Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

A veszélyben dönteni szükséges (A Varázsfuvola Londonban)

2011-02-18 12:15:07 - zéta -

A Varázsfuvola Londonban 2011. február 11.
London
Royal Opera House

MOZART: Die Zauberflöte

Joseph Kaiser, Elisabeth Meister, Kai Rüütel, Gaynor Keeble, Christopher Maltman, Jessica Pratt, Alasdair Elliott, Kate Royal, Mathew Best, Franz-Josef Selig, Anna Devin
Orchestra & Chorus of the Royal Opera House
Vez.: David Syrus

*

Valahogy az utóbbi időkben nem volt szerencsém a Varázsfuvolával. Mozart remekműve feltűnően sokszor elém került, de szinte minden alkalommal csalódottan álltam föl székemből az előadás után. Utoljára talán még az opera 1980-as Erkel színházi bemutatóján éreztem úgy, hogy az opera a maga komplexitásában is lenyűgözően egyszerű filozófiai mélységében szólalt meg. Persze még Ferencsik vezényelt, többet talán nem is kell mondani.

Mert a Varázsfuvola páratlan remekmű, amely nem igazán tűri meg a napi aktualitásokat, főleg nem az ún. rendezői önkényt. Viszont a sablonokat is lerázza magáról, nem lehet csak úgy rutinból odadobni a publikumnak. Azaz lehet, mert sokszor előfordul, de akkor a néző halálra unja az ezerszer hallott poénokat, és nem érti, mit is szeret ezen az elavult mesketén.

De pont itt a bibi: a Varázsfuvola nem meskete. Nagyon is valós történet, mindennapos szituációk hosszú sora, némiképp meseszerű cselekménybe csomagolva. Sőt, mostanában, ha úgy vesszük, aktuálisabb mint valaha.

Alapvetően négy, párját kereső emberről szól, akik elég különböző helyről érkeztek dalművünkbe. Azt szokás mondani, hogy az egyik páros földi jegyekkel, a másik meg inkább az égiekkel lett megáldva. A kérdés mindannyiuk számára az, hogy sikerül-e találkozniuk egymással. De nem elég megtalálni a másikat, ki is kell őt érdemelni. És hőseink elég változatosan reagálnak ezekre a kihívásokra.

A legeltökéltebb talán Tamino, aki a hit oly biztos vértjével megerősítetten tudja, hogy elég a célt mindenre elszántan akarni, és ezért képes még áldozatot is hozni. Biztosan persze csak Sarastro tudja, hogy az istenek a szelíd és erényes leányzót számára rendelték, de az ifjú herceg bízik, s ez a bizalom, valamint az ehhez kötődő önbizalom (nem elhanyagolható tényező!) átvezeti minden veszélyen. Párja, Pamina ebben a "versenyben" jelentős hendikeppel indul, egy elég narcisztikus anyával a háttérben. Számára az elsődleges tehertétel az anyai ráhatás ellenében dönteni saját boldogsága felöl. Terheit növeli még, hogy napi (olykor szexuális) zaklatásnak van kitéve az utálatos Monostatos által. Nem csoda, hogy az ellentmondásos környezet és a (látszólag) kiúttalan helyzet a depresszív hajlamú lányban elhatalmasodó öngyilkossági szándékot erősít meg.

Nincs másképp ez az amúgy két lábbal a földön álló, de csak látszólag stabil Papagenóval sem. Ugyan neki a céljai sokkal rövidebb távúak Taminóénál, de amikor nőhiány fölötti elkeseredettségét nem tudja némi finomsággal vagy itókával kompenzálni, egyértelműnek tűnik az élet értelmetlensége. Látszólag Mozart és Schikaneder mókásra veszi a sorsát, de a sorok között tisztán látszik, hogy a helyzete pontosan annyira reménytelen(nek tűnik), mint Pamináé. A négy hős közül talán Papagena alakja van legkevésbé kidolgozva, így az ő múltját és útját többnyire csak találgatni tudjuk (ami reális lehetőséget nyújt a rendezői értelmezések sokféleségére).

