Mennydörgés és Für Elise - Ráadások estéje (A Wiener Symphoniker hangversenye)

2011. március 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wiener Symphoniker
Alice Sara Ott - zongora
Vez.: Fischer Ádám

KODÁLY: Galántai táncok
LISZT: 1. (Esz-dúr) zongoraverseny
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

*

Alig merem leírni, ami a fejemben motoszkál a hétfő esti koncerttel kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy nem három, hanem hét zeneműből állott a hangverseny. Állítom én ezt annak ellenére, hogy nem vagyok különösebb híve a ráadásoknak, pláne nem akkor, ha üres csinnadratta, a publikum kegyeit kereső táncos ópusz követ egy elmélyült, komoly darabot. Saját dugámba dőlök, mert most pont ez történt az est végén: Mennydörgés és villámlás polka az első Brahms-szimfónia után, majd a német mester 5. Magyar tánca zárásképpen, és nemhogy nem vagyok morcos emiatt, de úgy érzem, hogy sóval, borssal ízesítette a két bónusz szám a hivatalos programot. Különösen Johann Strauss parádéja kápráztatott el a Bécsi Szimfonikusok előadásában; szerintem minden idők újévi koncertjei a közelébe sem érnek az itt prezentált energikus, élettől duzzadó, elsöprő tolmácsolásnak. A Magyar tánc is, ahogy mondani szokás, rendben volt nagyon.

A ráadások ilyen hangsúllyal való említésének miértje persze részben a Brahms-szimfónia előadásában keresendő. Azt hiszem, erre szokták azt az egyébként némileg sértőnek ható, de semmiképpen sem annak szánt megjelölést alkalmazni, hogy korrekt. Fischer Ádám egy-két fokozattal feljebb tekerte a tempót, ami jót tett a búskomor lassúságban felejtett tucatelőadások okozta rossz emlékek elhessegetésének, és a hosszú évek küzdelmei árán megszületett szimfónia élettel való megtöltésének. Varázslatból is kijutott, ez kétségtelen. Főként a gyengébb előadásokon unalomba fulladó lassú tétel szinte szárnyaló vonósállásaira gondolok, de még ennél is mélyebben maradtak meg bennem a zárótétel elejének pizzicatói, amelyek ritkán tapasztalható, elmélyült pillanatok részeseivé tettek bennünket.

Visszatérve a koncert elejére, Kodály Galántai táncok-ja nagyon jól indították el az eseményeket. A kezdés inkább volt hömpölygően lassú, szántak időt a kibontakozásra. Szépen és tudatosan felépített idegenvezetés révén jutottunk el a fináléként ható, fékevesztett tempójú végkifejletig. A darab nagyon alkalmas táptalajt nyújtott Fischer Ádám időről időre összegyűjtött energiabombáinak megfelelő pillanatban való útnak indítására.

Ugyanezen erőket kicsit nagyobb léptékben kellett összpontosítani és a zenekar számára közvetíteni a zongoraverseny során. Az együttes rendben muzsikált, a nagyszerű fafúvósok tűntek fel leginkább, de azt is bevallom, hogy eget rengető produkcióról azért nem tudok beszámolni. Legyen ezen megítélés egyik markáns oka kis hazánk zenekarainak remélt és tán valósággá érett fejlődése; ma már nem tűnik valamiféle kivételes extrának az itt nyújtott teljesítmény.

Ráadások persze a koncert első felében is voltak, méghozzá ugyancsak kettő. Elsőként Liszt/Paganini La Campanellája, majd a Für Elise. Imádkozom, hogy ne szakadjon rám a plafon, de állítom, hogy ez volt az egész koncert legcsodálatosabb három perce. Pedig zongoraiskolások negyedikben, ötödikben simán játsszák ezt a művet, egy pianistának még álmából felverve sem jelent semmilyen kihívást sem, sőt én is majdnem el tudom pöntyögni. Remélem, nem csal az emlékezetem, amikor felidézem, hogy megdermedt a levegő a teremben a kis darabka zárószakaszában, Alice Sara Ott szavakban semmiképpen sem megfogalmazhatóan érzékeny, matériáját vesztett, kalapácsokat és húrokat csak körüllengő billentéseinek következtében. Én még életemben nem hallottam ilyet, ezt egészen komolyan mondom.

Liszt Esz dúr zongoraversenyét követően nem volt nagy lutri megállapítani, hogy az egzotikus fiatal lány (huszonkét esztendős) nagyon tud zongorázni, de ha viccesen hangzik is, számomra főként a Für Elise során derült ki, hogy komoly muzsikus, vagy legalábbis az lehet majdan. Mint mindannyiunknak, neki is sok arca van. A színpadon szerény, kissé bizonytalanul, de kedvesen fogadja a sikert, és mindez nem tűnik megjátszásnak. A dedikálás után, immár a nagyestélyiből csíkos pólóba és farmerbe átöltözvén határozott, körülrajongott hírességpalánta. A tizenegyedik sorból egyértelműen távol-keleti arc közelebbről már árnyaltabb benyomást kelt, a német és japán vér keveredésének egészen egzotikus esztétikumát. Hogy fontos-e ez? Vagy csak a zenei teljesítmény számít? Minden hozzátesz valamit az élményhez. Ez is épp úgy, mint Fischer Ádám mindig friss mosolya, töretlen lendülete, energikussága. Végül is mindezzel együtt volt kerek egész ez az este.