Minden ember Thomas Quasthoff (Thomas Quasthoff és a Camerata Salzburg a Tavaszi Fesztiválon)

2011. március 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Thomas Quasthoff - ének
Camerata Salzburg
Vez.: Andrea Marcon

MOZART:
C-dúr szimfónia, K.338
Cosi dunque tradisci, K.432
Per questa bella mano, K.612
D-dúr ("Haffner") szimfónia, K.385
Mentre ti lascio, o figlia, K.513
Rivolgete a lui lo sguardo, K.583

*

Valahol mindig sejtettem, hogy a zenei előadó-művészetet nem lehet abszolút módon megítélni - nagyon is fontos szerepet játszanak a körülmények, azaz a mindennapi környezettel való összefüggés -, de erre egészen eddig a koncertig nem tudtam egyértelmű bizonyítékot fölsorakoztatni. Azután jött Thomas Quasthoff, és a kérdés eldőlni látszik.

Mert vajon tudsz-e objektív mércét felállítani, ha a receptoraid egyike fölborítja az általad sok éve felállított "mindenkit azonos értékrend szerint" alapelvet? Ha azt látod, hogy az est főhőse, az alig százhúsz centis énekes apró lábaival oly küzdelmesen igyekszik a pódiumra. Ha azt látod, hogy mekkora erőfeszítéssel sikerül neki két ujjcsonkjával a kottája megfelelő oldalára lapoznia. Ugyan láttad őt már felvételről, és persze készültél a művész születési rendellenességéből, némileg utánaolvastál az egész gyalázatos Contergan-históriának, de egyre kevésbé érted a dolgot.

Mert itt van előtted ez az apró ember, szemmel láthatóan tökéletesen kiegyensúlyozottan, jó kedéllyel, és hamarosan Mozartot fog énekelni. Mert van ebben valami elképesztő irracionalitás. Hiszen ahelyett, hogy haragudna a világra, utálná az emberiség nála egészségesebbik részét, itt van, és még kedvesen ajándékot is hoz neked. Hiszen hányan vagyunk a világban, akik kisebb-nagyobb hibácskával, szemüveggel vagy fülhallgatóval, netán kopaszodva vagy elhízva, esetleg az egyik lábunkra kicsit sántítva létezünk, és hosszú-hosszú évek-évtizedek szívós munkájával sem tudjuk kidolgozni magunkból eme hátrány okozta kisebbrendűségi érzéseinket, ami persze alaposan meglátszik (meghallatszik) tevékenységünkön. És akkor idejön valaki, a mienknél százszor, ezerszer súlyosabb fogyatékkal, aki láthatóan vállalja testét és boldogan valósítja meg önmagát. Ilyen az, amikor a panaszkodásra berendezkedett világunkban valaki nem rinyál, hanem nekiugrik és csinálja. Ha a mi munkánkra azt hittük, hogy szívós, neki mennyi kellett, hogy eljusson idáig?

Amikorra idáig eljutsz, a kisember már elhelyezkedett a neki ácsolt emelvényen, és már énekel is. Vajon tudsz-e egy határozott vonalat húzni az ezt megelőző gondolataid és az éneklés közé? Tudod-e ezután bárminemű objektivitás szemüvegén keresztül szemlélni művészetét? Aligha.

Azt hallod, hogy az énekesünk hangja betölti a hatalmas hangversenytermet, hogy kiegyensúlyozottan énekel, hogy az alapjaiban homogén voce pontosan megfelel a zeneszerző kívánalmainak. Nem bömböl, nem erőlködik, persze nem is nyomja el az őt kísérő remek kamarazenekart, a Camerata Salzburgot, de valahogy mégis minden nagyon helyén van. Feltűnik, hogy a művész rendkívül színes eszköztárral dolgozik, hogy másoknál mennyivel nagyobb hangsúlyt helyez a hangszín ideális megválasztására. Egy idő múlva pedig már gyanús neked, hogy a meglehetősen széles ambitusú koncertáriák ilyetén összeválogatása sem lehet véletlen műve. Hogy a nagy D-től fölfelé két és fél oktáv terjedelemben bármi megszólalhatott, s hogy kiderül: a drámai és a buffó szólamok egyaránt milyen nagyszerűen megférnek egymás mellett ebben az előadásban. Ezen a ponton kicsit bosszankodsz viszont amiatt, hogy a Tavaszi Fesztivál máskor oly professzionális stábja ezúttal nem lepett meg a négy koncertária szövegének nyersfordításával, de annyit értesz, hogy nagyon is ellenkező hangulatú műveket hallasz.

Közben persze észleled, hogy a közreműködő együttesért önmagában is megérte az estédet a MűPában töltened, s hogy a művek között olykor idegesítő macskajancsiként pózoló karmester, Andrea Marcon személyében a művek alatt igazi klasszikus zenemestert ismerhetsz meg. Felmerül benned, hogy a nem kicsit izgága olasz talán nem véletlenül irányíthatja éppúgy pálca nélkül a Camerata Salzburgot, mint a korábbi híres-neves vezetői: a mi Végh Sándorunk, vagy az őt követő Sir Roger Norrington. De ezek a dolgok csak pillanatokra tudják lekötni figyelmedet, hiszen gondolataid mindvégig ott járnak Thomas Quasthoff különös és megmagyarázhatatlan rejtélyénél. Miért? Miért?

És amikor véget ér a "rendes" program, a többedszeri taps után Quasthoff újra elhelyezkedik a pódiumán. Majd kiderül, hogy a basszbariton műsor lezárásaként az énekes szokatlanmód egy basso profondo áriát választott ráadásul. A bevezető akkordoknál még csóválod a fejed, mert azt gondolod, hogy sikerült végre egy hibán tetten érned a művészt, de azután röstelkedve kell beismerned, hogy az érzés igen hamar eloszlott. Mert ugyan talán mégsem egyértelműen Thomas Quasthoff hangjára való Sarastro E-dúr áriája, de ki törődik akkor már ilyen kicsinységekkel, mint a hangfaji besorolás. Rájöttél ugyanis, hogy Quasthoff a ráadással pont a te egészestés tépelődéseidre adott választ.

Az ária Uhrmann György fordításában így kezdődik:
"E szent csarnokokban
a bosszú ismeretlen,
s ha egy ember elbukik,
a szeretet téríti vissza kötelességéhez."

Quasthoff az ária második strófájának legvégén feltűnően és szokatlanul lelassít, a szolgálatkész zenekar elhalkul, hogy így adhasson nyomatékot az áriát lezáró, a kétszer elhangzó "ein Mensch zu sein" szavaknak.

"Ki e tanításban örömét nem leli,
az Ember nevet meg nem érdemli."