Tamino, Pamina, Papageno és Papagena figurája az efféle (ki)útkeresők szokásos alapproblémáját jelzi: ugyan sokfelől jöttünk és sokfélék vagyunk, de mindannyian ugyanúgy boldogságra vágyunk. Az alkotók filozófiai nagyságát jelzi, hogy nem vitték el cinizmus irányába a kérdést, mint mondjuk néhány évvel korábban a Cosi fan tuttéban vagy a Figaro házasságában. Ezzel szemben megteremtették a tiszta és boldog szerelem operai mítoszát, mindjárt kétféleképpen. Na, igen, hiszen akkortájt már mindketten éppen áthaladtak a dantei számítás szerinti emberélet felén.

A Varázsfuvola londonban Nem utolsó, hogy a négy ember párkeresési útvesztője két érdekszféra napi harca mentén zajlik. Merthogy van a történetnek még egy "pár"-ja, akik ugyan nem egymás mellett, hanem pont ellenkezőleg: egymással szemben állnak. Igen, Sarastro és az Éj királynője alapvetően ellenségek, mégis, eszközeik olykor nagyon is hasonlóak. De mégsem lehet őket egy kalap alá venni, mert nagyon megkülönbözteti őket a céljuk. Az Éj királynője tisztán a hatalmat akarja, aminek érdekében simán beáldozná lányát a perverz Monostatos "kéjoltárán". Sarastro ezzel szemben a sátáni szerecsent inkább plusz leküzdendő tehertételként tartja a lány körül. Sarastro pozitív jellemére leginkább a II. felvonás legelején lévő, szinte mindig kompletten kihúzott prózai jelenetből következtethetünk.

Ha a Varázsfuvola legfőbb tanulságait szeretnénk megfogalmazni, akkor a szokásos közhelyeken túl is találunk érdekes pontokat. Mert a hit, a remény és a szeretet hármasságán túl még ott van a tisztaság és a bátorság is. Hogy a veszélyben dönteni kell és dönteni szükséges, mert csak ez viheti az ember útját előre.

Érdekes, hogy ez a fenti gondolatmenet a darab során most annyira kézenfekvőnek tűnik számomra, sokkal jobban, mint korábban bármikor. Itt visszautalnék a bevezető sorokra, a korábban látott nagyszámú, kevés gondolattal felruházott előadásokra.

Az elmúlt héten Londonban járván a régi tapasztalatok okán kezdetekben nem igazán örültem, hogy a Covent Gardenben pont a Varázsfuvola volt műsoron. Majd az ellenszenv a darabkezdéssel fokozatosan kezdett olvadni, és az első felvonás közepén már tisztán láttam, hogy sikerült megtalálnom a dalmű tökéletes feldolgozását.

David McVicar 2003-as rendezése kellően artisztikus volt, ugyanakkor éppoly kézzel fogható is. A mű fentebb vázolt viszonyrendszere az előadás után soha nem látott állapotban, nyitott könyvként terült a nézők szeme elé. A rendező nem helyezgette a darabot különféle korba, hanem sikerült egy kellően általános (vö. örökérvényű) környezetbe tennie. A látványelemek kivitelezése s a színészvezetés egyaránt az egyszerűségre és az egyértelműségre törekedett.

A Varázsfuvola londonban Meghökkentő, de életemben először találkoztam a mű valósan komplex változatával, a húzások nélkül a darab a szokásosnál jó félórával tartott tovább. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a nézőteret zsúfolásig megtöltő publikum pisszenés nélkül, feszült figyelemmel koncentrált a cselekményre, s az oldottabb jeleneteket (még az ezerszer hallott poénokat is) harsány derűvel fogadta.

És kiderül, hogy a XXI. század nem feltétlenül igényli a tökéletes technikát a tökéletesség élményéhez. Hogy Papageno madarász híres belépőjét éppoly hatásosan (sőt!) tudja előadni, ha van egy csalimadár, még az sem baj, ha a bábot mozgató művész is a színen van. Persze, már ezt megelőzően a sárkány is hasonló kivitelben jelent meg, így ezúttal csak jót derültünk. A díszlet néhány fal ügyes mozgatásával kellően változatos lett, s olykor megdöbbentően hatásos. Sokáig bennem marad az a borzongató pillanat, amikor Tamino útkeresőben megzörgeti a három ajtót ("Zurück!"), s a harmadik után felemelkedik a fal. Mögötte egy hatalmas asztalon forgó földgömb mellett ücsörög egy apró fiúcska, egy még apróbb kislánnyal, s egy ősz parókás, Goethére erősen emlékeztető úrra figyelnek. Mintha Tamino visszarepült volna gyermekkorába, s a Sprecher tanításait gyermekként szívná magába. McVicar ezzel az egyetlen mozzanattal úgy helyre tudta a darab eme kulcsjelenetét tenni, mint más senki.

