Velünk élő múlt, avagy a mindenkori gyanakvás operai természetrajza (Gervai András: Fedőneve: "szocializmus")

GERVAI ANDRÁS: Fedőneve: "szocializmus"
401 oldal
3200 Ft
Jelenkor Kiadó

*

A Café Momus toronymagasan legolvasottabb, "Mi újság a Magyar Állami Operaházban?" című topikjában jelen pillanatban több mint 36 000 hozzászólás található. Talán nem véletlen, hogy a lap több száz fóruma közt pont ez a legnépszerűbb, mint ahogy a közkeletű Viperaház elnevezés sem lehet véletlen szójáték eredménye. A Magyar Állami Operaház megalakulása óta viták, vélemények és ellenvélemények kereszttüzében működik. (Most ne menjünk abba bele, hogy mindez valószínűleg a műfaj speciális sajátossága, mert igen félrevinné témánkat, de egyszer majd erre is kitérünk.)

A nagyközönségnek sosem volt mindegy, ki és hogyan vezeti az ország első számú zenés színházát, és ebben a kérdésben minden kötelező és/vagy fölös tekintélytiszteletet sikerült mellőznie. Hiszen Gustav Mahler vagy Otto Klemperer éppúgy kapott a fejére vélt vagy valós bűneiért, mint a kevésbé tekintélyes direkciók, a régiek ugyanúgy, mint napjaink "felelős vezetői". Operatörténelmünket olvasgatva gyakorta megállapíthatjuk, hogy sokszor egy aprócska dolog, egy kihagyott ráadás vagy akár csak egy félreérthető gesztus elegendő (volt) a népharag kiváltásához, máskor meg tényleg drámaian hibás döntések, darab- vagy szereplőválasztások nyomán borítják el a Walhalla tüzei a máskor oly kies operai tájat.

Ami pedig a nagyközönségnek szívügy, azt a hatalom sem hagyhatja figyelmen kívül. Nem is hagyta. A mindenkori hatalom általában a mindenkori "kultúrpápán" keresztül igyekszik rajta tartani gyanakvóan "aczélos" tekintetét a mindennapok eseményein. Ehhez persze nem (volt) elegendő a személyes, a direkt kapcsolat, ez a hatalom (úgy tűnik, koroktól független) gyanakvását aligha altatja el. S ha már az alvás szóba került, van ennek a témának egy kongeniális operai megfelelője, amelyben a hatalom legfőbb ura hajnali, kialvatlan magányában ily gondolatokat oszt meg a nagyérdeművel (Lányi Viktor fordításában):

"Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt,
Hogy emberszívekbe lássak,
Mint Isten lát egyes egyedül...
Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt,
Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét!"

II. Fülöp retteg így a neki el nem mondott, az általa nem tudott gondolatoktól Verdi Don Carlosában. Naiv vágyának megoldását az inkvizíció szolgáltatja, aki spionokkal, besúgókkal véteti körbe a gyanúsabb személyeket és szituációkat, és - bár ezt ő nem tudja, s mi sem vagyunk benne teljesen bizonyosak - sejthetően még magát az uralkodót is. A Főinkvizítor pedig szorgalmasan szállítja az adatokat, ki mit gondol titokban a hatalomról, ki mit szándékszik cselekedni, sőt az egyházfőnek a probléma megoldására is lenne aktuális javaslata. Jól szervezett apparátus dolgozik a keze alá, a Főinkvizítor nem árul zsákbamacskát, bátran szembeszállhat akár még a királlyal is. Megteheti, mert, ahogy manapság mondanánk: a kezében van az informális hatalom.

Valami ilyesmiről szól Gervai András történelmi oknyomozó könyve, a Fedőneve: "szocializmus", melynek alcíme is igen beszédes: Művészek, ügynökök, titkosszolgák. A szerző a magyar titkosszolgálatok 1948 és 1990 közötti, kulturális területen végzett tevékenységét vette górcső alá. Noha Gervait filmesztétaként elsősorban a filmes történetek érdeklik, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) végzett kutatásai során operaházi ügyekbe is sikerült belebotlania.

Ahogy sejteni lehetett, kiemelt intézményként a Magyar Állami Operaház sem kerülte el a titkosszolgák figyelmét. Az ÁBTL nyilvántartása szerint például 1963-at megelőzően az 1031 munkavállaló közül 26 főt foglalkoztattak különböző minőségben, s még 1989-ben is 12-en dolgoztak nekik (ráadásul az egyik ún. titkos megbízott az intézmény egyik vezetője volt). Statisztikájuk szerint például 1963-ban az Operaházban 39 "kompromittálódott" személyt találtak, míg az Erkel Színházban 9-et. A megtalált (de korántsem hiánytalan) kartotékok szerint a hálózat körültekintően igyekezett eljárni a megfigyelt személyekkel szemben, s olyan is előfordult, hogy az ügynökkollégáikat nem ismerő besúgók egymásról is jelentettek. A beépülés módja ráadásul elég változatos volt.

