Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Eljutni eddig, az első 25 év (a Nemzeti Énekkar jubileumi koncertje)

2011-02-21 11:11:24 - dni -

2011. február 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A 25 éves Nemzeti Énekkar jubileumi koncertje

Nemzeti Énekkar
Talamba Ütőegyüttes
Magyar Rádió Gyermekkara
Szalai Ágnes, Bakos Kornélia, Röser Orsolya, Horváth István, Kálmán László, Massányi Viktor, Sebestyén Miklós (ének), Balog József, Bizják Dóra, Jandó Jenő, Zentai Károly (zongora)
Vez.: Antal Mátyás

BRAHMS: Szerelmi dalkeringők, Op.52
STRAVINSKY: A menyegző
ORFF: Carmina Burana

*

Néha jól jönne, ha megbízhatóbb lenne az ember auditív memóriája. De a több évtizeddel ezelőtti események képét nem csak a gyatra emlékezet torzítja. Akármennyire igyekszik a kritikus, egy hangverseny élvezete végsőkig szubjektív dolog. Beckmesser módjára strigulázhatja a zongorista félreütéseit, vagy összevetheti stopperrel a karmester tempóit a szerző által javasolt metronóm-számmal, de hogy mennyire élvezett egy hangversenyt, és főleg miért, azt nem nagyon lehet számszerűsíteni – és így megjegyezni sem.

Arra például jól emlékszem, hogy Stravinsky A menyegző című művét először a hetvenes évek végén hallottam (a legvalószínűbb dátum 1978), mégpedig Pászti Miklós vezényletével, sőt még a négy zongorista közreműködő neve is beugrik: Tusa Erzsébet, Fellegi Ádám, Lantos István és Varsányi László. Azt már csak a karnagy nevéből és az időpontból valószínűsítem, hogy a kórus éppen a most huszonöt éves Nemzeti Énekkar jogelődjének, az Állami Énekkarnak a magja, az Állami Népi Együttes Énekkara lehetett...

Az viszont teljes képtelenség, hogy az emlékekkel összevetve próbáljam felmérni az akkori és a jelenlegi előadás színvonalát, a különbségeket, a fejlődést.

Az azért elgondolkodtat – és ez a Nemzeti Énekkar fellépésein már többször is eszembe jutott –, hogy egy-két nevezetesebb hanglemez viszont használható lehetne összehasonlítási alapként.
Például a szó szoros értelmében „rémlik” a kórushangzás Klemperer híres Máté-passió-felvételéről, vagy, hogy közelebbi példát mondjak: Ferencsik Cantata profana-lemezén is az énekkar az egyetlen szűk keresztmetszet – de az nagyon. Feltételezem, Klemperer és Ferencsik is az akkor elérhető legjobb megoldás mellett döntött – és ez az a gondolat, ami igazán erősen mutat rá, mit vitt véghez és hová nőtt fel a Nemzeti Énekkar huszonöt év alatt.

A múlt csütörtöki hangverseny tehát méltán lehet az ünneplésé, fölösleges is lenne bármit részletezni – legalábbis a kórus teljesítményével kapcsolatban.

Van viszont egy-két tapasztalat, amit fontosnak érzek. A négyzongorás változat a Menyegző „igazi” alakja, sokkal jobban is szeretem. A kamarazenekaros változatot eleve kevesebbszer hallottam (hangversenyen tán sosem, felvételem van belőle), és különösebben nem is vágyom hallani. Érdekes, de ugyanez az apparátus a Carmina Burana esetében nem válik be. Az előadás adekvát, a Talamba Ütőegyüttes és a zongoristák is megbízhatóan teszik a dolgukat, tehát nem velük lehet gond.

Mégis, ami a Stravinsky-műben erény, az Orffnál probléma. A kórus mellett az egyenletes lebegésűre hangolt zongorák tisztátalannak, néhol konkrétan hamisnak tűnnek. Nem tudni, hogy Orff mennyire gondolta végig az átiratot. Egy négykezes letét elvileg abból a megfontolásból keletkezett – utólag –, hogy ott is előadhassák a darabot, ahol nem áll rendelkezésre zenekar, tehát eleve szükségmegoldásként tekintettek rá.
Stravinsky tudatosan, egészen más szerepkörben, más módon, dallamjátszó ütőhangszerként használja a zongorákat, így a többi ütőhangszerrel egységbe forrva, különleges és homogén hangzás jön létre. Ez Orffnak már csak azért sem sikerülhetett, mert nem volt célja, meg sem próbálta...

Az eredetileg kiadott műsortól eltérően az első félidő két műsorszámát felcserélték, így a hangverseny a Brahms-dalkeringőkkel kezdődött, és ez utólag nagyon jó döntésnek tűnik. Fordítva, vagyis a Menyegző után, ezek a rövid, mindvégig háromnegyedes kis tételek dramaturgiai visszalépésnek tűnhettek volna, így viszont kiderült, hogy a maguk egyszerűségében mennyire összetett, sokszínű és szép darabok.

És nehezek, nagyon nehezek.

Talán itt volt a legfeltűnőbb, hogy a kórus egy mégoly bonyolult feladattal szemben is mennyire fölényes, mennyire magabiztos. Imponáló, de nem meglepő. Sokszor hallottuk őket, ismerjük az erényeiket.

Annál nagyobb elismeréssel kell szólnom a legtöbbször háttérben maradó betanítóról, gazdáról, mesterről, Antal Mátyásról. Karvezetőktől szokatlan módon pálcával dirigálta a kórust és a kísérő zongorákat, és olyan rugalmas, eleven tagolással szólaltatta meg a tételeket, hogy azok végig izgalmasan lüktettek, szikráztak és beszéltek. Azt mindenki sejthette, hogy egy ilyen kaliberű énekkar vezetője jó szakember, de most bárki kételkedő számára is világos kellett legyen, hogy egyúttal igazi, nagy tehetségű muzsikus is.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.