Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A lehetetlen megkísértése (Mahler IX. / Los Angeles-iek, Dudamel)

2011-02-07 09:13:22 - zéta -

2011. február 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar
Vez.: Gustavo Dudamel

MAHLER: IX. szimfónia

*

Gustavo Dudamel 2004. április 4-én a hallgatókkal színültig töltött Zeneakadémián zajlott a Tavaszi Fesztivál zárókoncertje. Műsoron Gustav Mahler utolsó befejezett szimfóniája, a Kilencedik. A mérhetetlenül zsúfolt színpadon a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar, a pulpituson Claudio Abbado állt. Bárki jelenlévővel beszéltem, mindannyian úgy élték meg azt a koncertet, mint én. Mint életünk egyik legfantasztikusabb hangversenyét. Az előadásról megpróbáltam beszámolni - csekély sikerrel.

A koncert utáni esztendőben két hazai kísérlet is zajlott Mahler szimfóniájának előadására (Fischer Iván, illetve Fürst János dirigálásával), majd azóta semmi. Mintha a magyar zenei élet belátta volna, hogy a legendákkal fölösleges versenyre kelni, végül is van elég más jelentős zenemű a repertoáron. Majd a héten befutott az európai turnéját (London és Párizs után, Bécs előtt nálunk) teljesítő Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar, akik második előadásukon mutatták be Mahler remekét. A karmesteri pálca az együttes művészeti vezetője, a mindössze harmincesztendős Gustavo Dudamel markában volt.

Kobzossal és Heiner doktorral a koncert előtt összefutva azt fejtegettük, hogy nem túl korai-e ez a mű ennyi idősen, és megegyeztünk, hogy igen-igen, nagyon korai. Egy sort vitatkoztunk azon, hogy Dudamel szédületes felfutása vajon a (tényleg jó) PR-kampányának köszönhető-e, netán tényleg akkora kvalitás, mint mondják. Egyetértettünk viszont abban, hogy a Los Angeles-iek nyilván nem kelhetnek versenyre a mindannyiunk által látott-hallott 2004-es zeneakadémiai koncerttel.

Majd beviharzott az ifjú titán, és minden különösebb teketória nélkül belecsapott a Kilencedikbe. A Los Angeles-i Filharmonikusok remek csapat, kiváló zenészekkel, nagyszerű szólistákkal megáldott gárda. Dudamel némileg izgága pálcája nyomán az első tétel igazán lendületesen szólalt meg. Mintha nem is Andante, hanem Allegretto tempójelzést írt volna Mahler. A zenekar gond nélkül vette a váltást, nyilván a fiatal karnagy a korábbi előadásokon is szilajabb tempót vett. A tétel így a megszokottnál drámaibb hangulatban zajlott.

Az első tétel után viszont Dudamel jelentősen visszavett a lendületből. Ha az első tételről írva a dirigens mozdulataira leginkább az izgága jelzőt éreztem a leginkább alkalmasnak, a második tételtől a takarékos szót kell használni. Innentől kezdődően a mű fokozatosan lecsillapult, és kiegyensúlyozott érzésvilágot közvetített. A táncos hangulatú második tétel kecsesen karakterisztikus lett, majd a harmadik (Rondo) kifejezetten lelassult, szokatlanul visszafogott hangulatával hatott. Mintha Dudamel tényleg ismerte volna a szimfónia budapesti előéletét, s mindenképpen újszerű megoldással akart volna nekünk kedveskedni.

A kotta nélkül dirigáló, meglehetős határozottságot (de kevés agressziót) sugárzó karmesterről még érdemes néhány technikai jellegű megjegyzést tenni. Mint mondtam, az első tétel lendületes mozdulatsora után ütéstechnikája váratlanul visszafogott lett, amitől - paradox módon - az együttese még inkább összeszedett érzést keltett. Vezénylése kimért, pontos. Végre egy dirigens, aki nem a közönségnek hadonászik! Tempóváltásai halálpontosak. Ebből következik, hogy a váltásokban oly gazdag mű minden megingás vagy leheletnyi bizonytalanság nélkül szólalt meg. Dudamel karmesteri erényeit dicséri, hogy folyamatosan partneri kapcsolatot tartott zenekarával. Nem fensőbbségesen irányított, hanem amolyan primus inter pares módon vezetett. Árulkodó volt, hogy a koncert végén, a taps első hangjánál lelépett a karmesteri dobogóról, és oda a hosszú-hosszú ünneplés során egyetlen pillanatra nem lépett vissza. Állt a cselló- és a brácsaszólam között, fogadta a sikert. Örült, együtt örült velük.

De térjünk vissza még egy-két mondat erejéig Abbado 2004-es koncertjére. Az olasz dirigens egészen különleges utolsó tételt vezényelt a fiatalokból álló zenekara élén a Zeneakadémián. A hatalmas hangszeregyüttes egyre csendesebb, visszafogottabb lett, az üveghangokat megszólaltató vonóskar valami ritka, éterien tiszta és transzcendens világot varázsolt elénk, megteremtve a világtól búcsúzó komponista (valós vagy csak általunk képzelt) mítoszát. Az utolsó, nagyon-nagyon halk hangok elhalását azon a hét évvel ezelőtti áprilisi estén csönd követte. Döbbent, elvarázsolt csönd. A zene viszont még mindannyiunkban ott szólt, mintha Mahler még hosszú ütemeket komponált volna a darab végébe. Mintha soha nem akarna vége szakadni. Valaki mérte az időt, két és fél perc telt el így az örökkévalóságból. Évekkel az előadás után értettem csak meg, hogy Mahler nyilván pontosan ilyen előadást képzelt el, de ezt nem merte leírni.

Most, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Gustavo Dudamel pontosan ugyanezen az úton próbált átkelni, és majdnem sikerrel próbálta megkísérteni a lehetetlent. Az utolsó hangok elhalását követően a fiatal karmester - épp úgy, mint Abbado - mozdulatlan maradt. Mozdulatlan maradt a zenekar és mozdulatlanul figyeltünk mi is. Talán a figyelem nem volt olyan feszült, mint 2004-ben, a zene előbb elhalt bennünk. Hosszú idő, talán fél perc után a második hegedűszólam vezetője óvatosan leeresztette hangszerét, majd szépen sorjában a többiek. A kísérlet (ha az volt egyáltalán) nem sikerült, de egy fiatal, bátor és érett dirigens bemutatkozott Budapesten. A kitörő hatalmas ovációra - rendkívüli önmérsékletről tanúbizonyságot téve - nem adott ráadást.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.