az ábrázolt drámai helyzet eléggé speciális. A művész és környezete közötti konfliktus igen érdekes kérdés, de biztosan sokkal könnyebb aktualizálni és eladni egy olyan, sokkal általánosabb és jellemzőbb problémát, mint amivel például a most nyolcvan éves Szokolay Vérnásza, vagy Vajda Mariója foglalkozik.

Viszont az Excelsior is igen jól meg van csinálva. Maga a mű, de a rendezés és a zenei interpretáció is olyan sok – és olyan feltűnően gondos – munka eredménye, hogy azt nem szabad félvállról venni. Ezt a produkciót mindenképpen érdemes megnézni.

Fekete Gyula: Excelsior!

(Fotók: Kállai-Tóth Anett)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Nádor Terem

Giusto Kamarazenekar
koncertmester Litván Erika
vez.: Jean-François Gonzales-Hamilton

GRIEG: Holberg szvit
VICTOR KIOULAPHIDES: Summer concerto, magyarországi bemutató.
DVOŘÁK: E-dúr szerenád vonószenekarra, op. 22

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Martin Schmeding (orgona)
Új Liszt Ferenc Kamarakórus (karigazgató: Nemes László Norbert)
"Requiem – Halál és élet"
BRAHMS: Német Requiem, op. 45 – 6. Denn wir haben hie keine bleibende Statt (Robert Schaab átirata)
SZATHMÁRY ZSIGMOND: Mors et Vita
REGER: Korálfantázia a Wachet auf, ruft uns die Stimme kezdetű korálra, op. 52/2
TOURNEMIRE: Improvizáció a Victimae paschali laudes dallamára (Maurice Duruflé átirata)
DURUFLÉ: Requiem, op. 9

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Balog József (zongora)
Baltic Sea Philharmonic
Vezényel: Kristjan Järvi
GRIEG: I. Peer Gynt-szvit, op. 46
GRIEG: a-moll zongoraverseny, op. 16
STRAVINSKY: A tűzmadár (1945)
19:30 : Debrecen
Kölcsey Központ

Szabóki Tünde, Francesca Provvisionato, Balczó Péter, Cser Krisztián
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Vezényel: Kollár Imre
A mai nap
született:
1921 • Anda Géza, zongorista († 1976)
1928 • Pernye András, zenetörténész, zenekritikus († 1980)
1944 • Agnes Baltsa, énekes
elhunyt:
1828 • Franz Schubert, zeneszerző (sz. 1797)