De ezek csak momentumok, viszont a zseniális londoni produkció ezen momentumok szorosan összekapcsolt halmazata. Ahol minden pillanat ugyanannak az eszmeiségnek a kifejtéseként, pontosan összeillő cseppekként (kockánként) rakosgatja össze az előadást a maga komplexitásában. Mint jeleztem, a darab egyik kulcspontja az oly sokszor elmaradó prózai jelenet a második felvonás kezdetén. Amikor Sarastro és a Sprecher beszélgetéséből napnál is világosabbá válik, ki képviseli a tisztaságot és ki nem.

Az előadás zeneisége pontosan megfelelt nemcsak a Royal Opera House szokott színvonalának, de az előadás (rendezés) rendkívüli éthoszának is.

A 2003-as produkcióból hírmondónak Franz-Josef Selig Sarastrója maradt meg változatlanul. A hatalmas és rendkívül kiegyensúlyozott, tömör hangszín önmagában hatásos, ehhez a művész ügyesen teszi hozzá figura megszokott színpadi sztereotípiáit.
Jessica Pratt Éj királynője egyszerre ébreszt félelmet és csodálatot. A voce szokatlanul súlyos és drámai, mégis lebilincselőn virtuóz és hatásos. Az első áriában olyannyira, hogy hajlamosak lennénk hinni neki: a lányáért őszintén aggódó anyát hallunk. Másik áriájának hatását csökkenti kismértékű intonációs problémája.

Joseph Kaiser személyében egy üzembiztos és súlyos Mozart-tenorhoz volt szerencsénk. Figurában pontosan teljesíti a hajlíthatatlan (eltökélt) szerelmest. Az énekesnek nagy szerencséje van Londonnal, nálunk már biztosan Radamest énekelne (egy ideig).
Kate Royal Paminája az előadás legérzékenyebb teremtménye. Áriája talán a világirodalom legszomorúbb zenei részlete, a csendes kiúttalanság pontos illusztrációja. Az énekesnő meg tudta teremteni, hogy a Királyi Operaház többezres közönsége együtt lélegezzen vele: nem kis dolog.

Christopher Maltman zseniális Papagenója úgy vált egy pillanat alatt mindannyiunk kedvencévé, hogy nem adta a stupid madarászt, nem tett egyetlen fölösleges mozdulatot. Ember volt, a maga kétkezi formájában, annak minden gyámoltalanságával, gyarlóságával együtt. Hangja meleg, puha, kiegyensúlyozott.
Papagena alakítója, Anna Devin nem a szokásos öreganyókás bohóckodással érkezett a darabba. Életre vágyó asszonyka, aki már első percben maga alá gyűri a nőre vágyó madarászt. Rámenőssége nem is maradt jutalom nélkül.

Említsük meg még Elisabeth Mester, Kai Rüütel és Gaynor Keeble hármasát, akik az Éj királynője dámáit keltették életre, ritkán hallható muzikalitással és zenei egységben. A Sprecher szólamát Matthew Best tolmácsolta, s Alasdair Elliott Monostatosát mint a mértékletesség példáját kell kiemelni.

Az előadást a 2003-as premier dirigense, Sir Colis Davis vezényelte volna, ám a veterán Maestro az előadás előtt nem sokkal rosszul lett, s az estét David Syrus vette át tőle. Az összetett, s eszerint kellően összepróbált produkció mégis tökéletes összhangban, minden zötykölődés nélkül, a legmagasabb minőségben hangzott el.

Az Opus Arte annakidején kiadta a 2003-as bemutató DVD-jét, mindenkinek szívből javaslom. Egy igazán autentikus előadás részesei lehetünk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.