Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Kettősverseny, nagycsalád (Double Concertos / The Helsinki Strings)

2011-02-14 15:13:10 - dni -

Helsinki Strings Double Concertos
for violins, violas, cellos or double basses, and strings

The Helsinki Strings
Csaba & Géza Szilvay

Warner Classics & Jazz
2564 68328-5

*

Van abban valami bizsergetően izgalmas, hogy manapság az ember egyre kevésbé mehet biztosra. Bizonyára a kor teszi, de már hallottam legendás neveket leszerepelni, és hallottam teljesen ismeretleneket remekelni.

De van még valami. Igenis érzékelhető egy lassú, de határozottan észrevehető és egyenletes minőségjavulás. Inspiráló, hogy ma már nem kell feltétlenül a fősodorban élni, hogy legyen összehasonlítási alapunk. Bárhonnan, a teljes ismeretlenségből is felbukkanhatnak nagyszerű szólisták és zenekarok. Tanulni és felkészülni akárhol lehet, hiszen már nem csupán a helyi legendák jelentik a referenciapontot. Maga a művész is könnyebben jut el a világ bármely pontjára, de a közönség is inkább képes utánamenni az élményeknek, mint bármikor korábban.

Na és a felvételek. Persze, én is tudom, hogy a sercegő barázda több mint száz éve létezik, de a maiak nem csupán jobbak mint a sellak, de ennél is fontosabb a mennyiség. Egy magára valamit adó zongorista ma már száz év előadói gyakorlatához, stílusához, fogalmazási módjához mérheti magát. Egy vonószenekar ma már nem kezd úgy Vivaldit tanulni, hogy előzetesen ne legyenek elképzelései arról, hová szeretné pozícionálni saját magát, mondjuk, egy I Musici di RomaFabio Biondi koordinátarendszerben.

Nem véletlenül említettem éppen ezt a két kamarazenekart. Döntés kérdése, hogy milyen irányban, melyiket kell túlnőnie egy feltűnni vágyó együttesnek. Romantikus manírok, nagyzenekarra hajazó telt hangzás és vibrato, vagy magabiztos, „korhű” exhibicionizmus?

Valójában éppen az tetszik legjobban a Helsinki Strings felvételében, hogy egy pillanatra sem csatlakoznak a mókuskerék-taposókhoz, nem tesznek hitet egyetlen főbb irányvonal mellet sem, és semmilyen túlzást nem vállalnak. Az én dolgomat persze épp ezzel nehezítik, sokkal könnyebb lenne jellemezni egy markánsan egyedi, experimentális produkciót – de szerencsére én most nem dolgozom: egyszerűen csak zenét hallgatok. A d-moll kettősversenyt elég jól ismerem, felvételem is van belőle néhány. Az ilyesmit először többnyire csak háttérzeneként veszem elő, de ezt a lemezt egy hosszabb útra még az autóba is betáraztam.

Ebből kellene kitűnnie valaminek, hogy hosszabban és alaposabban is odafigyeljek rá, de ez a CD még ezt sem tette. Semmi különös. Semmi egyértelműen besorolható izmus, semmi bravúros cirkuszi mutatvány – és persze hibák és ügyetlenkedések sincsenek. Nincs benne semmi, éppen csak nagyon jó hallgatni. Szép lassan rájövök, nekem teljesen mindegy, hogy használhatok-e nagy szavakat, besorolhatom-e őket, fel tudom-e címkézni, mert szeretem azt, amit csinálnak. Lendületes, egészséges, jókedvű muzsikálás.

Az, hogy technikailag minden rendben van, már nem lehet kérdéses. Tiszták és pontosak. Megoldják. Ma már ez az alap, idáig nagyon sokan eljutnak, de az mégsem sikerül mindenkinek, hogy ennyire nyilvánvalóvá tegyék, hogy muzsikálni, és azt meghallgatni is nagyon jó dolog.

Hangversenyen is szívesen találkoznék velük, és azt is szívesen megtudnám, miféle új muzsikus klán kezdi titokban átvenni a hatalmat ott északon. Szilvay Csaba és Géza? A Wikipedia tud róluk, de az elmúlt nyolc-tíz év budapesti koncertjeit tartalmazó adatbázisunkban nem bukkannak fel. Tegyem hozzá, hogy a kettősverseny egyik szólistáját Szilvay Rékának hívják? Értem én, bizonyára családtag (és remekül hegedül).

Jut eszembe, Knut Vaage operáját az Armel Operaversenyen egy bizonyos Szilvay Péter dirigálta...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.