Kódolt siker (William Christie és társulata újra nálunk)

2011. március 4.
2011. március 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

RAMEAU: Anacrèon (1757)
Emmanuelle de Negri – Papnő (szoprán)
Hanna Bayodi-Hirt – Ámor (szoprán)
Ed Lyon – Agatoklész (tenor)
Alan Buet – Anakreón (bariton)
Jean-Yves Ravoux – egy vendég (tenor)

RAMEAU: Pygmalion (1748)
Emmanuelle de Negri – Ámor (szoprán)
Hanna Bayodi-Hirt – a szobor (szoprán)
Ed Lyon – Pygmalion (tenor)
Virginie Thomas – Céphise (szoprán)

*

Az, hogy bizonyos népszerű előadók sokakat megmozdítanak, megtévesztő is, mert a kevéssé ismert, de szintén nagyon jó második vonal (amely még mindig sok szépséges ismeretlen zenére irányíthatná a figyelmet) sajnos fájón hiányzik zenei életünkből. Az olyan alkalom, amikor világnagyság szerepel nálunk, már nem különleges „ajándék”, de azért „pezsgő régizenei életről” beszélni azért túlzás lenne.

Persze ott van azért egy-két hazai együttes, és meg is teszik a magukét, de kiváló zeneszerzők, teljes műfajok, egész korszakok zenéi hiányoznak fülünknek akár évekig, vagy, ha meg is mozgatják dobhártyáinkat, a bizsergést nem mindig avatott kezek indítják útjukra. Okokat most nem érdemes kutatni, örüljünk, hogy például a Les Arts Florissants immár másodszor szerepelt a MűPában. Azt hozták, amit a leginkább tán velük érdemes megismerni: francia barokk színpadi zenét.

Operát mondanánk, noha aki megnézte ezeket a kis Rameau-remekeket végül is nehezen mondaná a soványka cselekményű egyfelvonásos színpadi művekre, hogy azok. Pontos megnevezésük: acte de ballet. A Pygmalion például táncok meglehetősen hosszú sorozatát tartalmazza, tegyük hozzá: nagy örömünkre, hiszen itt végre eleget hallhattuk az Anacrèonban nem sokat szólózó zenekart. Élvezhettük a bársonyos hangzást, a kitűnően karakterizált táncokat, bár néha kisebb pontatlanságok bezavartak, és olykor a tempók is túlhajszoltnak tűntek.

Anakreón szerelmet és bort dicsőítő versei olyan népszerűek voltak a XVIII. századi Franciaországban, hogy Rameau két teljesen eltérő történetű egyfelvonásos operát is írt a költővel a címszerepben. A másodikat, amelyet most láthattunk, Pierre-Joseph Bernard szövegére komponálta, ennek első előadása 1757-ben volt, a felújított Les Surprises de l'Amour című opera balett betétjeként. Később is többször játszották, a leggyakrabban megszólaló Rameau-darab volt az udvarban a forradalomig.

A cselekmény a körül forog, hogyan fér meg egymás mellett a bor és a szerelem. Ámor segítsége kell ahhoz, hogy a költő és szeretője, Lycoris újra egymásra találjon, s Bacchus ne álljon kettejük közé. Bernard librettója lehetőséget ad Rameau-nak sokféle muzsika komponálására: kórusok, táncok, áriák, viharjelenet, amelyek között tematikus egységet is teremt a zeneszerző azzal, hogy a nyitó ritornell zenéje többször visszatér, például a nyitókórusban vagy Cupido áriájában.

A Pygmalion cselekménye sem készteti körömrágásra nézőt, a szobor Ámor segítségével életre kel, és mindenki örül, csak a szobrász hús-vér szerelme nem. Ő azért szomorú, mert rájön, egy faragott kődarab legyőzte. Némi drámai lendületet az ad a darabnak, ahogy a tragèdie lyrique-et idéző hangvételű kezdés átvált a felhőtlen vidámságba.

A két mű kapcsán énekes teljesítményről két esetben érdemes beszélni: az Anacrèonban Hanna Bayodi-Hirt Ámor szerepében kapott komolyabb énekelnivalót. Bár a hangmatéria alapjában szép, azért itt-ott erőltetve, vagy nem igazán jól megszólaló hangokat is hallottunk, ugyanakkor az énekesnő stílusbiztonsága, technikai felkészültsége meggyőző volt, a virtuóz futamokkal könnyedén megbirkózott. Ed Lyon Pygmalion szerepében aratott nagy-nagy sikert, némely hangja neki is forszírozottnak tűnt, de stílusbiztonságával, technikájával nem volt baj, ő lett az este énekes meglepetése.

Persze itt nem lehet a hagyományos értelemben vett operasztárokra építeni, ahhoz azért keveset vannak színen a főszereplők is, az eredmény egy olyan műhelymunka folyományaképp jön létre, amelyben zenekar, szólisták és kórus egyaránt fontosak. Utóbbiról annyit, magas színvonalon tette dolgát, de az igazi egyéni hangzás hiányzott megszólalásaiból.

Lehet az itt látott színrevitelt fél-szcenírozásnak nevezni, de én ennél kevesebbnek éreztem, főleg amiatt, hogy – nem utolsósorban az énekesek, kórustagok szegényes mozgáskultúrája okán – esetlegesnek tűnt, mikor, mi történik. Valódi, profi táncosok tudtak volna sokat segíteni, azon, hogy a látvány is élvezhetőbb legyen, főleg a Pygmalionban.