Az egyik, sok anyagot szállító ügynök hölgyet a minisztériumból 1954-ben helyezték ki revizornak az Operaházba, de igazából csak néhány évvel később aktivizálta magát. Erdélyi származású lévén a szintén onnan elszármazott dr. Palló Imrével és feleségével alakított ki baráti kapcsolatot, bejáratos lett hozzájuk. Mivel Palló 1957-től az Operaház igazgatója lett, a titkosszolgálat számára a direktor innentől nyitott könyv volt. Az ügynök segítségével sikerült pontosan feltérképezni a színház bonyolult viszonyrendszerét. Tanulságos levezetése szerint 1958 táján Palló körül a művészek négy csoportba oszlottak: a Pallót támogatók körére, az eredetileg Pallót támogatók közül kivált művészekre (akik közül név szerint Udvardy Tibort, Raskó Magdát és Gyurkovics Máriát említi meg), valamint a két hagyományosan ellenzéki csoportosulásra, akiknek a vezéralakja Fodor János, illetve Székely Mihály voltak. (Úgy tűnik, a nagy színpadi jellemek az életben is karizmatikus alakok.) Amikor Palló lemondott az igazgatóságról, ügynökünk csillaga is lejjebb áldozott, néhány évvel később kikerült az Operaházból is.

A jelentések között igen változatos anyagok találhatók. Nagy részük csak szimpla esetleírás, de található simán irigység számlájára írható árulkodás (pl. amikor Nagypál László autót vásárolt) és komoly, ideológiai töltetű áskálódás is. Ilyen volt Udvardy Tibor folyamatos (és nem nagyon titkolt) rendszerellenessége. Az ügynöki tevékenység adott esetben bizony karriereket tört meg. Az egyik feljegyzés szerint Tóth Péter karmester, aki 1956. október 23-án az aznap esti operán kívül elvezényelte a Himnuszt is, ügynökünk jelentésének köszönhetően 1958-ban nem tehetett eleget egy bayreuthi meghívásnak. Az "egyházi személyekkel szoros kapcsolatot tartó és ellenséges propagandát kifejtő" Tiszay Magda (akiről ma operabérlet van elnevezve) nem bírhatta tovább a szakmai köntösbe ágyazott ideológiai küzdelmet, 1962-ben disszidált, de ezzel nagyjából egy időben - mindössze 43 éves korában - a pályája is lezárult.

Volt, akit csak azért találtak gyanúsnak, mert külföldi ismerősökkel tartott kapcsolatot. Az Operaház zenei titkárát, Brunovszky Károlyt például azért ellenőrizték, mert rendszeresen levelezett Fricsay Ferenccel. A válogatott módszerek alkalmankénti gusztustalanságát jelzi, hogy amikor Simándy József elvitte autójával egyik munkatársát Bécsbe, a "kolléga" cserébe hétoldalas jelentésben számolt be a művész úr kinti elfoglaltságáról és viselkedéséről.

Gervai történeteiben természetesen megjelenik a jelentések (áttételekkel) legfőbb címzettje, Aczél György, a korszak fő kultúrideológusa (akkoriban miniszterhelyettes) és a különféle interjúinkból régi ismerősünk, Barna Andrásné is, aki a minisztérium zenei osztályát vezette. A máig tanulsággal szolgáló klasszikus vezetői viszonyokat jól jelzi az a följegyzés, amiben Palló (immár lemondott direktorként) nehezményezi, hogy Ferencsik János nem állt ki mellette, pedig előzetesen azt ígérte. A sztori valahogy visszaköszön a közelmúltból...

Gervai András könyve csak egy szeletet tár föl zenei közelmúltunk állambiztonsági korszakából. Jó lenne remélni, hogy munkája egy tisztázó sorozat első lépcsője. Ugyanakkor óvnék a fokozott derűlátástól is. Ugyan kívülállóként azt gondolnám, hogy a besúgók leleplezése alapvetően pozitív tett, hogy az így feltárt árulások elkövetői legalább utólag egyhangú megbélyegzéssel nyerik el méltó büntetésüket, de a gyakorlat ennek ellentmondani látszik. Gervai könyvének utolsó fejezete egy ilyen leleplezést, az Oscar-díjas filmrendező ügynökmúltját feltáró munka heves és indulatokkal teli utóreakcióit mutatja be irigylésre méltó pártatlansággal és korrektséggel.

A jegyzetekkel bőségesen ellátott könyv példás szerkesztéssel a pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg 2010 decemberében.