Orlando, furioso (Vivaldi műve a Tavaszi Fesztiválon)

2011. március 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

VIVALDI: Orlando furioso

Sonia Prina (Orlando)
Franziska Gottwald (Alcina)
Veronica Cangemi (Angelica)
Max Emanuel Cencic (Ruggiero)
Christian Senn (Astolfo)
Kristina Hammarström (Bradamante)
Daniela Pini (Medoro)
Ensemble Matheus
Vez.: Jean-Christophe Spinosi

*

Nem mindennapi élményben volt részem, mikor beültem Vivaldi Orlando furioso című operájának koncertszerű előadására a Művészetek Palotájába. Számítottam rá, hogy a Vivaldi zenéjében igen járatos Jean Christophe Spinosi és az Ensemble Matheus nem fog csalódást okozni, mégis sikerült olyan teljesítményt nyújtaniuk az est folyamán, amely minden várakozásomat fölülmúlta.
Az 1710-es években komponált Orlando furioso - melynek librettóját az Ariosto-eposz felhasználásával Grazio Braccioli szolgáltatta - most valóban "őrültre" sikeredett. A szinte végtelenségig szélsőséges tempók és dinamikai különbségek lankadatlan figyelemre ösztönözték a hallgatóságot, feledtetve a majd három és félórás játékidőt.

A vonósok összjátéka összeszokottságot, - nem rossz értelemben vett - rutinosságot sugárzott. Mosolygós arcokat láthattunk, fáradhatatlan lelkesedést. Könnyedségüknek megfelelő ellenpontul szolgált a mélyvonók néha érdes, "darabos" játéka. A fúvósok kristálytiszta megszólalása igazolta számomra a gondolatot, hogy historikus hangszer ide vagy oda, de mégis lehet tisztán játszani rajta. S bár a rezek nem kaptak túl sok lehetőséget Vivaldi ezen operájában (ellentétben pl. a Tito Manlióval ahol 4 és fél órán keresztül szinte folyamatosan jelen vannak a kürtök és trombiták), megfelelően teljesítettek.

A címszereplő Sonia Prina olasz contralto nem hazudtolta meg magát. Szenzációs koloratúrái mellé komplett tánc-show-t és arcjátékot szolgáltatott, feledtetve, hogy koncertszerű előadáson ülünk. Sötét színű, természetesen telt hangja mesterien kiművelt technikával párosul, s karaktere megformálása érdekében olykor nem törődve a "szép" hangokkal kiabál, ugrál, hörög a színpadon, mellyel méltóképpen hitelessé teszi az őrült Orlando figuráját.

Max Emanuel Cencic

A hidegvérét soha el nem veszítő Alcina szerepét Jennifer Larmore betegsége miatt Franziska Gottwald énekelte, aki bár beugrása miatt a mű vége felé többször is belebonyolódott mondanivalójába, hősiesen helytállt. A négy altot is felvonultató darab ténylegesen női hangra írt legmélyebb dallamait ő kapta, feladatát néha kissé fémes, de fényes, sűrű hangjával gond nélkül megoldotta.

A budapesti koncert egy majd két hónapos turné egyik utolsó állomása volt, mely idő alatt sajnos betegségek is előfordultak. Így volt ezzel Philippe Jaroussky is, aki két nappal a koncert előtt torokgyulladást kapott. Ruggiero szerepében így a tehetséges osztrák Max Emanuel Cencicet láthattuk, aki a legkevésbé sem tűnt tehetségtelenebbnek mint az ünnepelt sztár. Ő kapta az első nyílt színi tapsot gyönyörű, hajlékony és erőteljes szopránjáért és alakításáért.

Egyetlen női szopránként Angelica szerepében Veronica Cangemit hallhattuk, aki a terem közepéről volumenben kevesebbnek tűnt társainál, de éneklése pontos és tiszta volt.
Alcina udvarlóját, Astolfót a chilei származású, Olaszországban élő Christian Senn alakította, aki Rossini, Donizetti és Mozart mellett a barokk zenében is igen járatos. Szép színű baritonjával tökéletes alakítása mellett furioso áriáiban megeresztett egy-két drámai magasságot is. Egyedüli sötét hangú férfi szereplőként igazi színfoltja volt az estének.

Bradamante szerepében Kristina Hammarström mind hangilag mind színészi megformálásban kissé elhalványodott kollégái mellett.
Angelica szerelmét a szintén nadrágszerep Medorót Daniela Pinitől hallhattuk, s ő sem lógott ki a telt, sötét színű, ugyanakkor rendkívül hajlékony altok sorából.

Mindent összevetve az est fantasztikusra sikeredett, három és fél óra után kijőve a koncertről úgy éreztem, akár másnap is beülnék egy ilyen remek előadásra.

(Fotók: Felvégi Andrea)